A választások megtisztítják a kormányzó pártot martalócaiktól

Orbán 2006-os veresége óta többször beszélt arról, hogy valami új típusú államszerkezetet és politikai modellt fog bevezetni. A különböző megnyilvánulások azt mutatják, hogy nincs semmi új és előremutató abban, amit Orbán bevezetni akar. Sokkal inkább régi és – a honi történetírás elvitathatatlanul helyes megállapítása(i) szerint – az autoriter politikai berendezkedésű Horthy-rendszerhez hasonló. Olyan, amelyben – Európa kedvéért – némi alkotmányos kormányzásnak és némely politikai intézménynek is jut több-kevesebb hely.

A rendszernek az első ciklusban először egy személy, a miniszterelnök és egyúttal a kormányzó párt vezetője közvetett és leplezett egyszemélyi abszolút autokráciájának kell megfelelnie. Közben a tudományos és a főtisztviselői elit (úgy vélem, hogy még a klérus) bevonásával két forgatókönyvet készítenek, és benne két változatban új magyar alkotmányt írnak le. Az egyik „megtartja” és prezidenciálisnak (tehát francia – netán amerikai – mintára nagyon erős elnökkel rendelkezőnek) deklarálja a köztársaságot. A másik „eltörli” azt, és restaurálja a Magyar Királyságot (alsó- és felsőházzal).
A kormányfői, majd kormányzói (s végül, szinte kimondhatatlan: a királyi?) személyi diktatúra – feltételezve (de részemről és remélem, velem együtt nyolcmillió magyar által sem megengedve) – valószínűleg úgy valósulna meg, hogy papíron az ország és a kormányzó párt egyaránt demokratikus alkotmányos alapokon nyugszik. A gyakorlatban azonban a pártvezető diktálja a politikai játékszabályokat. Ő dönti majd el, hogy kit jelöljenek képviselőnek.

A választások összes funkciója valójában nem az lesz, hogy kikérjék a választók véleményét, hanem az, hogy megújítsák, felfrissítsék, valamint módosítsák – a menetrendszerűen bepiszkolódott kezű martalócaiktól pedig látványosan megtisztítsák – a kormányzó párt és szatellitjei tagságát, hogy megszabaduljanak az időközben rendszeresen kényelmetlenné váló szélsőjobboldali választóik között el-elszaporodó stallumkövetelőktől.

Ha nem lennék olyan öreg – mint amilyen vagyok –, elmennék szülőföldemről, és nem várnám meg, hogy rátegye a kezét mindenre és mindenki életére a populista és fundamentalista pártvezér hegemonisztikusnak és tekintélyuralminak – szerintem az idősebb korú nyugdíjasokra nézve veszélyesnek is – ígérkező, neki új, nekem meg régről s túl jól ismert, ellenszenves rendszere.

(Név és cím
a szerkesztőségben)