Államosított irgalom
Az irgalmasságban mindenki egyenlő, de vannak egyenlőbbek. Ezt tapasztalhatják azok az egyházi és világi szervezetek, egyesületek, amelyek 2015 nyara óta vesznek részt a menekültek istápolásában. Ahogy az emberi erőforrások miniszterének kabinetfőnöke, Deák Imre az Evangéliumi Testvérközösség lelkészének, Iványi Gábornak jelezte: a kormány májusban döntött arról, hogy „a tömeges bevándorlással kapcsolatos humanitárius faladatokat” a minisztérium által koordinált Karitatív Tanáccsal, valamint a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatallal közösen kívánja ellátni. A tanács a Magyar Máltai Szeretetszolgálattól a Vöröskeresztig öt szervezetet egyesít. Kik az ötök és miért épp ők a kiváltságosok?
Deák Imre válaszlevelében nem szerepelnek olyan partizán módon szerveződött, alkalmi alakulatok, mint a Migszol, a Migration Aid és társai. Sem a szabadidejüket terepmunkának szentelő orvosok, medikusok, sofőrök, mentősök, csomagszállítók, takarítók.
Hogy kik lehetnek a Karitatív Tanács tagjai? A minisztériumi hivatalnokok szerint a legjelentősebb, legismertebb szervezetek. A társaság vegyes és nem mindegyik szereplő olyan nagy. Itt az expártállami óriás, a Magyar Vöröskereszt, de akad kisebb, szürkébb alakulat is, mint a plébániák közösségeire támaszkodó, adománygyűjtő Katolikus Karitász. Az ötök tagja a Magyar Református Szeretetszolgálat, s nem hiányozhat a rendszer sztárja, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat sem, miképp ott az evangélikus gyökerű Ökomenikus Segélyszervezet is.
Míg a Katolikus Karitász és református megfelelője, a Református Szeretetszolgálat az idősgondozásban, betegistápolásban, adományozásban jeleskedik, az ökomenikusok nemzetközi porondon is aktívak. Nem véletlen, a neten rájuk kattintva belebotlunk, hogy „Irakban nyitnak humanitárius képviseletet”. Kérdezzük is a kommunikációs igazgatót, Gáncs Kristófot: miért pont ott? „Vannak tapasztalataink” – feleli talányosan Gáncs.
Ha valóban vannak tapasztalataik, biztosan Röszkén is boldogultak volna. Iványi Gábornak nem ment. Tavaly, a menekültválság hazai csúcspontján az Oltalom az egyik legaktívabb csapat volt, paprikás krumplijuk (amit a Dankó utcában főztek) híre messze eljutott. A lelkész a problémához most „ellenoldalról” közelített. Ugyanis „nem csak kenyérrel él az ember”, mondta szemérmes humorral Pannonhalmán, egyházi vezetőkkel találkozva. Magyarország és az unió szégyene (egyúttal fertőzésveszély hordozója), hiszen a regisztrációs folyosóhoz vezető terepen várakozó menekültek számára nincs fürdési lehetőség, se vécé. Ezért Iványi csapata júniusban, miután levelet írt a belügyminiszternek, megjelent négy mobilvécével, mosdófelszereléssel, szappannal, kefével, tisztítószerekkel és mikrobusznyi élelemmel. Ám a műszaki zártól kétméternyire értelemszerűen nem lehet vécét felállítani. A folyosón a magyar rendőr nem engedélyezi, szerb oldalon pedig Szerbia papírja kell, amit képtelenség beszerezni. Ha átmennek, rájuk mordul a rendőr. Két erős állam tehetetlen „a barna árral szemben”. Az ételt kiosztották, a terepet elhagyták, de másnap, mikor az Oltalom sofőrje az új ételszállítmánnyal megjelent, a rendőr azzal fogadta: húzzon innen, mert bilincsben viszi el.
Tulajdonképpen őszinte volt Pintér Sándor, aki Iványi levelére válaszolt: „Mivel kerülni szeretnénk határaink mentén az állandó tartózkodásra alkalmas helyek létrejöttét, felajánlását a szerb határtól távol eső területen tudom támogatni.”
Pintér és Iványi ismeretsége virtuális értelemben harmincéves, a nyolcvanas évekre megy vissza, mikor Pintérnek a Pest Megyei Rendőr-főkapitányság vizsgálati osztályának alkalmazottjaként elvben a Szetát is hajkurásznia kellett. Mi változott? Iványi akkor is adakozott, most is. Akkor is azt mondták, hogy húzzon el, most is.
A Karitatív Tanács sem új szerveződés, 2000 táján alakult. Akkor támadt valakinek az az ötlete, hogy a vámellenőrzésen fennakadt holmikat, „nem márkatiszta” csempészárukat, amiket a törvény szellemében (az uniós csatlakozáshoz közeledve) meg kellett volna semmisíteni, ne hagyják veszendőbe menni. A hamis márkajelzést eltávolították, a ruhát elosztották, a szervezetek pedig elajándékozták. A tanács fennmaradt, a szoclib kormányok alatt is működött. Ma az Emmi szervezetébe tagolva létezik.
De mi a tanács titka? Miért pont ők juthatnak „a tömeges bevándorlással kapcsolatos humanitárius feladatok” közelébe? A kérdés több szempontból is megközelíthető. Az egyik szerint az ötök, bár tehetnék, nem mennek a menekültek közelébe. Vagy ha mennek is, akkor sem a határra, legföljebb Bicskére. A csongrádi sajtó sokat tapasztalt riportere meséli: naponta jár Tompára, Röszkére, de „máltást” ritkán látott. Plusz: az állam félhivatalos karitatív szervezetei állami apanázst is kapnak, míg a civilek ingyen dolgoznak.
Az állam ugyanis keményen beszáll az ötök működtetésébe. Miközben a tanácsból és a migrációs kormánytámogatásból az állam által eddig kedvelt Baptista Szeretetszolgálat most kimaradt. Faséban vannak. „Máskor is történt már ilyen, nem szokatlan” – írja kérdésünkre az alapító atya, Szenczy Sándor. Mi a sajtó által megszellőztetett zajos NAV-botrányra gyanakszunk, merthogy ezek szerint több mint hárommilliárd után nyomoz a Baptista Szeretetszolgálatnál az adóhatóság.
– Nem akarok megsérteni senkit, de szinte ordít, milyen irdatlan pénzeket öl az állam ezekbe a szervezetekbe – mondja Iványi. – Csak rá kell nézni a felszerelésükre, a kiadványaikra, a klipjeikre. Mindig árulkodó, ha megjelennek sok fotóval, fényes papíron. Nyilván a Máltára költik a legtöbbet, de az ökomenikusok sem kapnak sokkal kevesebbet.
A Málta a szerény Szarvas Gábor úti kezdetektől magasra jutott. Alapítója, Kozma atya, a határnyitás egyik apostola most újra műszaki határzárak mellett dolgozik, miközben előkelő társaságokba jár. A Figyelő 2015-ös Garancsi-portréja szerint a miniszterelnöki VIP-páholyban Hernádi Zsolt, Orbán Viktor, Csányi Sándor és Garancsi klubelnök társaságában nézi a Vidi-meccseket. A lovagkeresztet 2007-ben a Vidinek is kikölcsönözte. De a világi dicsőség mellett az egyházi karrier megrekedt. Püspök nem lehetett. Egykori ismerői szerint – VIP-páholy ide, politika oda – szomorú, megtört ember lett.
– Mi nem vágyunk abba a társaságba – mosolyog Iványi. – Beérjük azzal, ha beengedik a mobil vécét Röszkén a határterületre. Civilszervezet nem lehet erkölcsbíró. Nem dönthet arról, ki az, aki az emberségünket megkóstolhatja, ki a menekült és ki a gazdasági bevándorló. Nekünk mindegyik szenvedő ember.
Tény, hogy az ötök félszívvel állnak a menekültügy mellett. Donáth László evangélikus lelkész szerint a karitativitás fogalma körül sok minden kavarog. Bűn, reklám, önreklám, képmutatás, pénz és hiúság, politikai haszonlesés. És legalább ennyire irgalom, tisztesség, együttérzés, önfeláldozás, tehetség. A karitatív szervezeteket sok mindenre használják – és néha felhasználják. Nem hihető, hogy az állam önzetlenül önti egy-egy szervezetbe a pénzt.
Furcsa mellékkörülmény, hogy a Karitatív Tanács egyik legkisebb, látszólag jelentéktelen tagja a leginkább tőkeerős és legmozgékonyabb. Hatalmas nemzetközi aktivitást fejt ki az Ökomenikus Segélyszervezet. A rendszerváltás sodrában, 1991-ben szinte előzmény nélkül alakult, az evangélikus egyház logója alatt működik. Az elnök-igazgató, Lehel László maga is lelkész, aki valaha az evangélikus sajtóban is dolgozott. A kis szervezet izmos célokat tűzött maga elé. Teheti, hiszen források szerint kétszáz dolgozója van. Elszántságukra jellemző, hogy a szervezet a múltban feltűnő gyakorisággal szerepelt az erőszakos akciókkal átszőtt polgárháborús hírekben, főként a Kaukázus térségében. Hogy mit keresett azon a vidéken egy szolid magyar szervezet, kérdés. De a probléma megoldódni látszik. A történelem házhoz jött. Röszke az izgalmas hely, nem Groznij.
