Agymosások kora

– Emlékszik, hogy huszonöt évvel ezelőtt milyen állapotban volt a nyilvánosság? Egyáltalán mennyire érdemelte meg ezt a nevet?

– Valamilyen nyilvánosság mindig van. Az is az, ha az uralkodó a palotája erkélyéről integet a népnek, igaz, ez kissé egyoldalú kommunikáció. 1990-ben már mindenki mondhatta a magáét: akkor a templomok és a minisztériumok is nyitva voltak, még ha a hadügy előtt állt is egy katona. Bemehetett akárki. Ma minden zárva van. A múltkor az egyetemi portán láttam, hogy a diákoknak még a táskáját is átkutatják. Ma zártabb világban élünk – és akkor a kerítésről még nem is beszéltem. A másik dolog, amit látok, az a szóvivők mérhetetlen elburjánzása. Mindenhol áll egy, a nyilvánosságra meredő ember, a háta mögött kommunikációs stábokkal, és igyekszik simára sikálni a kormány, egy cég, egy párt, vagy az ördög tudja, minek az ábrázatát. Ha meglátok ilyen figurákat, menekülök, mert tudom, hogy az elkenés, elfátyolozás, elmaszatolás a dolguk. Talán már több is van belőlük, mint újságíróból.

– Elég szomorú állapot, ha egy romos demokrácia düledező nyilvánosságát még a kor manipulatív technikái is veszélyeztetik.

– De mégsem veszélyeztetik teljesen, mert a mai technika lehetővé teszi, hogy ha itt-ott létrejönnek a szabadság kis körei, azok pillanatok alatt nagyra nőhetnek a Facebookon, a Twitteren, a blogoldalakon, és nem nyomhatók el. Az Antal-korszakban az akkor létező média kontrolljáért a kormány óriási csatát vívott. Az volt az MDF vezetőinek a fejében, hogy a régiek után most ők az urak, ők uralják a nyilvánosságot, és ha az újságíró nem paríroz, akkor ellenség. Azzal vádolták a nem őket támogató médiát, hogy negyedik hatalmi ággá vált, ami marhaság volt.

– Nem akarok senkit igazolni, de ezt akkor újságírók is hitték, sőt a társadalom is hihette, látva például a médiaháborút.

– A sajtó sosem birtokosa a tényleges döntéseknek, legfeljebb hírt ad róluk, vitatkozik vagy – elismerem – rágalmaz és hülyeségeket ír. De ennyi. Az akkori időkhöz, illetve a hatalom felfogásához itt egy kis adalék. Telefonunk nem volt, ezért 1990 augusztusában egy éjszakai táviratkihordó révén értesítettek, hogy a miniszterelnök reggel a hivatalába vár engem. Fogalmam sem volt, miről van szó. Másnap Antall közölte velem, hogy a Rádió elnöke leszek, Hankiss Elemér meg, aki épp külföldön volt, a Televízióé. A kinevezést a kormányfő csak ajánlhatta, az államfőnek kellett aláírnia, Antall mégis maga akart kinevezni Göncz Árpád helyett. A hivatalos okirat már ott is volt előtte. Kínos volt. Én kötöttem az ebet a karóhoz, hogy csak törvényes úton fogadom el a tisztséget. Antall dühös lett és összetépte a papírt, majd azt mondta, megértene engem, ha Angliában lennénk, de hát ez Magyarország. De én nem vállaltam, hogy kormánytisztviselőt csináljon belőlem, és végül minden törvényesen folyt le.

– Az akkori hatalmat biztosan frusztrálta, hogy a sajtó és a média jó része nem az ő szövetségese volt, ráadásul az újsütetű jobboldali újságírók is a kádári sajtóból jöttek.

– Az előbbit megértem, de még egyszer hangsúlyozom, sem Hankiss, sem én nem Antall-ellenes rádiót és televíziót akartunk csinálni, csak a kormánypárti szerepet nem vállaltuk. Igazi közszolgálatot szerettünk volna, amiről persze gyorsan kiderült, hogy illúzió, mert a politika hatalmi ellenlábast látott a független intézményekben. Azzal viszont nem értek egyet, hogy a konzervatív újságírásnak akadályai lettek volna. A Rádióban elég gyorsan kialakultak azok a csoportok, amelyek jobboldalinak vallották magukat, és a műsoraikat ennek megfelelően is készítették, szabadon.

– A Horn-korszak vége után gyorsan megfordultak az arányok, és a Fidesz elképesztő gyorsasággal és hatékonysággal hozta létre a saját pártsajtóját és -médiáját. A baloldal miért volt képtelen erre?

– Ezt a baloldali politikusoktól kellene megkérdezni. Tegyük hozzá, a Fidesz nemcsak nyomult és lenyúlt, de az igazság az, hogy új dolgokat is teremtett, az elitképzésben például, amihez a baloldal hozzá sem tudott szagolni. A Századvég a Matthias Corvinus Kollégiummal közösen nemrég létrehozott egy migrációs kutatóintézetet. A kollégium eddig is elitképző hely volt, ösztöndíjakkal, külföldi oktatók tömegével, a középiskolásoktól a posztgraduális képzésig terjedő tehetséggondozással. Tudunk erről valamit? Pedig évek óta működik, nyilván azért, hogy innen is töltődhessen az állami apparátus. És ez csak egyetlen példa. A baloldal ezzel szemben nemhogy nem terjeszkedett, épített és fejlesztett, hanem növekedés helyett önmagába rogyott vissza, összezsugorodott, mint a szamárbőr. Miközben a káderképzés eredetileg a szociáldemokrata párt találmánya volt az 1920-as évek elején.

– De miért nem jött létre piaci alapon egy olyan országos, világi liberális és baloldali média, amelyet a saját közönsége eltarthatna? Mivel nem hatalmi ág, ahogy ön is mondta, egy ilyen médiának nem kellene megszenvednie a baloldali pártok leépülő támogatását, függetlenedhetne tőlük. Vagy ez illúzió?

– Igen. Mert nem biztos, hogy a szavazóbázis tényleg eltarthatná ezeket a fórumokat, valószínűleg szükség lenne az adott párthoz közel álló, nagypénzű emberek támogatására. A The Washington Post csodálatos története jut az eszembe. Katharine Graham, a híres tulajdonos-szerkesztő apja egy csődeljárás során vette meg a lapot a harmincas években. Dollármilliókat költött rá hosszú-hosszú éveken át, amíg Amerika egyik vezető lapja nem lett. A sikerhez ma is pénz, idő és hit kell, és bizony van, amikor kicsiben lehet csak elkezdeni az építkezést. De ehhez a politikusoknak maguk köré kell gyűjteniük, meg kell győzniük, el kell varázsolniuk a velük azonos húron pendülő pénzembereket.

– Vagyis a politikának kell kezdeményeznie? Ha ez így van, a baloldali szavazó várhat még, amíg meg nem unja.

– A Fidesz példája ezt bizonyítja. Tanulni lehetett volna belőle, de hát a baloldal meg sem moccant. A szabadpiac viszont önmagától nem feltétlenül költ a médiára, ha a golyóscsapágy biztosabb és gyorsabb nyereséget hoz.

– Ha ebben a Fidesz-világban egy állampolgár el akar igazodni abban, hogy mi veszi körül, hogy miben él, mire jut?

– Ami a fejébe beszűrődik, az egy zűrzavaros, ellentmondásokkal és információs hiányokkal terhes hírhalmaz. A második nyilvánosság egészíti ki a média által nem közölt ismereteket – amit a sógortól, az ismerős minisztériumi embertől, a rendőr kománktól hallunk. Ezzel együtt a rendszer agymosása is működik, sokan hisznek neki, mert hinni és nem tudni kényelmes. És közben egyre provinciálisabbak vagyunk. Nem tudjuk, mi van a világban, állandóan magunkkal vagyunk elfoglalva, miközben a saját helyzetünkkel sem vagyunk teljesen tisztában.