A világhír éjszakája

PÉTERFY GERGELY riportja

Nem és nem, a szmoking nem arra való, hogy ülve viseljék – újra és újra ez jut eszembe, ahogy a Duna TV közvetítését nézem a gáláról. A zakó és az ing megroggyan, a propeller kétségbeesetten küzd az elegancia látszatáért. A két szakértő talán ezért, talán másért zavartan, erőlködve kommentálja a helyzetet a kínlódva fesztelenkedő műsorvezetőnő kérdéseire – akinek Kukorelly Endre szerint a ruhája se jó.

Valahogy így kellett volna kezdenem, és lineárisan végül valóban így is kezdődik ez a beszámoló, de az élén mégiscsak egy büszke sóhaj és sok önfeledt evoé áll. Csodálatos dolog látni, ahogy elnyeri méltó és jogos jutalmát a tehetség és a teljesítmény, és még valami, amit leginkább tényleg csak úgy lehet hívni: újszerűség. A Saul fia valami olyasmit hoz filmnyelvben és történetmondásban, jelentések létrehozásában, amit még nem láttunk – és ez az új ugyanakkor evidenciaként is hat, a néző a homlokára csap, hogy ja, hát tényleg, hát hogy is lehetne másképp, ha nem éppen így. Ezt a befogadói ámulatot csak egészen nagy művek képesek kiváltani.

Ezt már tudjuk akkor is, amikor megérkezünk a Láng Tékába, csak azt nem tudjuk még, hogy tényleg meglesz-e az Oscar. A Grecsó házaspár, Darvasi Laci, Kukorelly Endre már ott van, aztán befut Sándor Pál és Gábor György. Kapunk egy-egy pohár bort (én maradok az ásványvíznél, vezetek), és átmegyünk szembe, a L.A. Bodegitába. Egyre már meg is telik a hely (a protokoll-listától most eltekintek), Kácsor Zsolt ül velem szemben az asztalnál, egyenesen Salgótarjánból érkezett, és még mindig nem tér magához a döbbenettől. Csak a második korsó sör után meri elhinni, hogy ez itt tényleg a valóság. „Boldog szocialistákat láttam...” – ismételgeti hitetlenkedve, és ami igaz, az igaz, manapság a Loch Ness-i szörny hátán lovagló jetivel is gyakrabban találkozik az ember.

Két hatalmas képernyőn fut közben előttünk a közvetítés, amiből a hangzavarban semmit se hallunk, az összes asztalnál lázasan tárgyalják az esélyeket, mialatt Rédei Éva (neki köszönhetjük a közös estét) és Váradi Júlia mikrofonokkal járkál az asztalok között, és játékos vetélkedőt szervez. Tesztkérdések landolnak az asztalokon. Hány Oscar-jelölése volt Szabó Istvánnak? Ki vette át A légy Oscar-díját? Szavazgatunk. Közben azon gondolkodom, mikor néztem utoljára ennyi emberrel együtt tévét – nem tudom eldönteni, hogy a Magyar Néphadseregben-e, ’85-ben, vagy 2002 nyarán, amikor a vb-t bécsi kerthelyiségekben söröztem végig.

Az első önfeledt röhögés akkor tör ki, amikor egy pillanatra elhalkul a duruzsolás, és tisztán hallatszik, ahogy a műsorvezetőnő a Dunán arról érdeklődik a szakértőktől, mennyire reális, hogy „Stallon” ne kapjon Oscart. Hegyezem a fülem, tényleg jól hallottam-e, tényleg s-sel mondta-e (schtallon), de akkor már látom a többieket, hogy dőlnek a röhögéstől. A legközelebbi könnyes tömegderültséget majd az okozza órákkal később, amikor valami külső helyszínre kapcsolnak, ahol a riporter azt a kérdést teszi föl a Saul fiát játszó ikerpárnak, hogy „Végül is halott gyereket játszottatok... Milyen érzés volt...?” De az sem okoz csekélyebb derültséget, amikor Koltai Lajos HVG-interjújának ártatlanul őszinte irigységről árulkodó mondatait idézgetjük: „Csak azt tudom mondani, hogy amilyen jelzőket most a Saul fiára használnak, azt mi egytől egyig ugyanúgy megkaptuk. Hogy soha nem látott megközelítés, hogy fantasztikusan új szemléletmód.”

Folyamatosan jegyzetelem az eseményeket a telefonba, Darvasi Laci rám is pirít, miért nyomkodom egyfolytában azt az izét, olyan vagyok, mint egy kattant kamasz – erre kénytelen vagyok dekonspirálni magam az asztaltársaságban. Hirtelen Kácsor Zsolt is megnyugszik, papírt és tollat vesz elő – ő a Népszabinak készít beszámolót. Mindenkit figyelmeztetünk, hogy minden szavuk felkerül a netre. A nyolcfős asztalnál rövidesen csak hárman üldögélünk – mellettem legalább a feleségem kitart, de ő sem szól hozzám egy szót sem. Szerencsére megérkezik Sárközy Bence, semmiről sem tud, vidáman sztorizgat a lengyelországi piálgatásokról – épp most jött meg valami kiadós dzsemboriról –, Kácsorral kajánul jegyzetelünk. Kukorelly Endre is visszajön, és elmeséli, hogy egy időben olyan sok Thomas Bernhardot olvasott, hogy elkezdett bernhardosan írni, úgyhogy innentől le kellett mondania kedvenc szerzőjéről, hogy visszanyerhesse önmagát. Kácsor ezt azzal fejeli meg, hogy ő meg – újságíró létére – Kafka-hatás alá került. Ott aztán nagyon kellett kapaszkodni. Stallonét (vagyis Schtallont) mutatják megint, Kukorelly megjegyzi, úgy néz ki a csávó, mint egy öreg pedellus. A nője meg még rosszabb.

Innen valamiért arra kanyarodik a beszélgetés, hogy mért nincsenek női karmesterek, de feleségemmel, Évával nem várjuk ki a végét, lekísérjük Bencét az utcai dohányos szekcióba, ahol Forgách András vidáman szivarozik, lengyel szivar, most kapta Bencétől – elvégre a kiadója, rendjén való, hogy kedveskedjen neki. Én is kaptam a múltkor a kiadómtól egy palack whiskyt, amikor valami nagyon kerek számhoz ért a példányszám, úgyhogy tudom értékelni a gesztust. Silabizáljuk a lengyel feliratot a szivarosdobozon, hogy vajon a terhes anyákat inti-e óva, vagy a tüdőrákra figyelmeztet, de nem sikerül dűlőre jutnunk. Erre én is kérek egy szivart.

Ahogy visszaérünk, Sharmeen Obaid-Chinoy veszi át épp a díjat, Kácsor boldogan felsóhajt, végre egy molett nő, és tényleg, egész este kétméteres, ceruzavékonyra diétázott csajok mászkáltak a tévében. Valamiért ebben a szezonban kifejezetten tabutörőnek számíthat egy fedett váll, mert talán soha nem láttam gyors egymásutánban ennyi meztelen női vállat, mint ezen az estén – nem a vendégek közt: a képernyőn. Hegyes váll, kerek váll, csapott váll, széles váll – izgalmas, hogy a női divat milyen különleges idiómát formál ebből a valamikor kitüntetetten maszkulin testrészből. Cserébe az összes férfivállat szmoking takarja, ott a ruha mindent az arcra bíz – talán ezért van egész külön gesztusnyelve a női vállaknak; elképedve figyelem, mennyiféle mozdulat és jelentés fejlődött ki ehhez a kommunikációhoz.

Amikor már csak percek vannak hátra, a fotósok azt szeretnék, hogy álljunk ki a képernyő mellé mi, írók, és úgy várjuk a boríték felnyitását. Darvasi Lacival inkább arra hajlunk, hogy a helyünkön maradunk. A fotósok kicsit csalódottak, de nem engedünk. Aztán amikor bemondják az eredményt, csak azt érzem, hogy elfutja a könny a szemem. Nem számítottam magamtól ilyen meghatott reakcióra. Percekig tapsol és ugrál mindenki, az emberek egymást ölelgetik – Nemes Jelesék odakint talán nem is sejtik, milyen fontos most itt nekünk, az illiberális zárt osztályon, hogy megtudja a világ, vannak még errefelé olyanok, akik igazat, emberit tudnak mondani, akik európaiak és humanisták maradtak.