Aranyló varázsnap

Tudtam, hogy ez a vasárnap aranyos lesz: ló, kalapács.

Úgy is lett szervezve a nap, hogy öt méternél jobban ne kelljen eltávolodni a képernyőtől délutántól éjszakáig: segített a Reisz úr is, bemondta az országos melegrekordot (mikor, ha nem az olimpia alatt: ezt nevezem formaidőzítésnek!), ilyenkor a konyhai hosszúlépéshez vezető út is hosszú lépésekkel van kikövezve. (Hoppá, ez már a hőguta!)

De mielőtt beleolvadunk a vasárnapi örömökbe, kalandozzunk egy kicsit az Szilágyi Áron óta eltelt napokban.

Ott van mindjárt a Ricsi bácsi, az ötven felé baktató trapplövő. Korpulens, középkorú úr, nem egy kimondott ógörög atlétaalkat. Világbajnokokat, rekordereket megelőzve került a hatos döntőbe, ahol végtelen nyugalommal lövöldözte halomra azokat a repülő ufókat, amelyekből rózsaszín köd száll elő, ha eltalálja őket az ember. Volt, hogy egészen közel állt a dobogóhoz, végül maradt pontszerzőnek. Azt írja róla az újság, hogy néhány éve kezdett csak versenyezni, azóta is magányos, vidéki versenyző, aki maga finanszírozza pályafutását. Gondolják el, egy igazi amatőr a vérprofik között! Ez olyan, mint a mesében!

És ha olyan, hát találjunk hozzá egy mesét a mesezsákban!

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy dunántúli vállalkozó: export-import vagy csomagolóanyag-gyártás, esetleg sajtnagyker, mindegy. Az a lényeg, hogy harmincas éveinek a végére biztos anyagi hátteret teremtett magának és kedves családjának. Az üzlet prosperál (mondom, hogy mese!), a kerekek forognak, nagylány kistafírozva, kicsi beiskolázva, van családi ház, nyaraló, telelő. Hősünk egy napon addig nyomogatja hintaszékéből a távkapcsolót, míg rá nem akad egy lőversenyre. Akkor eszébe jut, hogy gyerekkorában mennyire vágyott egy légpuskára, meg hogy a májusi céllövöldében mindig ráment a kétpálcikás nyakláncokra, nem is eredménytelenül.
És innen már nincs megállás. Az interneten talál magának a közeli városban egy lövészklubot, megismeri a feltételeket, előbb kölcsönöz, aztán vesz egy puskát, pályát bérel, és gyakorolgat szabadidejében. „Más meg kocsmába jár, vagy szoknyák után” – gondolja az asszony, és tudomásul veszi, hogy embere mostantól lövöldözik. Az ember később befizeti magát egy-egy versenyre is, visz haza szép érmeket, okleveleket.

Aztán egyszer azzal állít haza, hogy megy az olimpiára. Egy hét múlva meg azzal, hogy hatodik lett a döntőben. Ő a hatodik legjobb trapplövő a világon.

– Kérsz egy sört? – kérdezi az asszony, amikor hazaér.

– Nem lehet. Le akarok fogyni egy kicsit. Rióban csúcsformában leszek!

Vagy ott van a múlt hét női hőse, a Joó Abigél. (Anyukája kicsit több Szabó Magdát olvasott a kelleténél.) Nagy tehetség, a szakemberek a legfényesebb érmet se tartották kizártnak, de hát a dzsúdóhoz szerencse is kell (mihez nem?), nemcsak tehetség meg alázat. Erre – miközben az egyik nagy esélyest oktatja – megsérül. (Csak hogy át tudják érezni a fájdalmát, törjenek le egy darabkát a térdporcukból, és így képzeljék el, mit vitt végbe ez a lány, amikor felszenvedte magát a következő meccsre. És sántikálva úgy megdobta az ellenfelét, hogy azt se tudta, merre az arra: ilyesmire csak a legnagyobbak képesek.) Kézcsókomat küldöm, és kívánok neki még egy-két sérülésmentes olimpiát. Meglátják, csodákra lesz képes!

Vagy ott van a kisebbik Gyurta! Ez is micsoda egy történet: a nagy Gyurta öccsének lenni. „Mész te is az uszodába, kisfiacskám, nem képzeled, hogy majd kétfelé cipellek benneteket!” – körülbelül ennyi választása lehetett, hát úszott a bátyja nyomában. Egy extraklasszis nyomában, aki már tizenhat évesen ezüstérmes volt az olimpián. Egy többszörös világ- és Európa-bajnok nyomában, aki most felért a legfelső csúcsokra is: verhetetlen a vízben és a parton is. Egy olyan báty nyomában, akit ha megfeszül se érhet utol soha. A kis Gyurta jól ment az elődöntőben, megjavította legjobb idejét, négy év múlva talán döntőbe juthat, ha megfelelően erősödik – végtére is még csak húszesztendős. Kicsit beszél a maga idejéről a riporternek, aztán kipirult arccal dicséri a bátyját, azt mondja, egy pillanatot se aludt az éjjel, annyira izgult érte.

És aztán a vasárnap. Be volt áztatva az arany, az előzetes kalkulációknál Berki meg Pars az első sorból indult, azért külön köszönet a sorsnak (a szervezőknek, a magyarok istenének, ízlés szerint), hogy ugyanazon a napon, amely ráadásul szervezetileg ünnep. A hangolást rá lehetett bízni a vízilabdás lányokra (azért jó, hogy a nagyapám ezt már nem érte meg) és a Csonti becenevű, kötöttfogású Módos úrra. Aztán jött Berki.

Leér a lába a lóról, olyan hosszú: kénytelen is mindig lábbal fölfelé tornázni. Thomas-körök, Magyar vándor, Sivadó vándor. (Magyarázom otthon a tornában még nálam is kevésbé jártas érdeklődőknek, hogy a Sivadó, az nem egy Japánba menekült indiai isten, hanem egy hajdani magyar tornász, aki jelentős világversenyt soha nem nyert, mégis, íme, fennmaradt a neve évtizedek óta.) Folyik a víz a kezemről, úgy izgulok: mégiscsak egy ujpesti legényről van szó! Olyanról méghozzá, aki vagy hat éve a legjobb a maga szerén, mégse juthatott ki még soha az olimpiára. (Az a döntnök hogy tudott aludni, aki négy éve egy bahreini tornásznak adott szabad kártyát a világ legjobbja helyett, azt nem tudom: de hogy csuklott erősen, az biztos.) A tét tehát óriási, meg is látszott a selejtezőben: Berki rontott, már az is szép, hogy bekerült a döntőbe. Ráadásul itt van a két ánglius, s hazai pályán, mint tudjuk, erősen lejt a ló. Még a királyi család is képviselteti magát a döntőben a nyomásgyakorlás szerén. Egyszóval minden a mi fiúnk ellen szól, pontozásos sportágban nem elég, hogy te vagy a legjobb, az is kell, hogy a legjobbnak lássanak. Idegőrlő percekig kell várnunk aztán az eredményre (a jobbik angoléra, hisz ő fejezi be a versenyt, mégpedig parádés gyakorlattal), a vége holtverseny, amelyet mégis a Berki nyer. Nézem az angol arcát, teljes értetlenség tükröződik rajta, nem erről volt szó, Berki szája szegletében (faltól falig érő szája van ennek a bajnoknak, a szeglet is eltart egy darabig) huncut, már-már bocsánatkérő mosoly, sorry, my friend, it’s my job, mondja. És tényleg az övé.

Életemben nem láttam még unalmasabb kalapácsvető-döntőt, mint a londoni. (A mostani londoni, hogy pontosabbak legyünk, mert a negyvennyolcas igazán izgalmas volt – bár arról, bármilyen hihetetlen, magam is csak olvastam, hogy Csermák Jóska milyen kalandos módon szerezte meg a győzelmet.) Elég közepeseket dobáltak a fiúk, Pars rögtön az élre állt, és mögötte is szinte azonnal kialakult a végső sorrend: és mégis, mit össze lehetett izgulni azon is. Pars komoly esélyese volt a számnak, egész évben magas szinten hajigálta a legmagyarabb atlétikai eszközt, az ősi magyar kalapácsot, oly sok olimpiai diadalunk tárgyát, sőt alanyát, de ebben a műfajban nem lehet biztosra menni. Valakinek szárnyra kel a kalapácsa, és mi meg nézhetünk utána. De most nem történt semmi az égvilágon, csak ki kellett várni, hogy lemenjen a férfi száz (Bolt hátán Bolt), és már ünnepelhettünk is. Pars, a mindig morcos nehézatléta hirtelen virgonc kissráccá változik, ugrándozik, futkos, zászlóba öltözik, s megölel boldog-boldogtalant: ebben is van vagy húsz év munkája.

A riporter meghatottan sorolja a nagy elődöket, Csermákot, Németh Imrét, Zsivótzkyt, Kisst meg az edzőpápát, Németh Pált. A magyar kalapács olimpiai bajnokait, akikhez, íme, most fölzárkózott a mi Krisztiánunk is.
Annus vajon nézte-e? És ha igen, mit érzett?

Berki Krisztián a lólengés olimpiai bajnoka: