A Tilla

Húslevest rendel.

Kék pulóverben, kék ingben ül az asztalnál, fáradtnak tűnik. A pincér megtörli a kezét a kötényében. Mintha régről ismerné, tegezi:
– Mást nem kérsz?
Till Attila azt mondja, máshoz most nincs étvágya, mert beteg. Jóformán az egész családja az.

A párbeszédre az óbudai étteremben többen felkapják a fejüket. Nem csörög a tányér: egy ismerős arc rendel.

Sokan feltehetően a TV2-ből ismerik, a Megasztárból vagy a Big Brotherből, kevesebben a Propaganda című portréműsorából, vagy látták a Csicska című, Cannes-t is megjárt filmjét. Most épp egy „kerekes székes” gengszterfilm forgatását fejezte be. Tiszta szívvel a címe, ősszel mutatják be a mozik.

Tilla – így nevezi mindenki – a mobilját nyomogatja, apját hívja, hogy vigyen-e neki ebédet. Aztán Edit telefonál, vagy talán Detti, valami munka lehet, eltéveszti a nő keresztnevét, jót mulat saját esetlenségén.

Hozzám fordul:
– Azt mondod, portré lesz?
– Azt.
– Magnóra veszed?
– Csak beszélgessünk.

Till Attila Óbudán nőtt fel, a Bécsi úti lakótelepen, panelben. Édesanyja irodai dolgozó volt, utoljára a Pethő Intézet postázójában intézte a levelezést, édesapja szerszámkészítő mesterként üzemeket irányított, szülei szerették a társaságot.

– Nem csoda, hogy én is folyton dumálok – nevet.
Örökmozgó gyerek volt, de nem eminens. Pont annyi erőfeszítést tett az iskolában, amennyi elegendő volt a négyeshez. Tanárainak – Bartha Lászlónak és Ványai Magdolnának – köszönheti, hogy a „kisképzőbe”, a képzőművészeti szakközépbe mehetett. Olyan helyen nőtt fel, ahonnan a fiúk többnyire autószerelőnek, a lányok textilipari szakmunkásnak jelentkeztek, de nála hamar észrevették a tehetséget, fogékonyságát a művészetek iránt.

Szeretett rajzolni, kerámiaszakkörbe járt. Magdi néni külön is foglalkozott vele. A „kisképző” után jött a „nagyképző”, a Magyar Képzőművészeti Főiskola, intermédia szakon végzett. Bulis, kocsmás, beszélgetős időszak volt ez. Filmklubba járt, meg törzshelyére, a Moszkva térre, és házibulikba. Feszegette a határait: egyszer jókedvében betörte a Filmmúzeum üvegét, bekísérték a rendőrök. Sokáig tartott az az éjszaka.

Felesége évekkel később egy interjúban viccesen azt mondta, Tilla szülei örültek neki, hogy megállapodott a fiuk, legalább valaki vigyáz rá. Talán mára lehiggadt. Édesanyja 2008-ban halt meg, tüdőrákban. Tilla három éve nemcsak ezért szokott le a dohányzásról. Egyszerűen úgy érezte, elég, nincs értelme.

Az MTV-nél 1994-ben a Múzsa című kulturális ajánlót vezette, aztán jött a TV3, végül a TV2 és a show-műsorok meg az igényes portréműsor ideje. Plusz az elismeréseké: egyebek mellett a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét, Pulitzer-emlékdíjat, Tolerancia-díjat kapott.

– És szerinted miben vagy jó? – kérdezem.
– Fájdalom, de teljes átéléssel tudom mondani: semmiben!
Poénnal hígítja a komolyságot.
Túl van már a levesen, megjön az étvágya, tésztát rendel. Próbaképp. Ártani talán nem árt. Közben kalandozunk kicsit: azt mondja, nem volt nagyravágyó soha, a pénz sem érdekelte. Nem szállt el attól, hogy híres lett:
– Azokkal szokott ez megtörténni, akik valami miatt sérültek. Engem szerettek a szüleim, van egy szép családom.

Felesége korábban tévénél volt, most rádiónál dolgozik szerkesztőként. Három gyerek van, a legidősebb tizenhat, a középső tizenhárom, a legkisebb hatéves.

Már elmúlt harminc, amikor megismerte az ország. Érettebb volt, nem érdekelte a csillogás, inkább a „szellemi dolgok”.

– Talán mégis akkor vagyok jó, ha műsort vezetek. Pedig erről semmit sem tanultam, ezért semmit sem tettem. Én egy képzőművészeti főiskolát végzett ember vagyok, aki a tévében és a filmezésben éli ki a művészi hajlamait. A kilencvenes években derült ki, hogy tudok tévézni, és vitt magával a gépezet. Hogy filmrendezőként milyen vagyok, nem tudom. Még művekkel kell bizonyítanom.

„Nagyon jó műsorvezetőnek tartom Tillát, az egyik kedvencem. Emellett jó szinkronszínésznek is, Garfield hangját nagyszerűen adja. Liptai Claudiával a legjobb páros, és humorosak is együtt.” Ehhez hasonló kommentek jelennek meg a rajongói oldalakon. Szeretik.

Hogyan fér meg együtt mélyművészet és celebműsor?

– Bármi lehet, de biztos vannak, akik szerint ez nem lehetséges. Pedig van a világon erre is példa, Takeshi Kitano japán showmanből, médiaszemélyiségből híres rendező válhatott – mondja.

A Pánik című filmjének középpontjában egy pánikbeteg nő, míg a Csicskában egy vidéki rabszolgatartó gazdálkodó család állt. A tavaly év végén forgatott Tiszta szívvel főhőse egy kerekes székes fiú, akit elhagyott az apja. A főhős egy balesetben lebénult tűzoltóval lóg együtt, aki egyébként a maffiának dolgozik – bérgyilkosként.

Hogy miért vonzódik a végletes történetekhez?

– Sokáig gondolkodtam azon, miképp lehet azt a népmesei helyzetet bemutatni, hogy valójában a leggyengébb a legerősebb. A kerekes székesek egészségesebb társaiknál fokozottabban szembesülnek az élet nehézségeivel.
Előtanulmányokat folytatott a filmhez, interjúkat készített mozgássérültekkel. Már régóta kapcsolatban áll fogyatékkal élők szervezeteivel, korábban ő volt a Kézenfogva Alapítvány kampányarca.

A társadalmi szerepvállalás nem állt távol tőle: a civil licit egyik kikiáltója volt, ahol civil szolgáltatásokat kínáltak megvételre civilszervezetek. De meztelen fotójával a női esélyegyenlőségért is kampányolt. „Kutya kötelességünk az ismertséget jó dolgokra is használni” – nyilatkozta korábban.

Ma már talán felejtené, hogy évekkel ezelőtt egyik műsorvezetője volt a Kendermag Egyesület tüntetésének, de ott szembesült azzal, milyen nagy a baj.

– A rendezvényből szélsőséges emberek antifasiszta kontra fasiszta tüntetést „varázsoltak”. A józan gondolkodást és vitát száműzték ebből az országból. A liberalizmus szitokszóvá lett. Pedig eredeti jelentése éppen az, hogy szabad. Engem nem érdekel a pártpolitika. Nem szeretem a becstelenséget, a karrierizmust, a hazugságot, amiről a politika nálunk szól. Nem vagyok híve egyik pártnak sem. Persze úton-útfélen mégis szembesülnöm kell a politikával. Óvatos nem vagyok, de aktivista sem. Ha kérdeznek, elmondom a véleményemet. Tragikusnak tartom, hogy népképviseleti rendszerben megválasztjuk a képviselőinket, aztán nekünk, civileknek kell helyrehoznunk a hibáikat. Én egy svájci vagy akár egy svéd demokráciához hasonló Magyarországon szeretnék élni, ahol nem kell mindig a politikával foglalkozni. Hogy nem lehet-e bajom abból, ha véleményt mondok. Látod, már a kérdésből is látszik: valami nem normális ebben az országban.

A gyerekeiről is beszélgetünk. Szelídek, még nincs buli, és annyit tesznek bele a tanulásba, amennyit feltétlenül szükséges. Apjukra ütöttek.

Fotózzuk, mire tanácsot ad, helyszínt keres.

– Szerinted ott nem lenne jó? Nem jobb a fény?
Izeg-mozog. A fotós rászól.
– Maradnál kicsit?

Vonakodik, sztorizni kezd:

– Egy régi szocioriportban a nagyfai alkoholelvonóban azt kérdezték az egyik betegtől: nem tud leszokni az ivásról? Azt válaszolta, nem is akarok. Hát én sem akarok egy helyben ülni.