Árpád-történetek

A novemberi sírok szélén is állnak emberek az óbudai temetőben. Szép az idő, csak szürkületre furakszik a kabátok alá a hideg. Itt az osztrák államelnök, több külföldi diplomata, a harmadik köztársaság szinte összes potentátja, politikusa, országgyűlési képviselője, művésze. Szál rózsával jött, aki tudott.

– Kicsi koromban apám sokat nézte a tévét. Erdélyiek vagyunk. Kilencvenben költöztünk Magyarországra. Én mindig lekuporodtam apám mellé, és néztem Göncz Árpádot, aki számomra „csak” egy igazi nagypapa volt és az is maradt – mondja Nagy Réka. A 33 éves matematikus, aki most egy médiaügynökségnél dolgozik, egyedül jött. Búcsúzni az emléktől.
A tribüntől távol, a sírok közötti réten Orbán Viktor és a felesége kapaszkodik egymásba. Magánemberként. Szétnyílt előttük a tömeg. Meredten néznek előre. Ritkán szólnak egymáshoz. Zavarban vannak. A háttérben civil terrorelhárítók vigyázzák a házaspárt. Valaki beszól nekik, mások leintik a hangoskodót: gyász van, nem harc.

Polt Péter legfőbb ügyész lehajtott fejjel megy, nem néz senkire. Pintér Sándor vonulását kóbor fütty kíséri. A belügyminiszter méltatlankodik. Némileg joggal. A temető nem az indulatok helye.

Göncz Árpád kora délelőtt ment el. Október hatodikán csendben aludt bele a halálba. Otthon felesége és Kinga, a lánya fogta a kezét. Darab ideig nem szóltak a külvilágnak. A családnak akartak adni egy kis időt, hogy a rokonok elbúcsúzhassanak Árpádtól a Vérhalom téri házban. Így, keresztnevén hívták a gyerekek, az unokák, a dédunokák, ahogy Zsuzsának szólítják a feleségét is.

Koncz Zsuzsa és Bródy János énekére sárga rózsákat lenget a tömeg. Közös a dal, Göncz Árpád kedvenc dala: „Akkor lennék boldog, ha kifeszítenének, / S nem lennék játéka mindenféle szélnek.” Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát temeti, évekkel ezelőtt Göncz kérte rá:
– Ha elérkezik az óra, temess el!
– Báj, báj, Árpád! – mondja az egyik kétéves Göncz dédunoka. Nagy a família, Göncz Árpád négy gyereket, hat unokát, hat dédunokát hagyott hátra, és útban van a hetedik is, a legifjabb Göncz. Ha egy ünnepen összejönnek, több mint harminc családtagtól lesz zajos a ház.

– Árpád soha nem akart tekintélyelvű apa lenni. Mérce volt – meséli nekünk Göncz Kinga. Apja temetése utáni második napon van a születésnapja. Kegyetlen rendezése ez a sorsnak!
Göncz Árpád megbízott a gyerekeiben, éreztette velük, mindig ott áll mögöttük, de döntsenek ők és vállalják érte a felelősséget.

– Ha rám hallgatsz, azt csinálsz, amit akarsz – ezt mondogatta félig viccesen a kamasz lányának. Anno ő is döntött: beleállt a fasizmus, aztán a kommunista rendszer elleni harcba.
Koporsója mellett egyik unokája, Benedek Márton beszél a tömegnek arról, hogy megkérdezte a nagyapját, ’56-ban miért nem hagyta itt az országot: „Az ember nem hagyja cserben bajba jutott hazáját!”

Göncz Árpád 78 évesen vonult vissza. Már idős volt, amikor állami tisztséget vállalt. Egy ideig arra készült, hogy könyvet ír megint, de aztán lemondott róla: sok helyre hívták, nem maradt rá sem erő, sem idő. Ezt is lánya meséli nekünk.

Figyelte a hírműsorokat, zavarta, ami történik. Úgy érezte, minden, amire feltette az életét, semmibe foszlik. De nem avatkozott bele a politikába. Göncz Kinga szerint egyfajta „érzelmi kivonulás volt ez”. Inkább a gyerekeivel, unokáival foglalkozott. Két-három éve még elutaztak a horvát tengerpartra, de utána már csak idehaza kirándultak a feleségével.

Utolsó interjúját a Balatonberényi Tükörképnek adta. Azt mesélte, ötéves korától nyaralt a Balaton partján, Berényben, az öreg Baksáéknál. Akkor sem a fürdőzés, hanem a természet érdekelte, mindig elkísérte barátja apját a csordával a legelőre. Meg színdarabokat írt, amit a többi gyerekkel adtak elő.

– Apám mindig azt mondta, annyi ’56 van, ahányan átélték – mondja a lánya. – Halála után annyi Árpád-kép él, ahányan ismerték őt. Van, aki a nagypapát, a nemzet egyesítőjét látja benne, más a humorára, a közvetlenségére emlékszik vissza, és van, akinek a demokráciáért, Magyarország függetlenségéért keményen kiálló, többször az életét is kockára tevő ember képe a legfontosabb. Sokféle Árpád-történet van.

Az egyik Sagát Lászlóné története.

A nyugdíjas asszony a színpad mögött áll. Azt mondja, elsírta magát, amikor a tévében bemondták a halálhírt. Most is bicsaklik a hangja. A kilencvenes évek közepén szakszervezeti vezetőként évekig küzdött azért, hogy a házmesterek megvehessék a szolgálati lakásukat. Negyvenezer embert érintett az a törvény, amelyet végül a parlament megalkotott és 1994 decemberében Göncz Árpád kihirdetett.

Anno azt mondta neki az államfő: „Aki ennyit küzd egy törvényért, megérdemli, hogy a jogszabály azonnal jogerőre emelkedjen.” Így is lett, kezet fogtak, és Sagátné azóta sem felejti azt a pár percet.

– Mára más lett ez az ország. Attól félek, az elnök úr halála után még radikálisabb korszak jön, a hatalommal ezután az eddigieknél is jobban vissza fognak élni.

Kassai József családja nem messze lakik Gönczéktől. A férfi bottal érkezett a temetőbe. Csípőprotézises. Ő soproni, ’56-ban került Pestre a telefongyárba. Szabad Európát hallgatott, onnan tudta, hogy Gönczéket lecsukták. Azt mondja, mindig is tisztelte őt a kiállásáért. A rendszerváltozás után, ha tehette, elment oda, ahol Göncz éppen beszédet mondott. Mert igaz embernek tartotta. Szerinte a volt köztársasági elnökkel együtt valami mást is eltemettek az óbudai sírba:
– Abban a rendszerben, amiben Göncz Árpád hitt, nem a kormánynak volt joga, hanem az embereknek. Ami most van, az nem köztársaság!

– Te minden idők legjobb köztársasági elnöke lettél – mondja Mécs Imre a sírnál.
Ő tizenegy évvel fiatalabb Göncz Árpádnál. A rádióból tudta meg, hogy meghalt a barátja. Telefonált, majd a Vérhalom téri házhoz sietett.

– Sokáig azt hittem, van még idő. Úgy éreztem, nagyon jó, hogy ő van nekünk.

Miközben a Göncz-házhoz tartott, arra gondolt, mennyire szimbolikus üzenete van annak, hogy barátja épp a nemzeti gyásznapon halt meg. Vele együtt elveszett az is, amit egykor köztársaságnak hívtak.

Barátja kerítésénél már többen gyertyát, mécsest gyújtottak az emlékére. Ő is így tett.

Göncz akarta, hogy Mécs beszéljen majd a sírjánál. A barát politikai beszéddel készült, és lett is belőle kisebb purparlé. A család politikamentes búcsút akart. Ekkor majdnem visszalépett, de beláthatta, a temetőbe nem való a politika. Az egyik szöveget az óbudai sírnál, a másikat a Kossuth téren adta elő. Azt mondja, nincs haragban a családdal, béke van.

Göncz Árpáddal a forradalom leverése után a váci börtönben ismerkedtek meg. Később kiderült, korábban, a Kisfogházban is találkozhattak volna: csak Göncz államfogoly volt, 476-tal kezdődött a rabszáma, Mécs meg politikai bűnöző, az 51 209-es rab. Elkülönítve őrizték őket.

A Kisfogházban közös élményük is akadt: a T alakú épület oldalfalánál tartották a kivégzéseket. A kalapácsolásokból lehetett sejteni, aznap korán reggel hány embert végeznek ki. Hajnalban ékelték ki a börtön munkásai a betonfészkekbe állított bitófákat. Göncz csak annyit tudott, fiatalok is vannak a börtönben és egyikük villamosmérnök-hallgató. De nem tudta, ki ő.

A váci börtönben kerültek aztán egy zárkába, a 37 éves Göncz a fordítóirodán, a 26 esztendős Mécs meg a vegyi laborban dolgozott. Kiderült, a barátságon kívül még valami összeköti őket: Göncz feleségének az unokahúga volt Mécs menyasszonya.

Együtt voltak aztán ellenállók, együtt alapítottak pártot és lettek országgyűlési képviselők.

Mécs a temetőben arra kér mindenkit, fogja meg a mellette álló kezét, így emlékezzen. Némán, csendben.

– Isten áldjon, Göncz Árpád! Árpika, nagyon szerettünk! – mondja.

Nemsokára gyászolók szorulnak egymáshoz a sírnál: mindenki virágot akar tenni a fejfához. Aztán sietnek tovább, Mécs az imént jelentette be, a Kossuth téren folytatják.

Fürtökben lógnak az emberek a buszokon, mégis, alig száz ember téblábol a Parlament előtt. Mécs Imre megmutatja az újságíróknak, hogy ’56-ban melyik erkélyről beszélt Nagy Imre, aztán elmondja a másik beszédét a központosított fideszes hatalomról, a korrupcióról, a szegénységről, a gyűlölet szításáról, a félműveltség tobzódásáról szólót.

Megígéri:
– Visszahozzuk a demokráciát! Drága Árpi, neked is, magunknak is tartozunk ezzel.

És ezzel vége. Egy korszaknak biztosan.