Aki hirtelen kapaszkodott fel az uborkafára, nem tudja, hova tartozik

Elegáns belvárosi szálloda földszintjén elegáns butik – elegáns árak. Gucci táska márkamintás szövetből, bőrből, lánccal díszítve jóval 200 ezer fölött. Odébb fekete selyemtopán Hamupipőkének, százezer felett. Hercegeknek kínálnak krokodil- és pitonalapú lábbelit, angolnabőr félcipőt. Utóbbit potom 150 ezerért. Az üzletben csak két orosz hölgy nézelődik bézbólsapiban, sportcipőben. Elkél a stílusváltás.

Ám az eladók szerint egyre többen jönnek. Fele külföldi, fele hazai. „Akinek jó háza, jó kocsija van, veszi, viszi a márkás táskát.” A látványos logó akkor fontos, ha csak egy táskára futja. Máshol a boltot két lábon járó hirdetés dobja fel. A falon Frei Tamás, Lothar Matthäus, Tilla elégedett mosollyal: itt vásároltunk, full hepik vagyunk.

Örült a tévés reklámnak Lyes Hassen úr is, az olasz férfiruhákat árusító üzlet „franchising managere”. Megállíthatatlanul meséli: egyszer a Csaó Darwinban a zakójukban dirigált a műsorvezető. Stílusuk egyből felismerhető. „A vállrész napóleonos.” Mutatja is a kínálatot. A földszinten a sportos öltözékek, kiegészítők. „Trend a piercing, ezért csináltunk piercing alakú mandzsettát is.” Akad, akinek csak erre futja, de bejön és megveszi.

Az emeleten nő a tét, alkalmi ingek, nyakkendők, öltönyök. Az egyik hófehér, tiszta selyem, árát tudakolva Hassen a minőségről, tradícióról kezd beszélni. „Az általunk tervezett ruhákban játszott már Belmondo, Sean Connery, viselte őket John Kennedy és a marokkói herceg is.” Lessük a címkét: négyszázezer. Mutatja az idei katalógust: „Ez a modellsrác az tényleg gipsy, mert most a cigányvonal befutó.” Oroszországban a vörös a divatos, kedvelik, mert „emlékezteti őket a forradalomra”. Jó a piac arra, sok a pénzük, Hassen szerint csak a stílusérzékükkel van baj. Nálunk épp fordítva.

Schiffer Miklós stílustanácsadó szerint mi sem lehetünk elégedettek. „Nyugati demokráciákban az öltözködés a kultúra része. Olyan, mint múzeumba járni. Mifelénk a szocializmus uniformizáló törekvései miatt egy teljes generáció öltözködési kultúra nélkül nőtt föl. A felső réteg idősebb tagjai még mindig ott tartanak: gáz, ha nincs menő autód, hajód az Adrián, de az öltönyöd nem számít.”

A fiatalabbak nyitottabbak. Többségük igényesen öltözködik. A szakértő szerint nekik kell példat mutatni, hisz megtehetik. Azért hozzáfűzi: a pénz mellé nem jár automatikusan stílusérzék, és a rossz ruha is sok pénzbe kerülhet. „A mályvaszínű kínai dzseki helyett pedig lehet venni feketét. Az jobb.” A jó ruhatár viszont tényleg drága. „Negyvenes nőnek, férfinak egy üres gardrób felszerelése alapjáraton másfél millió. Középfokon négy-öt, felső szinten tizenöt-húsz.”

A hölgyek főként márka alapján választanak. A női divatra amúgy is jellemző a logós díszítés. Bizonyos körökbe „belépőjegy” a ruhán, kiegészítőkön fel-feltűnő CD, CC vagy G. Vagyis: Christian Dior, Chanel, Gucci. „Leteszi a napszemüvegét, és máris tudom, ötvenötezer. Ami, valljuk be, nem semmi egy kis darab plexiért.”

Szignálok a férfidivatban is vannak. A jó óra, mint a márkás szivar, a klubba tartozás jegye, olykor kezdődő, gyümölcsöző üzleti kapcsolat jele is. Mindemellett az urak a minőségre mennek. Akad, aki divatos holmikat, mások a klasszikusan drága öltözékeket kedvelik. És nem a legnagyobb tervezők, hanem a legjobb előállítók termékeit veszik. A legjobb inget, öltönyt, nyakkendőt. Az utóbbi a férfi gyenge pontja Schiffer szerint. „Ha úgy tetszik, ebben nincs határ. Még nem hallottam olyan érvet, hogy drága, ezért nem veszi meg.”

Mutatja is üzletük topdarabját, harmincötezerért selyem a kravátli, bélése speciális, nincs összevarrva, ami szebbé teszi az esését, egyszerűbbé a kötést. Közben mobil csörög, nyakkendőprobléma a túlvégen is, csak épp csokor, bizonyos Ferinél. Schiffer tanácsol: csak olyan színűt ne, mint a hölgy ruhája, az er und sie, ami a nőn, olyan a férfin, az már kiment a divatból. Végül a feketénél maradnak, olyan már van, korábbi vásárlásból. „Netán Gyurcsány a Ferenc?” – érdeklődünk. „Nem, de hasonló a kör.”

Mellettünk úr próbál öltönyt, a fogasokon félkész darabok, méretre alakulnak. De kívánságra egyedi művek is készülnek, a vászonrétegeket nem ragasztják, kézzel varrják össze, skiccek alapján választanak fazont, a szövetkönyvből anyagot, külön bélést, gombot. Pár apró figyelmesség is jár. Hosszított belső zseb, amelyben elfér a repülőjegy, s úgynevezett „vacsora utáni hasítás” a nadrág derekán. A várakozási idő egy hónap, a költség kétszáz- és négyszázezer között.

Persze hiába a jól szabott ruha az öltözködési szabályok ismerete nélkül. Magára valamit adó férfinak nem árt tudni, mi számít délelőtti, délutáni, esti ünnepi alkalomnak, e szerint illik ruházkodnia is. Segítünk: délelőtti a keresztelő, az esküvő vagy a délelőtti születésnapi ünnepség. Délutáni a ceremonikus ebéd vagy a lóverseny. Esti a színház, az opera, a bál. Ha utóbbira hivatalos a férfiember, ügyeljen a frakkhoz öltött fehér csokornyakkendőre, elegáns estélyeken ugyanis ez különbözteti meg őt a szintén frakkot, ámde fekete csokornyakkendőt viselő pincértől. És még egy jó tanács: zsakettet, a frakk nappali változatát csak akkor öltsön fel, ha az esemény délután három előtt kezdődik, és még a késő délutáni órákban befejeződik. Ha estébe nyúlik, szmokingot szokás húzni.
Schiffer állítja: el kell fogadni, hogy a világban léteznek kommunikációs formák, amelyek az átlagember számára értelmezhetetlenek, ezért azokat őrültségnek tartják. És persze irigységet váltanak ki.

Valuch Tibor történész Sárga Irigység-faktorról beszél. „A vagyonukat nyilvánosan is vállaló, rendszerváltás után befutott üzletemberek társadalmi elfogadottsága alacsony. A szocializmust az egyenlőség túlértékelése, a különbségek heves elutasítása jellemezte. Másrészt a fusizás miatt a jövedelemeltitkolási hajlandóság is magas volt. A gazdagodás nem számított rendszerkonformnak.”

A történész szerint hazánkban, főleg a kilencvenes évek elején, egyfajta „vagyonosodási keszonbetegség” szedte áldozatait. A gyorsan meggazdagodók egy része képtelen volt feldolgozni új helyzetét, nem tudott viselkedni. Öltözködni sem. Ők passzították a makkos cipőt dzsogginggal és aranylánccal. Aztán váltottak. A suhogóst öltönyre cserélték. Meséli, pár éve Karlovy Varyban, az orosz elit kedvenc nyaralóhelyén látott a magyarokéhoz hasonló szereléseket. „Tanulási folyamat zajlik. Az új generáció már elegáns, kezd leszokni a hivalkodásról. A társadalom pedig, ahogy az elit nyíltabbá válik, toleránsabb.”

Ám a magyarokra még mindig a presztízsfogyasztás a jellemző, állítja Szánthó Zsuzsanna, a Budapesti Corvinus Egyetem marketingkutatás és fogyasztói magatartás tanszékének adjunktusa. Vagyis azért vásárolunk, hogy környezetünknek megmutassuk, hova is tartozunk. Velünk szemben például a németek „státusfogyasztók”. Olyan termékeket, szolgáltatásokat vesznek, amelyek megítélésük szerint megilletik őket. Nekik elég a jó fogorvos, a jó biztosítás, de nem fontos, hogy szem előtt legyen.

Szánthó Zsuzsanna szerint az öltözködés és a tárgyak felhalmozásának kényszere mögött a hagyományos társadalmi szerkezet változása áll. „Ha valaki régen egyetemi tanár volt, ő és környezete is tudta, milyen tisztelet jár neki. Ma magának és másoknak is bizonyítania kell.” A társadalmi osztályokat elválasztó korlátok fellazultak, nagyobb az átjárhatóság. A tömegtermelés lehetővé tette, hogy bárki fillérekért hozzájusson olyan termékekhez, amelyekről egy-két évtizede nem is álmodhatott. Aki ki akar tűnni, olyasmit keres, ami a tömegnek nincs. Egyedi, ezért az ára különleges. A mobil társadalomban nemcsak az öltözék státusszimbólum, fetisizálódnak a köznapi tárgyak is. „Aki hirtelen kapaszkodott fel az uborkafára, nem tudja, hova tartozik. Bizonyítási kényszerből vesz méregdrága órát, autót. Szimbólumokat, amelyek révén a képekre épülő világban könnyű üzenni.”

Erre a középosztály is vevő. Ameddig akciós takarója ér.