Adóssághungarikum

- Könyvében azt írja: Magyarországon ma nincs gazdasági válság. Nekem a számok mást mondanak. A beruházási ráta történelmi mélypontra jutott. A munkanélküliség is majdnem tízszázalékos – nem számolva a közmunkásokat. Ön szerint mi a válság?

– Ha több év alatt legalább 10-15 százalékkal csökken a gazdaság teljesítménye. A krízis másik „tünete”: a bankrendszer összeomlik, az ATM automatákból nem lehet pénzt felvenni. A lakosság pánikba esik, megrohamozza a pénzintézeteket – emlékezzünk csak a Postabank esetére. Most nincs ilyen helyzet. Jelenleg az a legnagyobb probléma, hogy az ország – immár évtizedek óta – adósságcsapdába került, amelyből képtelen kivergődni. Stagnálunk, néha kicsit jobb eredményekkel, amit a kormány persze óriási győzelemnek láttat. A regnáló hatalom szinte töretlen népszerűségének – a közvélemény-kutatások legalábbis ezt mutatják – éppen az az oka, hogy nincs valódi gazdasági válság Magyarországon.

- Nem véletlenül kerültünk bele a tartós stagnáláshoz vezető adósságcsapdába; ez a kötetéből is kiderül. Évtizedek óta jellemző volt a magyar politikai elitre a költségvetési adatok eltitkolása, de akár meghamisítása is. Sokkal inkább, mint a régió más országaiban. Ehhez azért kellett a mindenkori lakosság hallgatólagos beleegyezése is, nem?

– A büdzsé számainak meghamisítása például már a Bethlen-kormány idején is divat volt. A felelőtlen költekezésre és az eladósodásra való hajlam – már a Noszty fiú esete is erről szólt – valóban valamiféle magyar „úri” hungarikum. Sokak felelőssége, hogy így alakult. A politikai elit mellett az értelmiségé, az újságíróké, az egyházi vezetőké, az akadémikusoké is, akik gyakran átsiklottak az egyensúlytalansági problémák felett. És természetesnek vették, hogy a költségvetésben keletkező hiányt újabb és újabb hitelek felvételével korrigálja a hatalom.

- A felvett hiteleket pedig leginkább közérzetjavító intézkedésekre használták fel. Évtizedek óta a legritkább esetben fordítottak kölcsönökből származó pénzt növekedésösztönzésre vagy munkahelyteremtésre.

– Igen, és hozzá kell tennem: nemcsak a külföldi forrásokat használták fel rosszul. Az adóbevételeket is rendre elpazarolták a kormányok. Azt is látni kell, hogy – változó történelmi okok miatt – Magyarország a szomszédaihoz képest könnyebben jutott kölcsönökhöz. Például: annak idején a nyugati világnak érdeke fűződött a Horthy-rendszer konszolidálásához, aztán a szocializmus évei alatt az ország mögött álló Szovjetunió garanciát jelentett a hitelek visszafizetésére. És tényleg előfordult, hogy segítettek visszafizetni. Más országokban azért sem alakulhatott ki ez a fékevesztett „hiteléhség”, mert nem vagy csak jóval nehezebben tudtak kölcsönt felvenni.

- Ugyanakkor nemcsak állami szinten volt túlzott igény a kölcsönökre. A háztartások is jóval nagyobb mértékben adósodtak el, mint a környező országokban.

– Magyarországon azért különösen súlyos a helyzet, mert a háztartásokkal egyidejűleg adósodtak el a bankok, a vállalatok és maga az állam is. Ám önmagában azzal nincs baj, ha a lakosság eladósodik. A gazdaság működésének ez a normális rendje. Sőt, az is, hogy néhányan csődbe mennek. A devizahitelekkel sem ez volt a fő gond. Amikor tömegesen felvették ezeket, a forint még stabil volt, sőt erősödött is. A hiteleseknek semmi okuk nem volt feltételezni, hogy néhány éven belül ilyen drasztikus árfolyamzuhanás következik be. Már csak azért sem, mert az egymást követő kormányok ígéretei alapján joggal építhettek arra: csupán pár évig törlesztenek majd forintban, utána bevezetik az eurót, és az árfolyamkockázat eltűnik.

- Ehhez képest a Fidesz-kormány „gránitba véste”, alaptörvénybe írta, hogy Magyarország fizetőeszköze a forint. De nem csupán ez a kilábalás akadálya: az államosítások és az egyszeri intézkedések miatt kiszámíthatatlanná vált gazdasági környezet is ellehetetleníti a növekedés beindítását. Pedig a kiszámíthatóság és a bizalom erősítése nélkül nincs előrelépés.

– Nem hiszek abban, hogy hiteles változás pusztán ennyivel is elérhető. Egyszerre kell megtenni számos radikális intézkedést: az alaptörvény hatályon kívül helyezésétől kezdve az elmúlt három évben hozott törvények nagy részének visszavonásán át az adórendszer átalakításáig. Úgy nem működik, hogy minden egyes kérdésre egy-egy évet szánunk. Csak a sokkszerű, összetett reform vezet célra. Volt már ilyenre is példa a történelemben, például amikor 1989 és 1992 között, három év alatt bevezették a kapitalizmust Magyarországon. A lakosságnak is ez a jobb: mára az emberek tényleg belefáradtak abba, hogy fontos területeken – közösségi közlekedés, egészségügy, oktatás, nyugdíj, szociálpolitika – nagyjából még mindig a szocialista rendszer logikája szerint működnek a dolgok. Mert mindannyian kétlelkűek vagyunk: amikor a régi szabályok éppen nekünk kedveznek, akkor azt tudomásul vesszük, hiszen „jár”, amikor meg nem jutunk hozzá valamihez, vagy a szolgáltatás minősége gyenge, szidjuk a régi rendszert.

- A kormány most valamiféle államkapitalista rezsimet épít. De egyes – talán túl optimista – vélemények szerint ha „beáll” az új rendszer az új gazdasági elittel, talán még ezzel együtt is lehetséges lesz a növekedés beindítása.

– Ez nem igaz! A Fidesz által felépített struktúra alapvetően nem alkalmas a stagnálásból való kitörésre. Persze nem hiszem, hogy ez különösebben zavarná Orbán Viktort. A külső szemlélőnek legalábbis gyanús, hogy a miniszterelnököt nem érdekli a gazdaság. Kizárólag politikai, hatalmi és választási szempontok vezérlik őt a döntéseiben.

- Mégis sokan úgy látják: akárki kerüljön is kormányra 2014-ben, elkerülhetetlen a gazdasági konszolidáció.

– Miért elkerülhetetlen? Kedvenc regényem, a Száz év magány tűpontosan bemutatja, hogy egy ország és a gazdasága akár száz évre is megrekedhet ugyanazon a szinten. Senki sem kényszeríthet minket arra, hogy normálisan működjünk. Ha a kormányok „ragaszkodnak” a stagnáláshoz vezető politikához, akkor még tíz-húsz évig stagnálni fog a gazdaság.

- Lehet, de a külső környezet – ha csekély mértékben is – felfelé húzza a magyar gazdaságot.

– Ismétlem: ha egy ország nem akar normálisan működni, semmi sem kényszerítheti rá. A külső élénkülés sem. Régebben közgazdasági alapvetésnek számított, hogy a fejletlenebb országok előbb-utóbb automatikusan felzárkóznak a fejlettekhez, mert átveszik azoknak az újításait, berendezkedését. Ez az elmélet már régen megdőlt: nemhogy automatikusan nem megy a felzárkózás, de sokszor nagy erőfeszítések árán sem sikerül. Ausztria minden igyekezete ellenére száz év alatt sem tudta elérni az amerikai életszínvonalat.

- Akkor megfordítom a kérdést: mi lesz, ha a külső környezet hirtelen drasztikusan romlik? Átcsaphat a stagnálás valódi válságba?

– Ez bármikor bekövetkezhet. Eddig minden alkalommal a külső környezet romlása húzta le a magyar gazdaságot is. Az elmúlt három évben leginkább a szerencsének köszönhettük, hogy ez még nem történt meg. Másrészt ha most ütne be a krízis, nem biztos, hogy lenne, aki megmentene minket. Az IMF- és az EU-megállapodással 2008-ban sikerült elkerülni a teljes összeomlást. Akkor öt nap alatt megérkezett a segítség. Épp kétszer annyit adtak, mint amennyit a magyar kormány remélt. Azt üzenték ezzel: Washington és Európa a magyar kormány mellett áll. Ma ez nincs így. A szabadságharc megtette a hatását, és szinte biztos, hogy most hasonló helyzetben más lenne a nemzetközi szervezetek reakciója.