A vajdasági vasember

Bódis Gábor írása

Szabadka, Halasi út 7.

Két héttel Kasza József halála előtt ketten ültünk a nappalijának félhomályában. Minden arra utalt, hogy egyedül él. Egyik üzlettársa várt meg, hogy beengedjen, majd rövidesen távozott. A kutya, hátul bezárva, vészjóslóan morgott. Nem bánt, csak az idegent – nyugtatgat.

Egy kényelmes fotelben ül, előtte járóka. Gerincműtéten esett át, és nemrég olyan szerencsétlenül billent a járókával, hogy hanyatt esett, és két bordája is eltört. Látni, hogy fájdalmai vannak. Másnap készült a kórházba, kivizsgálásra. Nem csak az lett belőle.

Sok hónapos hallgatást tört meg, és két interjút is adott. Nem kímélte egykori párttársait a Vajdasági Magyar Szövetségben.

Telefonon már egyeztettünk, azért jöttem, hogy megírjuk az emlékiratait. Elmondtam, hogyan képzeltem el. Örült neki, hogy csatlakozom a csapathoz. Amint kiengedik a kórházból, összejövünk és belekezdünk.

Régóta ismertük egymást. Igazi politikus-újságíró kapcsolat volt. Nem mindig felhőtlen. Haragos természete folytán többször megorrolt, majd minden különösebb ok nélkül ki is engesztelődött. Ezeknek a „hullámvölgyeknek” nem volt soha politikai töltetük. Legutóbb, évekkel ezelőtt, azért húzta fel az orrát, mert egy másik étteremből jelentkeztem (osztálytalálkozó volt), és nem az „ő” Népköréből.

Mert utoljára a szabadkai Népkör éttermét irányította, utána meg lapigazgató (Subotičke novine) lett, betegségei miatt nem sokáig. De ez már a vége felé volt.

„Megóvtam a várost az etnikai zavargásoktól” – mondta nem kis büszkeséggel ezen a januári délelőttön, a Halasi úti nappaliban. És tényleg, ebben az egyszerű kijelentő mondatban sűrűsödik 12 éves polgármesterségének lényege. A kilencvenes évek legsötétebb korszakában Szabadkán nem estek egymásnak magyarok, szerbek, horvátok, albánok. Pedig körülöttük véres háború folyt, amelyben magyar fiatalok is elestek, megsebesültek. Sokszor a frontvonal mindkét oldalán. Kasza akkor volt a helyzet magaslatán.

És igen, leült tárgyalni, Slobodan Miloševićtyel is. Mert ugyan kivel lehetett volna akkor érdemben tárgyalni? Ezt most sokan a szemére vetik. Azok az egykori pártfogoltjai, akik szembefordultak vele. Már soha nem tudjuk meg a részleteket, hogy miről is volt szó azon a találkozón. De Szabadkán nem volt vérontás. Sőt később még a NATO-bombák is csak mutatóban estek a városra. És még nagyon sokáig magyar polgármestere volt a városnak (Kasza után is). Ehhez persze a helyi Milošević-féle párt támogatása is szükségeltetett. Országos és tartományi szinten azonban a VMSZ nem lépett koalícióra a szocialistákkal. Bezzeg a mostani pártvezetés már nem ennyire finnyás.

Polgármestersége idején Kasza aktívan részt vett a pártéletben is. A Vajdasági Magyar Demokratikus Közösség (az őspárt) zentai kongresszusán (1994) pártszakadás történt. Talán nem ideológiai okokból elsősorban, hanem mert eltűnt vagy másfél millió német márka értékű budapesti apanázs. Azóta is keresik.

Akkor vált ki a VMDK-ból a VMSZ, Kasza és Csubela Ferenc vezetésével. Csubela tragikus halála után Kasza lett az elnöke az új pártnak, amely hamarosan megszerezte Belgrád és Budapest támogatását is. Ehhez is kellett politikai szimat. Ágoston Andrásék VMDK-ja mehetett a politikai süllyesztőbe, ahol még évekig elvegetált a Fidesz köldökzsinórján.

Szóba hoztam a nappali félhomályában a legújabb anyaországi apanázst, az 50 milliárd forintost is. Kasza csak legyintett, és elmesélte az egyik élményét még az ezredforduló tájékáról. Egy akkori anyaországi vezető egy budapesti összejövetelen félrehívta a VMSZ elnökét, és felajánlotta: kérjen a pártnak és magának, amennyit akar. Egy feltétellel: a felét készpénzben utalják vissza. Visszautasítottam – mesélte.

Beszélgetésünk során többször könnybe lábadt a szeme és elcsuklott a hangja. Mindannyiszor, amikor az apjáról beszélt, akinek szabóüzlete volt a belvárosi Rudics utcában. A Bódis cukrászda tőszomszédságában.

Sokáig volt polgármester és pártelnök, ezért hát sok mendemonda, városi legenda is fűződik a nevéhez. Jutalompénzekről, százalékokról. Csak annyit fűzhetek ezekhez hozzá, hogy polgármesterként ő szólt a családnak, hogy másfél évtized után visszaszerezheti a cukrászdát, mert az akkori bérlő csődöt jelentett. Akkor megkérdeztem, hogy mivel viszonozhatnánk, mire azt válaszolta: „Lépj be a pártba!” Ezt – mind a ketten jól tudtuk – nem gondolta komolyan.

Sok keserűség is felgyülemlett benne. A járókára szegezve tekintetét meséli, hogy még pártelnökként javasolt egy listát a párt köztársasági parlamenti jelöltjeiről. És a fiatalítás jegyében, többek között, Varga Lászlót is javasolta (Varga nemrégen még a VMSZ alelnöke volt, parlamenti képviselő, de leváltotta a Pásztor István-féle pártvezetés, mert a szakadár Magyar Mozgalom alapító tagja). Az ülés után a folyosón az idősebb Pásztor félrehívta Kaszát, és kérdőre vonta, hogy a fiát, Bálintot miért nem tette fel a listára, hiszen ő is van olyan tehetséges, mint Varga. Kasza eleget tett – az akkor még közeli – munkatársa kérésének. A hála csak később érte utol, amikor átadta a párt stafétabotját Pásztornak, aki előbb tiszteletbeli elnöknek tette meg, majd néhány évre rá, igazi kirakatper után, kizárta a pártból.

Az egykori nagy hatalmú elnök/polgármester végleg kegyvesztetté vált. Helyzetét súlyosbította, hogy a jelenlegi szerb hatalom egyik látványos „korrupcióellenes” rendőrségi akciója során Kaszát is letartóztatták, két hónapig vizsgálati fogságban is volt a súlyos cukorbeteg ember.

Egy belgrádi banknak volt a szabadkai igazgatója, és azzal vádolták, hogy egy hitelt hagyott jóvá, pedig tudni való volt, hogy a kedvezményezett nem fog törleszteni. Szakértők szerint ilyen milliós hitelt csak a belgrádi központ engedélyezhetett. Kiengedték, de nem hagyhatta el az országot. Egykori cellatársa, a dúsgazdag Mišković azóta is vidáman utazgat.

Megcsörren a telefon. A fia, Csongor hívta, hogy egyeztessenek a másnapi kórházba szállításról. Akkor vettem észre, hogy már vagy két órája beszélgetünk. El is búcsúztam, jobbulást, sok szerencsét kívántam. Kifelé menve borsózott a hátam a kutya ugatásától. Pedig már nem is miattam ugatott.