A tüntetések éve

– Az Orbán-kormány zavartalanul leépíthette a demokratikus intézményrendszert. Mindeddig úgy tűnt: magas a magyar társadalom ingerküszöbe.

– Ha az emberek bezárkóznak, az nem azt jelenti, hogy egyetértenek azzal, ami itt történik. Végérvényes már: a demokrácia egyik legfontosabb alapja, a legitimáció kérdőjeleződött meg az Orbán-rezsimmel. Mert mi is a legitimáció? Az állampolgár elfogadja a fennálló rendet és szabályokat, hajlandó követni azokat, mindezt pedig széles társadalmi konszenzus kíséri. Ám ha az egyén azt látja, a szabályok kiüresedtek, a választásoknak igazából nincs tétjük, s miközben ő adót fizet, a politikai elit lopja a pénzt – akkor a világ elsötétül körülötte. Ráadásul a rendies, feudális jegyeket mutató rendszer elvárja az alattvalói lojalitást, a szolgalelkűséget, a behódolást.

– De eddig is így volt, a rezsim előző négy évében: a rendszer kiválasztottjai már akkor is bármit megtehettek. Miért épp most kezdődtek a tömegtüntetések mindez ellen?

– A diffúz, depolitizált rendszer átlépett egy újabb határt: a hatalom beavatkozott a társadalom kulturális szövetébe. A kultúra a társadalmat felépítő normarendszert, illetve az emberi kapcsolatokat is jelenti. És miután Orbán Viktor leépítette a fékeket és ellensúlyokat, immár maga is kontrollt veszített: nem érti, mibe trappolt bele. Az internet a szabad emberi kapcsolatok színtere. És az a hatalom, amely ebbe belezavar, lavinát indít el, hiába vonja vissza később a netadót.

– Tegyük hozzá: különösen akkor hatástalan az intézkedés visszavonása, ha utána sorra születnek az újabb képtelen ötletek.

– Pontosan. És ezért szinte minden társadalmi réteg megjelenik a tiltakozók között. Nemcsak egy liberális, de egy középkorú, konzervatívabb család is joggal felháborodhat, hogy az állam nyomozni kezd a gyerekük után, drogozik-e. Egyetlen szülő sem az állammal együtt akarja megtudni ezt: a belső problémáit mindenki saját körein belül rendezné inkább. Egy fogyasztóbb, középosztálybeli szülő azért kelhet ki magából, mert a kormány meg akarja neki mondani: mit tegyen a család a hétvégén, vigye-e vásárolni vagy mozizni vasárnap a gyerekét. A fiatalokat is ezer módon sérthetik az intézkedések: előírják nekik, mi a helyes erkölcs, mi az egyetlen és megkérdőjelezhetetlen tudás, mi az előírt életpálya. És éppen ők azok, akik elég sokat utaznak ahhoz, hogy érzékeljék: Magyarország lejáratódott külföldön. Már nem jó magyarnak lenni sem itt, sem máshol. Az a fiatal, akit megfosztottak szabad identitásától, valószínűleg kimegy tüntetni.

– Úgy látja: aktívabbak a fiatalok most?

– A fiatalok aktivizálódása lényeges különbség a korábbi megmozdulásokhoz képest. Bár már a diáktüntetések idején is hallatták hangjukat. De ott csak ideig-óráig érezték magukat érintettnek: amíg a tandíjról és a zavartalan oktatásról volt szó. Viszont a finanszírozási kérdések rendezése vagy a felsőoktatás állami átalakítása már túlzottan absztrakt cél volt számukra. Most szinte minden egyes kérdés közvetlenül érinti őket. Ezért is hajlandók megfizetni az úgynevezett költségeket. A tüntetések esetében azt jelenti a költség: a demonstrálónak ki kell mozdulnia otthonról, esetleg munkaidőben, az állását is kockáztatva jelenik meg a demonstráción.

– Megdőlni látszik az elmélet, amelyet eddig számos szakember képviselt: a magyarok jelentős része fogékony a Fidesz-féle népbutításra?

– Igen. Úgy tűnik, nem igaz, hogy a magyarok a Kádár-korszak foglyaként nem sajátították el az elmúlt negyedszázadban a szabadság és a demokrácia alapértékeit. Persze az elmúlt huszonöt évben valóban nem számított prioritásnak a koherens polgári értékrend kialakítása. De az is biztos: az Orbán által sulykolt, pálinkaivó, szotyolázó és kolbászozó tipikus magyarnál ez a társadalom jóval differenciáltabb. A tüntetések tanulsága: a magyarok alapvetően családcentrikusak, fontosnak tartják a „szabadság kis köreit”, és igenis lényegesek számukra az európai demokratikus polgári értékek, amelyeknek a megsértése kiveri náluk a biztosítékot. Egyébként az utcai megmozdulások alapvetően nagyvárosokhoz kapcsolhatók mindenütt. A teljesen depriváltak, akiket a hatalom mindenüktől megfosztott, nem mennek tüntetni. Őket a mindennapos egzisztenciális küzdelem korlátozza: nincs fűtésük, kabátjuk és pénzük buszjegyre, hogy a helyszínre utazzanak. És jellemzően nem hisznek abban, hogy az ő szavuk elég súlyos lehet a változás eléréséhez.

– Egyáltalán: a tüntetéssorozatok résztvevőinek a szava elég súlyos lehet?

– Attól függ. Ha a számomra inkább szélsőjobbos szlogenekre hajazó „Orbán, takarodj!” jelszó vagy az elmúlt huszonöt év negligálását skandálók felől nézzük – én egyikkel sem tudok azonosulni. Szerintem a spontán indulatoktól fűtött, konkrét célok nélküli tüntetéssorozatból nem lesz sem kormány-, sem rendszerváltás. De nem haszontalanok a demonstrációk: aláássák és destabilizálják a hatalom és az államapparátus működését. Talán épp ennek tulajdoníthatóak az elmúlt hetek ad hoc és abszurd kormányzati ötletelései is. Hosszú távon ez a dezintegráló mechanizmus akár új politikai pártokat, fundamentális értékeken alapuló mozgalmakat is életre hívhat. Akkor már bekövetkezhet érdemi változás.

– Elmérgesedhet a helyzet annyira, hogy a békés megmozdulásokból lázadás legyen?

– Nem szeretnék jóslásokba bocsátkozni. Egy veszélyre azonban mindenképp fel kell hívni a figyelmet: a tüntetéssorozatok kifulladhatnak, mert ha sokadszorra is elmarad a várt eredmény, egy idő után a résztvevők már nem fizetik meg a demonstrálás „költségeit”. És vannak hatékonyabb eszközök is a tiltakozásra. Mondok egy példát a saját területemen. Ha a felsőoktatás teljes kiürítése ellen végre a szakma összefogna, külföldi mintára bezárna öt nagy egyetem, az oktatók nem dolgoznának, ám mindenki bejárna. Egyfajta egyetemfoglalás ez, ahol a tanárok alternatív előadásokat tartanak a tiltakozásról és az ellenállásról. És mindeközben nagyon konkrét célokat fogalmaznak meg: miért is teszik mindezt. De a polgári engedetlenség formája az is, ha a társadalom jelentős része úgy dönt, tiltakozásul nem fizet adót, vagy mint jogkövető polgár egy erre a célra létrehozott magánszámlára fizeti be a pénzt. Vagy sztrájkot hirdetnek az egészségügyben. A módszer nagyon hatásos lehet, mert a hatalom nem tud mit tenni ellene. Mindehhez azonban az kell, hogy az egyre erősödő politikai tiltakozás igazi társadalmi és politikai mozgalommá alakuljon.