Alkony?

A választási eredményt sokan a putyini irányított demokrácia alkonyaként értékelik. Szerintem ez túlzás. Az irányított demokrácia nem más, mint leplezett diktatúra. Olyan, amelyről bármikor le lehet rántani a leplet, hogy látható legyen az igazi arca. Ezért – a mindenkori diktatúrát fenntartó erőszakszervezeteknek köszönhetően – Putyin hatalmát egyelőre nem fenyegeti veszély. Egyelőre! Az arab világ eseményei ugyanis azt mutatják, hogy ma már az évtizedes diktatúrák sem érezhetik biztonságban magukat.

A vasárnapi választás azt bizonyítja, hogy az oroszok többsége a duma- vagy a március 4-i elnökválasztást cirkusznak, jobb esetben színháznak tartja. A Levada Központ közvélemény-kutatása szerint az oroszoknak több mint fele (52,8 százalék) nem tartja fontosnak a dumát. Kétségtelen, az orosz parlament jelentősége a gorbacsovi, jelcini rövid felvirágzás után, Putyin idején jószerével visszasüllyedt a cári és szovjet időkre emlékeztető jelentéktelenségébe. Így az elmúlt hetek „választási harca” ellenfél nélküli küzdelem volt. Igazi ellenzéki pártot, amely veszélyt jelentett volna a Kreml hatalmasaira, nem engedtek indulni. Putyin egyedüli ellenfele az orosz nép volt. Az eredmény mutatja, hogy ezt a harcot látványosan elvesztette.

Elvesztette annak ellenére, hogy pártja, az Egységes Oroszország szabadon és az állami média teljes támogatásával folytatta propaganda-hadjáratát. Ugyanakkor az amúgy is gyenge ellenzéki pártok tevékenységét a legkülönfélébb módokon akadályozták. A legjobban bevált módszer a bombariadó volt. Ismeretlen telefonálóra hivatkozva órákra kiürítették az ellenzéki párt gyűléstermét. A választás hajnalán kikapcsolták az ellenzékinek nyilvánított internetes portálokat. Előtte pénteken őrizetbe vették és tizenkét órán át fogva tartották az egyetlen független orosz megfigyelő szervezet, a Golosz elnöknőjét. Aznap egy moszkvai bíróság meg is büntette harmincezer rubelre a Goloszt a sajtótörvény megsértése címén. Munkatársai az urnák megnyitása előtt ötezer-háromszáz törvénysértést jelentettek.

Putyin már egy héttel korábban, az őt államelnöknek jelölő pártkongresszuson azzal vádolta az Egyesült Államokat és az EU-t, hogy orosz megfigyelők anyagi támogatásával próbálják befolyásolni a választást. A független megfigyelőket nemes egyszerűséggel Júdásnak nevezte. Az állami tévé pénteken a sztálini időkre emlékeztető félórás műsorban fényképet is mutatott Washingtonból és Brüsszelből származó, dollárral tömött aktatáskákról. (Nem vicc!)

A Kreml legfontosabb támogatója az ortodox egyház volt. Főpapjai pásztorlevelekkel és nyilatkozatokkal csatlakoztak a propagandahadjárathoz. Putyin és Medvegyev, akik nemzeti és egyházi ünnepeken a templomban mindig az első sorban hányják magukra a keresztet, most az ízléstelenség határát is túllépték. Egy a párt melletti tüntetést felvezető autó tetején Krisztus képe mellett Putyiné volt. Nem olvastam, hogy az egyházi vezetők tiltakoztak volna a blaszfémia ellen.

A demokratikus országokban is sajnálatos gyakorlat, hogy a pártvezetők választások előtt fűt-fát ígérnek a társadalomnak. Így volt ez most Oroszországban is. Putyin nyugdíjemelést helyezett kilátásba, és általános életszínvonal-emelkedést. Közölte, hogy emelik az oktatásra és egészségügyre fordított költségvetési összeget. Az életszínvonal emelésére bizony nagy szükség lenne. Az orosz társadalom hetvenöt százaléka messze a nyugat-európai színvonal alatt él. Növekedett a nagyon gazdagok és a nagyon szegények közötti különbség. De az igaz, hogy ennek ellenére átlagban jobban élnek az emberek, mint akár négy évvel ezelőtt. Nőttek a jövedelmek. Ez a magas olajáraknak köszönhető. Ma már kevesen emlékeznek rá, hogy Putyin első elnöki periódusa kezdetén azt ígérte, hogy megakadályozza az ország természeti kincseinek elfecsérlését. Ezt az ígéretét az elavult technika miatt nem tudta beváltani. Egy hordó olaj kitermelése Oroszországban tízszeresébe kerül a Szaúdarábiainak.

Nincs jele az ipar jelentős modernizálásának sem. A múlt heti pártkongresszuson Putyin kijelentette, hogy ő és pártja garantálja az országban a stabilitást. De ez a szó ma Oroszországban az ipari fejlődés területén is legfeljebb stagnálást jelent.

A társadalmi elégedetlenség másik oka a korrupció. Putyin eddig minden választása előtt megígérte a felszámolását. Ezen a téren is sikertelen maradt. Mindennapi gyakorlat, hogy valamennyi szolgáltatás feltétele a megvesztegetés. Az ország vezetői is látják ezt. Medvegyev kijelentette egyik választási beszédében, hogy Oroszország évente harminckétmilliárd dollárt veszít a korrupció miatt. De ez nem volt elég ok arra, hogy négy év alatt ne növeljék négyszázötvenezerrel az állami hivatalnokok számát. Ez a felduzzasztott, pozícióját a putyini szisztémának köszönhető réteg egyrészt a korrupció melegágya, másrészt a rendszer fő támasza.

A társadalmi elégedetlenség egyre nagyobb nyilvánosságot kap. November elején „Orosz mars” címmel tüntetést rendeztek Moszkvában. Az egyik szervező kijelentette: „Véget kell vetni a vérünket szipolyozó gazember banda működésének.” A tömeg skandálta a jelszót: „Putyint a bíróság elé!”

Kétségtelen, az egy évvel ezelőtt még érinthetetlennek hitt miniszterelnök pozíciója, népszerűsége megingott. Október végén a moszkvai sportcsarnokban kifütyülték, amikor egy bokszmeccs után ringbe szállt, hogy gratuláljon a győztesnek. Medvegyevet pedig Kalinyingrádban fütyülték ki a múlt héten. Egy új radarállomást avatott fel a nyugati rakétavédelmi pajzs ellensúlyozására. Kilátásba helyezte rakéták telepítését is. Transzparensek fogadták: „Nekünk nem rakéta, hanem európai vízum kell!”

A választási harcot mindkét oldalon a nacionalizmus jellemezte. Közvélemény-kutatók szerint a társadalom hatvan százaléka helyesli a jelszót, hogy „Oroszországot az oroszoknak”. A Moszkvától hatvan kilométerre lévő Hotkovo lett az ország első „külföldimentes, fajtiszta fehér városa”. Egyre több városban olvasható a házfalakon a felirat, helyi lapokban a hirdetés: „Lakást csak oroszoknak adok bérbe.”

A jobboldali szocialista Zsirinovszkij azért támadja a kormányt, mert „kiveszi a dolgozó Iván zsebéből a pénzt, odaadja a bandita Mohamednek, aki feldarabolja Ivánt, és megveszi harmadik Mercedesét”. Zsirinovszkijnak egyébként érdekes szerep jutott Putyin politikájában. Pártja, amelyet a KGB alapított a kilencvenes években, kanalizálja a jobboldali szélsőséges erőket, hogy aztán a végén mindig a Kreml-párttal szavazzon. A kommunista Gennagyij Zjuganov is kihasználja a „fellángoló nemzeti felszabadulási harc” eszméjét. A társadalom negyvennyolc százaléka támogatja javaslatát, hogy a személyi igazolványokba ismét vezessék be a „nemzetiség” rubrikát. A szovjet időkben ez szolgált a zsidók, a csecsenek és a Volga-németek megkülönböztetésére.

Az egyetlen nyugati mintájú liberális párt, a Jabloko vezetője, Borisz Nyemcov mondta: „Ha ma forradalom lenne Oroszországban, az nem narancsos vagy demokratikus lenne, mit Ukrajnában volt 2004-ben, hanem barna, nacionalista.” De ez a nacionalista hullám, amelyen Putyin évek óta lovagol, veszélyessé válhat számára egy olyan országban, amelyben tizenötmillió mohamedán és több mint száz népcsoport él.

Utolsó választási beszédében Putyin így foglalta össze rendszerének, az irányított demokráciának a lényegét: „Van a vezető párt, amelynek feladata a társadalmat a helyes útra vezetni. És van ellenzék, amelynek kötelessége arra buzdítani a vezető pártot, hogy ezt a politikát még szigorúbban folytassa.” Ilyen demokrácia az irányított.

Borisz Nyemcov szerint „Putyin ma Oroszországban demokratikus módszerekkel és körülmények között állítja vissza a szovjetrendszert”.

Nagy kedvem volna az ország és a politikus nevét „magyarra fordítani”.