A vevők szeretik

Lehet, hogy csak azért éreztük hosszúnak a sajtótájékoztatót ott, a Gritti Palace Hotel konferenciatermében ácsorogva, mert előtte volt már három óránk mászkálni Velencében, és addigra mindenki megéhezett, le is ült volna már. De az tény, hogy a figyelmünk némiképp elkalandozott az előadás végére. A beszéd elejéből mégis határozottan megmaradt néhány érdekesség.

Ezek szinte mind történelmi vonatkozásúak voltak, ráadásul többnyire ételekkel voltak kapcsolatba hozhatók. Például az egyik, hogy a gnocchi nevű – számunkra leginkább a nudlihoz hasonló, világszerte népszerű – tésztafajta valójában nem is olasz, hanem német, a név az olaszok ajkán alakult ilyenné a „nockerl” szóból. A másik, hogy a bécsi szelet viszont korántsem Bécsből, még csak nem is Ausztriából származik, hanem Velencéből. A gazdag velencei polgárok a város fénykorában ugyanis aranyporral hintették meg a sült húst, hogy szebben ragyogjon, no meg hogy a vendégeknek mutassa mérhetetlen gazdagságukat. Aztán amikor jött a recesszió, nem lehetett csak úgy, ukmukfukk feladni a szokást, ezért a szakácsok kitaláltak egy helyettesítőt: ez lett a prézlis-tojásos bundában kisütött, aranyló színű rántott hús. Bécsi szeletté akkor vált, amikor a – mellesleg valóban jó – recept eljutott az osztrákokig.

És az autó? Milyen a 2008-ban bemutatott Mazda 3-as félidős modellfrissítéshez elérkezett változata? Arról mit kell tudni? Lett belőle hibrid? Beépítették már vajon a siacu-masszázst az ülésébe? No és tud-e repülni?

Egyiket sem. Igazából alig hangzott el újdonság a bemutatón. A beszéd egyik fénypontja az új, a korábbinál merevebb légterelő flepnik bejelentése volt, amelyek a teljes modellszéria mentén 0,01-ddal csökkentik a légellenállási együtthatót, nagy sebességnél szinte érezhetően javítják a stabilitást, egyben csökkentik a szélzajt. Két darab, nagyjából kis mobiltelefonnyi műanyag lapkáról beszélünk az első ütköző két szélén, a kerekek előtt.

A sajtóanyag mélyrehatóbb elemzésekor sem gyulladt fel a százwattos izzó a fejemben. A legtöbb kiemelt tétel – Bose hifiberendezés, holttércsökkentő, kanyarfényszóró – mellett ott szerepelt a megjegyzés: áthozat a 2008-as modellről. Persze hozzányúltak mindahhoz, amihez ilyenkor kötelező: áthangolták a lengéscsillapítókat, a kormányszervó karakterisztikáját, vastagabb lett a karosszéria B oszlopa (amelyik az elöl ülők füle mellett van), alig észrevehető mértékben átrajzolták az első ütközőt, az ötajtós verzió hátsó ütközőjét, kissé függőlegesebbre vették a hűtőrács két szélét. Korántsem olyan változtatások, amelyektől elalél az ember, ha mégoly Mazda-mániás is.

Szerintem történt egy félreértésen alapuló visszalépés is, méghozzá a belső térben. A mostani Mazda 3 műszerfal-kialakítását ugyanis több irányból kritika érte korábban, joggal. Kemény műanyagok mindenütt, és ami puha, annak a textúrája sem valami igényes, inhomogén minőség, komor belső hangulat. Nem tudom, melyiket nem értették jól, de a frissítés során meglepő irányban változtattak.

Az még rendben volna, hogy a pirosas narancssárga sokféle árnyalatában megvilágított műszereket egyforma árnyalatú fehér világításra cserélték. De hogy miért kellett elvetni az utastér egyetlen igazán világos pontját, a váltókartól felfelé induló, ugyan nem túl finom műanyagból készült, de legalább némi folthatást jelentő felületét, és még olcsóbbnak tűnő fekete műanyaggal borítani, nem értem. Az biztos, hogy az utastér vidámabb nem lett, s tíz az egyhez mernék fogadni, hogy a többség szerint komorabbá és unalmasabbá is vált.

Szerencsére az utcai próba nem okozott csalódást. A Mazda 3 még az alap benzinmotorral, a 105 lóerős 1,6 literessel is kellő rössel mozdul, autópálya-tempónál is akad némi tartaléka. Nem is zajos ilyenkor, a kormányzás, a futómű pedig valóban hoz némi kellemes, biztonságot adó, mégis sportos hangulatot a vezetőnek. Jók az ülések is, sok a tárolórekesz, elöl és hátul bőséges a hely, a fogyasztás pedig még így, benzinmotorral is kedvezőnek látszik.

Egy a probléma a Mazda 3-mal. Annyira tisztességes, kerek, mindent jól végző kocsi, hogy mihelyt kiszállok belőle, elfelejtem, milyen. Ez nem az az autó, amelyikre az ember visszanéz, ha leparkolja valahol. Szenzációsan tesz mindent, igazi hibái nincsenek, ám emlékezetes vonásai sem. Ez az egyetlen kritika, ami érheti, a tesztelők kerülik, de a vevők szeretik: a széria 2003-as bemutatása óta hárommillió példány fogyott belőle. A Mazda kicsi autógyár, kizárólag Japánban gyárt, egy ilyen hárommilliós szám súrolja náluk a csoda határát. Ezért egy kérdésünk maradt: lehet, hogy nem is az autóval van a baj, hanem az autótesztelők elvárásaival?