Árulások kora

– Regényében egy újságcikkből indul ki, amelyet tizenegy évesen olvasott, 1957 tavaszán.

– A cikk egy 1949-ben kezdődő államellenes összeesküvéssel foglalkozott, amelyet – a szerző szerint – egykori horthysta tisztek és csendőrök szerveztek. Volt, akit még 1955-ben kivégeztek, a többieket ’56 tavaszán elítélték, aztán októberben az „ellenforradalmi erők” kiszabadították őket. Az írás a leszámolások idején, pártutasításra készült. Hangja és szóhasználata tipikus.

– Gyerekfejjel egyáltalán mit fogott föl mindebből?

– Annyira nem voltam gyerek, a tízévesek akkoriban jóval érettebbé váltak a koruknál. A forradalom alatt még naplót is vezettem: buzgón bejegyeztem az összes kormányváltozást. Valamikor november 4. után anyám kidobta a füzetet. A ledöntött Sztálin-szobor füléből pedig – nagymamám jelen volt a darabolásnál – őrizgettem egy darabot, az is ment a szemétbe. Anyám félt, hogy – mint mondta – ki is végezhetnek minket, ha ezeket megtalálják egy házkutatáskor. Különben mi, általános iskolások sokszor többet tudtunk arról, mi folyik az országban, mint a szüleink. Egyik osztálytársam apját kivégezték a Rajk-perben, az ő édesanyja jóban volt Rajk László özvegyével, így sok mindenről értesültünk mi is, valahányszor a szénszünet alatt bementünk az iskolába. A hivatalos propaganda azt hangoztatta: Nagy Imréék biztonságban vannak a jugoszláv nagykövetségen. Mi tudtuk: már elhurcolták őket Romániába. Hallottuk azt is, hogy koncepciós pereket készítenek elő. A kérdéses cikket ilyen tudással felvértezve olvastam akkor. Aztán elfeledkeztem róla. Ötvenkét évre. De tavaly egyszer csak eszembe jutott.

– Minek kapcsán?

– Az Élet és Irodalom felkért, írjak novellát Kertész Imre nyolcvanadik születésnapjára. Azon tűnődtem, mi az, ami Imre életművéből kimaradt. Elgondolkodtam: Az angol lobogó egyik epizódján kívül ’56-ról voltaképpen nem írt. Hirtelen beugrott az a bizonyos cikk. Rögtön beláttam, hogy nem novellatéma, legyintettem, de hamarosan azt is felfogtam: regény lehet belőle. Kutatni kezdtem a cikk után, és megtaláltam. Úgy emlékeztem, hogy ’57 januárjában jelent meg a Népszabadságban. Megdöbbentett, hogy csak április végén és a Magyar Hírlapban.

– Miért fontos a dátum?

– Mert ’57 tavaszára már lényegében konszolidálódott a helyzet. A MÚK-ból – Márciusban Újra Kezdjük – nem lett semmi. Az emberek beletörődtek, hogy a forradalom elbukott, és előbb megteremtették a Kádár-rendszert, mint ahogyan azt Kádárék egyáltalán kitalálták. A hatalmon lévők arra számítottak: még sokáig kell hadakozniuk a társadalommal. Pedig a többség már kiegyezett. Így működik az életösztön. Ha az ember rádöbben, hogy a szabadság nem kivívható, kénytelen elfelejteni, és alkalmazkodik. Önvédelemből választott „amnézia” ez. A túléléshez kell a diktatúrában. Tényként vagyok kénytelen elfogadni ezt a jelenséget, és nem minősítem erkölcsileg.

– Mondta: kutatni kezdett az egykori cikk után. Mi derült ki a benne említett „államellenes összeesküvésről”?

– Idehaza 1957 tavaszán nagy letartóztatási hullám indult. Említem a regényben Földes Gábort, a győri színház akkori főrendezőjét. A helyi Petőfi Kör alapítója volt, részt vett a forradalomban. Győrött a lincselő tömegből kimentett két ávóst, mégis letartóztatták, majd kivégezték. Ami a cikkben emlegetett összeesküvőket illeti: azzal vádolták őket, hogy a Szabad Európa Rádió utasítására meg akarták dönteni a népköztársaságot, és visszaállítani a Horthy-rendszert. Miután kiszabadultak és harcoltak, Nyugatra menekültek. Sujánszky Jenő, a csoport egyik vezetője ma Franciaországban él. Felhívtam, többször is beszélgettünk, és ő részleteket küldött nekem a készülő önéletrajzából. A demokráciáért küzdöttek annak idején, Horthyt árulónak tartották a náci szövetség és a zsidóüldözés miatt. Egyszerre harcoltak a németek és az oroszok ellen.

– Az akkori koncepciós perekkel kapcsolatban ön azt nyilatkozta: Kádárék így akarták „előkészíteni” a közhangulatot Nagy Imréék kivégzéséhez.

– Szerepel a regényemben az a nevezetes ügyvéd – bár a nevét megváltoztattam –, aki a legsúlyosabb ügyeket vállalta védőként. Érdekes adatokat közölt róla a fia, akit még gyerekkoromban ismertem meg, és disszidált 1956-ban. A kutatók mára csaknem mindent felderítettek az ’56 utáni perekről, csak ezek az eredmények nem jutottak el az olvasókhoz. A gyanúsítottakat származásuk és vallásuk alapján válogatták össze. Akadt köztük katolikus, zsidó, református, arisztokrata, polgár, munkás, kisgazda, kommunista... Többnyire semmit nem csináltak, általában egymást sem ismerték. Közös perben való meghurcolásukkal azt akarta elérni a hatalom, hogy a társadalom valamennyi rétege rettegjen. Az emberek lássák: itt bárkit bármikor elítélhetnek.

– Könyvének főhőse, Fátray Gyula kommunista mérnök, aki épp október 23. előtt kerül kórházba. Aranyérműtétje miatt kimarad a történelmi napokból. Később mégis ellenforradalmi szervezkedéssel vádolják.

– A történet alapja igaz: ennyire abszurd mesét író nem tud kitalálni. Hősömről tudják a barátai, kollégái, hogy ártatlan, mégis ellene vallanak. Íróként főleg az érdekelt, hogyan viselkedünk kiélezett helyzetekben. A többség bárkit elárul érdekből vagy gyávaságból. De segítség is akad néha váratlanul, amikor már úgy látszik, nincs remény.

- A regény másik szála a Tavaszi Tárlatról szól: ennek egyik szervezője a főszereplő felesége. A képzőművészeti eseményt 1957 tavaszán valóban megnyitották a Műcsarnokban.

– Párhuzamos történetekkel akartam teljesebb képet festeni a korszakról. A képzőművészetre kevésbé figyelt a politika: a képeknek és a szobroknak nem tulajdonítottak akkora gyújtó hatást, mint az irodalomnak vagy a filmnek. Ez tette lehetővé, hogy a Műcsarnokban az absztrakttól a szocreálig az összes hazai irányzatot bemutassák. A rendezvény liberális szellemiségével megelőzte a korát. A honi szellemi élet demokratizálódása jelképének vélték, óriási sikere lett, és botránnyá vált.

- Visszavonta a kiállítás engedélyét a kultúrpolitika.

– A kommunista képzőművészek tiltakozó levélben fordultak a párthoz, ellenforradalmárnak minősítették a Műcsarnokban kiállító kollégáikat. Irigységből, gyűlöletből jelentették fel őket – ahogy szokás. A pártközpontban meg a minisztériumban valakik megrémültek, így aztán a kiállításra beválogatott nonfiguratív alkotók hosszú évekig nem állíthattak ki. A kommunista művészek műveiből ellenkiállítást rendeztek, amelyet Bukaresttől Moszkván át Pekingig mindenhol bemutattak.

– Írás közben nem érezte úgy: gyűlölködéseink, torzsalkodásaink rendkívül „időtállóak”?

– A könyv olvastán festőművész barátaim azt mondták: a képzőművészeti élet szinte semmit sem változott. A politikai díszlet más, de a belharcok ugyanúgy folynak, a képmutatás hasonló. Azt azonban nem szeretném, hogy ettől a regénytől a mai viszonyok leleplezését várják. Az ’56-ot követő megtorlás gyökeresen eltérő történelmi helyzetben zajlott, mint amilyenben most élünk.

– Pedig jelenleg is „forradalom” zajlik nálunk – a Fidesz-kormány szerint.

– Én úgy érzékelem, hogy a társadalmunk másfél évtizede mozdulatlan. Nem jó, hogy kevéssé átgondolt történelmi hasonlatokban vagyunk hajlamosak fogalmazni. Ez gátolja a tisztánlátást. Akadnak, akik a weimari idők mintájára értelmezik a mostani közállapotokat, mások azt mondják, jelenünk inkább az ötvenes évek tükörképe. Szerintem egyik korszakot sem tanácsos rávetíteni a másikra. Az utóbbi években azt vettem észre, hogy valahányszor megjelenik egy új könyvem – mindegy, történelmi regény-e, vagy utópikus szatíra –, kizárólag aktuálpolitikai áthallásokat keresnek a szövegeimben. Másra nem érzékenyek, és képtelenségeket vetítenek bele a maguk elfogultságaiból, nekem pedig védekeznem kell. Nem tudom felfogni: miért ne lehetne a múltról vagy a jövőről mai politikai állásfoglalástól mentesen, szabadon írni? Miért ne lehetne olyan nemzedék hányattatásait megfogalmazni, amelyiknek a mienknél nehezebb volt a sorsa? Éppenséggel az irodalom hivatott arra, hogy az emberi viszonyokat tisztán állítsa elénk. Hogy rövid távú érdekek és ideológiai torzítások nélkül őrizze meg múltunkat a nemzeti emlékezetben. Kínos történetet írtam meg a Tavaszi Tárlatban, mert úgy gondoltam, hogy önmagában tanulságos.