Ajkai história – Olyan volt az üveggyár, mint Herendnek a porcelán
– Régen itt volt a bánya, az bezárt. Most meg már üveggyár sincs. Minden elveszik Ajkáról.
A buszmegálló, ahol beszélgetőtársunkkal ülünk, épp a gyárra néz. Mindjárt jön az egyes, a „munkásjárat”, sok egykori dolgozó otthonát érinti az útvonala.
A gyárban rebesgették egy ideje, hogy leépítések lesznek, erre a végkifejletre mégsem számított senki. Kultikus gyár, világhírű termékkel, azt gondolnánk, nem érhet csak úgy kurtán-furcsán véget. Pedig így történt. Egy nap jött a hidegzuhany, a szenvtelen bejelentés. Mesélik, a vezetőség sok energiát nem fecsérelt az emberséges kommunikációra,
leginkább a „köszönöm a munkájukat” fordulatot hiányolták a dolgozók.
De még ha az emberi részt átugrották is, jogi értelemben azért ügyeltek arra, hogy ne lehessen belekötni az eljárásba. Fokozatosan, hónapok alatt építették le a mintegy százfős állományt, így az elbocsátáshullám nem számít csoportos létszámleépítésnek. Tisztességgel kifizettek mindenkit, aztán mehettek útjukra. Aki tudott, a közeli Halimbára ment.
Az Ajkán maradt mintegy tizenöt ember a korábban legyártott üvegeket díszíti. Ki tudja, meddig. Nemrég az egyik dolgozó hosszabb szabadság után állt volna újra munkába, de nem engedték vissza, elküldték őt is. Nem jó jel.
A hatalmas gyártelepen látványosan enyészik el a múlt. A koszossárga, viseltes főépület szocreál neonkockáiról lassan lekopnak a betűk, egyre lehangolóbbá válik a foghíjas Ajka Kristály felirat. Na meg persze a munkagépek is erősítik az összhatást, ahogy az épület mögött lendületesen pusztítanak. Bontják az egykori hutákat, így nem kell kifizetni az évi hatvanmillió forintos építményadót. Nem mintha az elbontás olcsó lenne. Meg kell hagyni, jól haladnak. Kibelezett üzemcsarnokok maradványai hevernek mindenütt.
Az időjárás a kora őszire hajaz, ám a közeli parkban eljátsszuk az ajkaiakkal a júniust, mintha igazi nyár lenne, úgy pezseg a kisvárosi élet. Szívesen szóba elegyednek velünk a helyiek. Azért az Ajka Kristályra térve kissé megakad a jókedv.
Mint Herendnek a porcelán, olyan volt nekik ez a gyár,
mondják beszélgetőtársaim.
– Nemrég Pesten jártam, és elmentem egy Ajka Kristály bolt mellett. Telefonáltam is azonnal haza, hogy elmeséljem, mit láttam, hogy ott még van márkabolt! Nálunk ugyanis már nincs.
– A lányom hívott valamelyik nap, eszébe jutott, hogy nála otthon nincs is ajkai kristály. Mondom, lányom, várd meg, amíg meghalok, és akkor megöröklöd az enyémet. Máshogy már nem lesz.
Jönnek sorra a történetek. Hiába, 140 éves múltat nem vet le egykönnyen a város. 1878-ban alapította Neuman Bernát az ajkai gyárat, amelyet a történelem viharai rendre megtépáztak ugyan, de mindeddig a legádázabb körülmények sem tudták elpusztítani. 1914 és ’16 között egyáltalán nem üzemelt, a háború után mégis egyetlen olvasztókemencével ugyan, de újraindult. 1942-ben hadiüzemmé silányult, három évvel később pedig ismét leállt a termelés. Aztán a szocializmusban folytatódott a viszontagságos gyártörténet. 1951-ben államosították, és beindult a nagyüzemi termelés, a hatvanas években ezerötszázan dolgoztak itt, majd egészen a rendszerváltásig tartott a szocialista gyár üzemmód. 1990-ben privatizálta a Várszegi Gábor-féle Fotex-csoport, és ez lett az országban az első amerikai–magyar vegyesvállalat. A termelés 96 százaléka külföldre ment, többek közt az USA-ba és Nyugat-Európába, de Japánból és Délkelet-Ázsiából is voltak megrendelések. 2009-ben ismét beütött a krach, bírósági csődgondnoksági védelmet kértek, és elbocsátottak mintegy száz dolgozót. 2010-re mégis úgy tűnt, helyreáll a rend: az akkor 280 munkást foglalkoztató gyár 2010 első fél évét 90 millió forintos nyereséggel zárta. A Portfoliónak az akkori vezérigazgató bővítésről beszélt, grandiózus terveket szőtt, mivel, mint mondta, „a társaság működése stabilizálódott, a rendelésállomány több mint négy hónapra előre biztosít munkát, az első fél év mérlege rendkívül pozitív”.
Gazdasági okok, a piac átrendeződése – tíz évvel később viszont ez a megszüntetés hivatalos indoklása.
A sorstárs Parádsasváron 2005-ig működött a patinás üveggyár. Háromszáz éves fennállása alatt soha fel sem merült senkiben, hogy valaha bezárhat. Még nem sokkal a megszüntetés előtt is azt ígérték, hogy ha ötven emberrel is, de működni fog. Ott is a telített a piacokra fogta a döntést a tulajdonos.
– Szerintem a piaci igények nem indokolták 2005-ben a parádsasvári üveggyár bezárását. És nem gondolom, hogy a helyzet annyit változott azóta, úgyhogy ugyanez igaz lehet az Ajka Kristályra is. De persze nem ismerem az ajkai hátteret – mondja Rénes Marcell, egy kisvállalkozás, a Parádsasvári Üvegmanufaktúra alapítója. A cég viszi tovább, tartja életben a helyi üveggyártás hagyományát.
Nem hasraütésszerűen mondja: mielőtt újraindították édesapja örökségét, az üvegmanufaktúrát, újságíróként dolgozott. Újságíróként próbálta kideríteni a gyárbezárás valós okait. Egyszer a romok között egy halom proforma számlát talált, de olyanokat, amelyeket leginkább „el kellett volna égetni”. Merthogy azokból elég egyértelműen kiderült, hogy megrendelésekből egyáltalán nem szenvedett hiányt a gyár.
– Ha ennek a töredéke lenne nekünk, én már a trópusokon lógatnám a lábam – ad nyomatékot a szavainak Rénes.
Ajkán még ennél is jobb volt a helyzet, többen odaköltöztek Parádsasvárról a gyár bezárása után.
Merthogy jó fizetés és akár szolgálati lakás is járt egykor az ajkai üvegfújóknak.
Nem egyszerű szakma, vagy inkább hivatás ez. Hivatalos képzés nincs, de nem is lehetne könyvből bebiflázni, hogyan lavírozzon aprólékosan betanult mozdulatokkal az üvegfújó mester hatalmas csővel a kezében, a tűzforró olvasztókemence mellett. Ezt a tudást csak terepen tudják átadni a mesterek a tanítványaiknak, vagy ami talán még jellemzőbb, apák a fiaiknak. Sok-sok éves a tanulási folyamat. Ritka és veszélyes mesterség, épp ezért jól megfizetik.
És látványosságnak sem utolsó. A Parádsasvári Üvegmanufaktúrába folyamatosan érkeznek a tömött turistabuszok.
– Édesapám mindene volt az üveggyártás, engem a halála előtt nem érdekelt ez az egész. Mit kell egy üvegtől így odalenni? – gondoltam, iszunk belőle és ennyi. Aztán rájöttem, hogy ez művészet. 2013 óta működik a manufaktúra, és még mindig lenyűgöznek a saját bemutatóink.
Üveggyárat üzemeltetni egyébként nagyon költséges, teszi hozzá Rénes. Éjjel-nappal működik az 1160 fokra felhevített kemence, béreket és adót kell fizetni. De kigazdálkodható. Épp azért, mert igenis van kereslet a termékekre. Ez sem hasraütés, sokkal inkább tapasztalat.
Persze, hogy vannak kérések, amelyeket csak kis manufaktúra tud teljesíteni. A nagymama eltört lámpabúrájának pótlása, vagy a pohárkészlet egy-egy eltört darabjának újragyártása nem nagyüzemi feladat. De több hollywoodi produkció is rendelt Rénesék ötfős manufaktúrájától üveget. Ők pedig adtak árajánlatot, és cseppet sem voltak gátlásosak. Annyira nem, hogy ezeket a megrendeléseket akár az ajkai gyárnak is megérte volna elkészíteni. Vagy másik példa: Erdélyből azzal keresték meg őket, hogy a marosvásárhelyi gótikus Vártemplom rekonstruálásához szükség lenne ablakszemekre, azaz kis ólomkeretes ablakokra. Romániában egyébként van üveggyártás, de a megrendelő különlegeset akart, mégsem tehetnek be egy patinás templom ablakkereteibe sorozatgyártott síküveget. Aki régies hatást akar, fizesse meg a kézi gyártást. Végül a parádsasváriak hétezer-ötszáz darab „gótikus” ablakszemet gyártottak le, több mint egy éven át tartott a munka. Az ajkai gyár néhány hét alatt végzett volna.
A dísztárgyak is nagyon mennek, nincs annyi üvegkutya vagy üvegvirág, vagy akár világító pálinkáspohár, ami ne kelne el szinte azonnal a gyártás után.
Amire viszont tényleg nem nyitott a piac, az a tucattermék. Ha egy minőségi kézműves termékeket előállító üzem arra állna rá, hogy a hipermarketeket ellássa olcsó poharakkal, borítékolható a bukás. A futószalagon gyártott pohár mindig olcsóbb. És azok között is van ám tetszetős. Ugyan a szakavatott kiszúrja, ha nem kézi a pohár, a laikus nem, és megveszi a mívesnek látszó gépit is.
Parádsasváron állami támogatással még az ezredforduló környékén beszereztek egy gépet, amely aztán soha nem működött rendesen, a gyártójának is nyoma veszett. Persze megmaradt a minőségi termékek gyártása. De nem kizárt, hogy ekkor kezdett félremenni a parádsasvári történet. Ahogy Ajkának, Parádsasvárnak sem állt jól a tömegtermelés.
Halimba viszont tartja magát.
Itt van a német tulajdonú, faluszéli gyár Ajka szomszédságában, ahol csaknem kétszázan dolgoznak. Nincs kopott neonkocka, se monstrum épületek, se udvarra hányt múltdarabok. Keserű iróniával szólva: nem mutatnának jól a romok a gondosan karbantartott térkövön. Illeszkedik az üzem a falusi utcába a modern, mégis falusias hangulatú csarnoképületeivel, és a nyugtatóan kék háztetőivel. Klasszikus békesziget, gépek nélkül.
Hogy is lennének gépek, nem férne össze a cégfilozófiával. „Hiszünk szakembereink magas szintű tudásában és a hagyományok őrzésében, hogy továbbadjuk ezt a kincset a jövő számára” – áll a német cég honlapján.
Így is lehet.
