Aranykori nosztalgiák?

- Horthy-korszak itt, Kádár-korszak ott. Ha te jobboldali létedre identitást keresel a múltban, keresek egyet én is, csak hogy ne legyek ilyen, a jelenbe kivetett baloldali árva – ez a gondolat nyilván nem teljesen idegen a szocialista elittől meg a társadalom egy részétől sem, amely szívósan dajkálja nosztalgiáit. Ennek ellenére kérdés, lehet-e ezzel eljutni valahova. Lehet?

– Gerő András bizonyára jót akart, de az ötletet tényszerűen és tartalmilag is szerencsétlennek tartom. Tényszerűen azért, mert feltételezi, hogy a Horthy-nosztalgia erős, pedig egy nyavalyát. Én ezt szociológusként három évig, 2007-től 2010-ig mértem, és kiderült, hogy a jobboldali emberek Horthyra reagáltak a legkevésbé, miközben érdekelte őket a holokauszt, a Kárpát-medencei szupremácia, Románia stb., de a kormányzó és kora nem ette meg a lelküket. Viszont 2009-ben – egy utolsó olyan mérésen, amely Magyarországot összevetette húsz másik rendszerváltó országgal – az amerikai Pew Foundation azt mutatta ki, hogy a magyar lakosság több mint fele szerint az 1989 előtti helyzet jobb volt, mint a mostani. Ilyen a posztszovjet térségben sehol máshol nem fordult elő.

– Akkor tehát Gerő betonra alapoz, a sok Horthy-szobor tévedés, a baloldal meg jól teszi, ha Kádár-miniatűröket festeget?

– Maradjunk annál a ténynél, hogy a Kádár-kor varázsa nem veszett el: azt, hogy eltűnt, és kellene vele valamit utólag kezdeni, csak egy liberális értelmiségi gondolhatja, aki értelemszerűen a saját köreiben él. Van egy óriási, hatezer fős vizsgálat a magyar ifjúságról, amelyben hetven százalék állította, hogy a rendszerváltás előtt jobb volt a világ, amit meg sem élhettek, de a családjuk ezt mondta, tehát ők is. Ne feledjük azt sem, hogy a kilencvenes évek végén, amikor egy vizsgálatban magyar hősöket kellett megjelölni, Kádár és Horn az első öt között volt.

– Még mindig ott tartok, hogy ha a jobboldal logikusan épít a nemzeties érzelmekre és kurucos, harcias változataikra, akkor a szocialisták is számíthatnak a kisember viszonylagos jólétének emlékeire, és ezeket baloldali értékeknek számíthatják be.

– Éppen arról beszélek, hogy ezeket nem kell sehova számítgatni, ezek az emlékek megvannak, nem kell őket fáradságos munkával létrehozni. Hogy a baloldali politikusok miért nem hivatkoznak erre? Hát mert meg akarnak felelni az európai politikusoknak, a szociáldemokratáknak, akik harcos antikommunista attitűdöt várnak el tőlük, és pláne azt vártak az előző MSZP-generációtól, amelynek még megvolt a KISZ- és párttitkármúltja. A mai baloldali identitás arról szól, hogy a Kádár-korban ugyan ott voltak – ismétlem, az öregek –, de azóta megokosodtak, és túlléptek ezen. Ezt egy új nemzedék sem fordíthatja vissza. Nincs egyfelől és másfelől.

– Ebből az az érdekes dolog következik, hogy a kádári nosztalgiákkal élő kisember nyugodtan szavazhat jobbra, mert a saját világát a baloldalon nem látja képviselve, a Fidesz meg kockázat nélkül kacsingathat rá.

– Igen, a Fidesz kacsingat, de nem a Kádár-korszakra. Mint minden autokrata kísérlet, amelyik a saját érdekében megpróbálja működtetni a korábbi autokrata rezsim technikáit, a mostani is bátorítólag néz a bejáratott kisemberi szokásokra, a kiskapuzós technikákra, a mutyi elfogadottságára. Fenntart egy folyamatot. Ezt minden politikai tervező így csinálná.
A Fidesz tehát a kádári kisember lelkületét használja, de nem az államszocializmus rendszerét. Aki ezt gondolja, téved.

– Visszatérve Gerő András véleményéhez: ő azt mondja, hogy a Kádár-kor talán lejáratta a szocialista szót, de el kell azon gondolkodni, hogy különbséget lehet-e tenni a politikai rendszer és a társadalmi komfortérzetet elősegítő, pozitívnak tekintett s ezért folytatható hagyományként tisztelt elemek között. Mármost az tény, hogy nálunk huszonöt-harminc évenként rendszerváltás van, az új rezsim a sárga földig lepusztítja a régit, és ez az egyébként is szegény ország mindig teljesen legatyásodva kezd neki valami új világnak.

– Két lehetőség van, mondom én. Az első az, hogy huszonöt évente forradalmat csinálok, valódi szakítást. Akkor nem kell elhatárolódni semmitől, megteszi ezt a történelem.
A másik lehetőség – és Magyarországon általában ez történik –, hogy új korszak kezdődik, de igazából nem sok minden változik. Nálunk régóta egy nagyon stabil rendszerről van szó, amelyben az elitrétegek időnként lecserélődnek, és új beszédmód születik, de a társadalmi csoportok helyzete szinte változatlan marad. Na, ekkor kell igazából azt harsogni, hogy jön a leszámolás, mostantól minden másképpen lesz, a múlt elmúlt. Ez a forradalom imitációja. Új dumák, átfestett díszletek. És pusztítás is, persze. A társadalom egy percig sem élte át a rendszerváltás után, hogy itt demokrácia született, hanem azt látta, hogy megszűnt a munkahelye, eltűnt a téesz, amelynek az elnöke megvette a földeket, és drágább minden. A Kádár-kor egzisztenciálisan durvább meghosszabbítását érzékelték, ahol a korábbi technokrata elit volt hatalmon az Antall- és a Horn-kabinetben is, persze az újonc szabad demokratákkal együtt. Az első Orbán-kormány négy éve után jórészt ez a korábbi elit tért vissza. 2010 után viszont jött egy éhes csapat, amely a maga autokrata, populista módján meg tudta szólítani ezeket az útszélen maradt embereket, akik lelkesen csatlakoztak is hozzá, és még nem is akarnak onnan leválni. Azt hiszem, épp ezért 2010 nagyobb határvonal volt, mint 1989. Hogy ebben a helyzetben mit lehet tenni a kádárizmussal, nem könnyű kérdés.

– Azt nem is állítottam, csak az érdekel, hogy lehet-e kérdés egyáltalán. A dolgot nehezíti, hogy a Gerő által pozitív hagyományok között említett munkavállalói biztonság, az ingyenes oktatás, a strukturális szegénység eltüntetése, a kismamák otthon maradása részben olyan elemeket jelentenek, amelyek jólétiek, és ma aligha lehet ilyesmit megígérni. De semmi sem vállalható, semmi sem képviselhető abból a világból?

– Mint mondtam, a kádárizmus itt van, és itt is marad, amíg el nem jön egy élhetőbb, biztonságosabb kor. Ha nem jön el, megmarad aranykorként. Ami a képviselhetőséget illeti: ha a Kádár-érát vagy annak bizonyos részelemeit egy politikai párt most fel is vállalná, a kisember szemében ezt nem tehetné legitim módon, hiszen húsz éven át tapasztalta meg azt, hogy az elit a nevében beszél, de nem róla. Ha megkérdezi az embereket, az alapszöveg az, hogy a politikusok lopnak. Ezzel az egy szóval írják le azt, ami ott „fent” van. Jöhet bárki azzal, hogy újra megcsillogtatja előttük a kádárizmus „vívmányait”, egy szót nem hisznek el neki.

– Mert az az ő aranykoruk, nem az elité, amelynek szerintük amúgy is minden kor aranykor?

– Így van. Az említett jóléti elemekről szólván: azokat nemcsak a baloldal nem ígérheti meg, de a jobboldal sem tudja őket visszahozni. Emlékszem, 2010-ben Bécsben részt vettem egy közép-európai közgazdasági fórumon, és magyaráztuk az osztrákoknak a magyar helyzetet. Csak, mondtuk, az nem világos, honnan lesznek itt munkahelyek. A bécsiek elröhögték magukat, és közölték, hogy van egy rossz hírük. Munkahelyek nem lesznek. És igazuk lett. Ennyit a kádárizmus jóléti intézményeinek sanszairól ma.

– A Kádár-kor emlegetésének igazi alapja az – és erre Gerő is utalt –, hogy a baloldal láthatóan kínban van a saját identitásával. Ezt nyilván vissza fogják utasítani, de így látszik. Az „aranykort” nem lehet kimazsolázni, rendben van. Ám honnan fog élő, eleven anyaggal feltöltődni ott, ahol a látszat szerint ezzel nem kéne hogy gond legyen: egy negyven százalékban szegény országban?

– A baloldalnak van identitása – hogy ennek milyen a képviselete, nyelve, az már más kérdés. Ez helyi, lokális hovatartozásokból áll, meg egy kicsit a kádárizmusból és a kisembert védő Horn Gyula emlékéből, az ő proli dumájából, amely a baloldal nyelve, és nemcsak nálunk. Európában is újra él, mert Angliától Németországig nagyüzemek nélkül is visszanőtt a proletariátus. Az „alul levés” pedig megszüli a maga filozófiáját, azt, amitől elborzadna egy ’89-es magyar rendszerváltó értelmiségi, hogy tudniillik a kapitalizmus nem a létező világok legjobbika. Az ellenkezője már a középosztályok egy részében sem jó duma.

– De nálunk az alul levők nem beszélnek. Az elitek beszélnek.

– Igaz, de a szakszervezeti mozgalomban már azt látom, hogy ezek az „alul levő” pasik megjelennek a gyárakban, és azokat a régebben kirúgott mérnököket, akik aztán a szakszervezeteket próbálták átvenni, most félresöprik. Most már ne szóljatok ebbe a bele. Majd mi. Lehet, hogy veszítünk, de ti már ne dumáljatok bele. Valami elindult, ami kezd erőt mutatni, és talál magának nyelvet meg filozófiát is. A lentről jövő mozgás betölti majd azt, ami most hiánynak tűnik. Ez fogja bizonyítani, hogy identitást fentről, mesterségesen nem érdemes létrehozni.