A történelem kizsákmányolása

Kezdeményezni fogja, hogy a Szent Koronát visszavigyék a Parlamentből a Nemzeti Múzeumba?

– Ha ez történne, biztosan jelentősen növekedne a múzeum látogatottsága. De a Szent Korona, ez a páratlan nemzeti és történelmi ereklye, a magyar államiság egyik szimbóluma a 2000/I. törvény alapján került át a Parlament épületébe. A törvényhozás hatáskörébe tartozik rendelkezni róla.

Ön egyszer azt mondta: a nacionalizmus elleni harcnak a nacionalista jelképek szabályozása az egyik legfontosabb területe. A Szent Korona persze önmagában nem nacionalista jelkép, de a jobboldalon nacionalista célokra is „felhasználják”.

– Az emberi kultúra jelhasználó kultúra: a jelképeknek óriási ideológiai erejük lehet. Minden közösségnek, csoportnak tisztában kell lennie azzal, milyen történelmi vonatkozásai vannak az általa használt jelképnek. Ha ennek nincs tudatában, az veszélyes következményekkel járhat. Például manapság érzelmileg sokan ragaszkodnak az egykor az Árpád-házhoz tartozást megjelenítő, sávos címer- és zászlódíszhez. De talán nem is tudják, milyen emberellenes mozgalmak sajátították ki ezt a jelképet a 20. században.

Tényleg azt gondolja, hogy a szélsőséges, radikális csoportok ne lennének tisztában az árpádsávos zászló, karszalag „üzenetével”? Hiszen épp a megfélemlítés a céljuk.

– Felelősségük ebben leginkább azoknak van, akik a híveiket manipulálják. Mert ők pontosan tudják, mit is akarnak ily módon üzenni – becsapva híveik egy részét.

Hasonlóan a jelképekhez, a magyarság őstörténetének mítoszai is a politikai propaganda részévé váltak. Ön is többször beszélt arról: a magyar őstörténettel kapcsolatos legendáknak a helyükre kellene kerülniük.

– A magyarság őstörténetéről gyönyörű mítoszok szólnak, amelyek a mesék, mondák révén már a gyermekkorban közel kerülnek mindannyiunkhoz. A tudomány azonban – a biztos tények szintjén – igen keveset tud igazolni ezekből a legendákból. Az ősi mítoszokhoz ugyanakkor napjainkban újabbak társulnak. Ma már külön irodalomról, egész sajátos szubkultúráról beszélhetünk, amelynek hívei azt állítják: a hivatalos tudomány eltagadja az „igazságot” a magyar nyelv és a magyar nép eredetéről. Nos, e mitikus őstörténet hívei valójában vallásos csoportként viselkednek.

Mit ért ezen?

– Tételeik elfogadását mindenkitől ugyanolyan erkölcsi kizárólagossággal várják el, mint a radikális hittérítők és prédikátorok. E kvázi vallás sajátossága, hogy központi hittételéről – az őstörténeti mítoszról – azt állítja: szaktudományos eszközökkel bizonyított igazság. Emiatt az erről zajló közbeszédben folyton kommunikációs zavar keletkezik: a racionális vita összekeveredik az igehirdetéssel – márpedig művelt ember nem vitatkozik vallásos meggyőződésekkel. Mindez azonban a kisebbik baj. A nagyobbik az, hogy vannak olyan politikai csoportok, amelyek rátelepszenek erre a mozgalomra, s megpróbálják a benne rejlő érzelmi erőt saját céljaikra használni. A nemzeti érzésnek nemcsak hazafias, patrióta változata van, hanem nacionalista, más nemzeteket morálisan alábecsülő formája is. Mivel pedig a mitikus múlt iránti rajongás könnyen párosul mások lenézésével, törekedni kell arra, hogy ilyenfajta visszaélés a történelemmel ne következhessen be a modern politikai vitákban.

Kivédhető egyáltalán a történelem politikai „kizsákmányolása”?

– Attól tartok, hogy teljesen sohasem. Mert a mindennapi ember számára a múlt idézésének egyik legfontosabb funkciója éppen az, hogy az aktuális döntéseit igazolja vele. A tudomány csak szakmai korlátok közé szoríthatja a múlt „használatát”, de ezt megszüntetni nem lehet.

Egyes történészek szerint a „nemzeti viták” abból is fakadnak: a baloldal 1956 után nem tudott mit kezdeni a nemzeti érzelmekkel, a jobboldal viszont arra törekedett, hogy „kisajátítsa” a nemzetet.

– Tény: a 20. században a történelmi baloldal legerősebb irányzatának, a szocialista mozgalomnak a központi gondolatához tartozott az internacionalizmus. Az a meggyőződés, hogy a nemzetek kora lejárt, és a proletárok nemzetközi összefogása meghaladja a nemzeti-nacionalista korlátokat. Ám hiába derült ki, hogy ez illúzió, a nemzeti gondolat „gyanússá” vált a pártállami diktatúra számára: hiányzott az ország valódi függetlensége, és a nemzethez tartozás élménye könnyen társulhatott a korszak „fő bűnével”, a szovjetellenességgel. A baloldalnak tehát a saját tradícióján belül – például a szociáldemokrácia múltjából – kellene megtalálnia a nemzeti hagyományhoz való szerves kapcsolatot, és így világossá tennie: a baloldali ember éppoly természetesen a nemzet tagja, mint a joboldali.

De lehetséges-e történelmi vitát nyitni ott, ahol a múlt még ennyire feldolgozatlan, mint nálunk?

– Fontos kérdés! Tény: a 20. századból még jócskán maradtak olyan kérdések, amelyek máig nem jutottak nyugvópontra. Ezek nem is igazi történelmi kérdések még, inkább egy nemzedék különféle csoportjainak eltérő emlékei ugyanazokról az eseményekről. Tipikus példa rá az 1956-os forradalom: két hétig zajlottak az események, és az ország különböző pontjain, de akár Budapest két különböző utcájában is másként élték meg a történteket. És nyilvánvalóan mindenki azt tartja az „igazi ’56-nak”, amit ő átélt. Ez a „forró emlékezet” állandóan befolyásolja a vitát, amely csak látszólag szól a múltról.

Mert valójában a jelenről szól.

– Igen – történeti formában. De a múlt igazából csak akkor ad használható értelmezési segítséget a jelenhez, amikor már történelemmé vált. Csak akkor lehet „magistra vitae”, az élet tanítómestere. Kell bizonyos távlat, amelyből a közösség tagjai elrendezik az egymásnak ellentmondó emlékeket, és történelmet „csinálnak” belőlük. Ezt a munkát a közösség nem spórolhatja meg. Illyés Gyula joggal figyelmeztet: „A megíratlan idő... ködszerűen üli meg a tájat és az elmét.”

Vagyis ameddig ezek a történelmi események nem kerülnek a helyükre a magyar nemzeti emlékezetben, könnyedén válhatnak a politika eszközévé is?

– Ez sajnos elkerülhetetlen: a közelmúlt eseményei gyakorlatilag minden Kárpát-medencei családot érintettek így vagy úgy, s mindenki a saját optikáján keresztül látja az „igazságot”. A pszichológusok szerint az emberek hajlamosak arra, hogy emlékeiket öntudatlanul átalakítsák a jelen aktualitásainak tükrében. Ebből adódóan még hevesebb a múltidéző vita, ám ez nem feltétlenül hasznos jelenség: gyengítheti a közösségben élő, az aktuális feladatok megoldásához szükséges szolidaritást. Fontos, hogy vitatkozzunk a múltról. De nem jó, ha ezt ahelyett tesszük, hogy törekednénk a jelen konfliktusainak megoldására!

Hogyan látja történészként: mitől oldódhatnának a múlt feszültségei?

– Ha kikerül a jelenből az a generáció, amelynek tagjai most nem tudnak engedni abból, hogy a saját „forró emlékezetük” szükségképpen szubjektív tanúságát az egyetlen lehetséges igazsággá nyilvánítsák. Akkor majd jöhetnek végre a történészek, akik összegyűjtik a forrásokat, és megkezdik lassanként a tudományos álláspontok kialakítását.

És a politikai vita feloldásában lehet valami feladata a Nemzeti Múzeumnak? Vagy szükséges ilyen szerepre törekednie?

– Szükséges – de nem a politikai vitába való beavatkozással. Hanem azzal, hogy a mindenkori közelmúlt történelemmé formálását a maga eszközeivel elősegítse. Korunk tárgyi anyagának átgondolt gyűjtésével a Nemzeti Múzeum már a jövő nemzedékek történeti tudatát alakítja majd. Megalapozva annak esélyét, hogy megfelelő képet alkothassanak a jelenről is.