A tér visszafoglalása

– Bebizonyítjuk, hogy az állam is lehet jó tulajdonos. A mozgástér korlátozott, az államadósság nagy – olvassa papírból Fellegi Tamás leendő fejlesztési miniszter a gazdasági bizottság ülésén.
Álmos mondatok a parlamenti kameraerdőben. A sarokban görbe tükör.

A fideszes György István elkésik. Nagy pakkal igyekszik a helyére. Talán pünkösd után még nem volt ideje kipakolni. A szocialista Göndör István a fejét csóválja. A mellette ülő Lázár Jánosnak magyaráz. A fideszes frakciókarmester somolyogva fordul el tőle. Schmitt Pál kukkant be. Jelenléti ívet kap autogramért cserébe.

Fellegi időnként leveszi az olvasószemüvegét. A vagyongazdálkodási struktúrát magyarázza.

– Hatékonyság, átláthatóság – pattognak a mondatok.
Simogatják őt a képviselői kérdések. Érdes nem akad köztük. 18 igen, 6 nem, 1 tartózkodás. Papírforma. Rogán bizottsági elnök gratulál.

Fellegi a sleppjével elsiet. Gyors a menet a számvevőszéki bizottság ülésére. Ott majd Matolcsyval cserélnek helyet. A folyosói félúton összetalálkoznak.

– Tamáskám, készülj fel minden jóra – poénkodik a leendő nemzetgazdasági miniszter.
Fellegi mosolyog, tudja, mire számíthat. Ott a jobbikos Nyikos László az elnök.
Ismét előkerül a papír. A miniszter hosszan olvas. Álmos mondatok a foghíjas széksorok között.

Aztán kap hideget-meleget. Nyolcvanas évekbeli amerikai útját, cégének szerződéseit firtatja a Jobbik. Fellegi elegánsan söpri le a vádakat. De a szocialista Veres János a miniszterjelölt terveit nem tartja elegánsnak. Vitázva simogatják egymást: hol elismerést, hol szúrást hoznak a mondatok.

– Előremutató Veres úr érvelése, de mi másképpen gondoljuk – somolyog a jelölt.
18 igen, 3 nem, 3 tartózkodás. Ismét papírforma.

A meccset már korábban lejátszották.

A kijelölt nemzetgazdasági miniszter már új meccsekre készül, de még hátra van néhány formalitás. Matolcsy György megjelenése kifogástalan. Elegáns, sötét öltöny, makulátlan fehér ing, diszkrét halványlila nyakkendő. A fejtegetései is kifogástalanok: látomása nagy ívű. A modora természetesen kifogástalan. A vadonatúj fogyasztóvédelmi bizottság tagjainak többsége első ciklusát tölti a parlamentben, ám a csúcsminiszterjelölt őket is néven szólítja, amikor a kérdéseikre felel.

Matolcsy tudja, hol van, nem ugyanazt a lemezt teszi fel mindenütt. A költségvetési bizottságban arról beszél, hogy a második Orbán-kormány legfontosabb célja a magas államháztartási hiány csökkentése. A foglalkoztatási bizottság tagjait arról biztosítja, hogy az új gazdaságpolitika sarokköve a foglalkoztatás növelése, a fogyasztóvédők pedig megtudhatják tőle, hogy a vásárlói elégedettség az igazi lakmuszpapírja a gazdaság állapotának.

Persze nincsen csalás, nincsen ámítás: Matolcsy gazdasági filozófiája mindhárom testület előtt ugyanaz. Ha sikerül növelni a foglalkoztatást, beindul a növekedés, egyensúlyba kerül a költségvetés is. (És egyre több lesz az elégedett vásárló.) A folyamat elejére az előadó hagyományosan olyasmit tesz, amit most nem említett hangsúlyosan: az adócsökkentést.

Matolcsy kifogástalanul szerepelt, minden kérdésre megadta a választ. Igen, a vállalkozók adóterhét négy év alatt, a lakosságét hat év alatt... Igen, a munkára rakódó adókról a hangsúlyt a forgalmi típusú adókra kell... A jelöltön kívül csak a dörzsöltebb bizottsági tagok tudják, hogy nemcsak Matolcsy sikere függ attól, amiről most nem esett szó: ha lehet, igazából mikor lehet megkezdeni a közterhek érdemi csökkentését. Hogy mikor és miből sikerül beindítani a szóban logikusan felépített szerkezet motorját, a foglalkoztatás növelését. És kevés az idő: a nemzeti együttműködés egész meghirdetett rendszere délibábbá foszlik, ha a szimbolikus ügyekkel most még többé-kevésbé eltakart, de a választási kampány idején kőbe vésett ígéretek teljesítése nem kezdődik meg belátható időn belül.

Gyorsan ketyeg az óra a kijelölt belügyminiszternek is. Határidős feladatot kapott. 1970 decemberében gépkocsivezetőként kezdte, az országos rendőrfőnökségig vitte, 1996-ban távozott a testülettől. 1998 és 2002 között belügyminiszter volt, azután civil biztonsági szolgálatot vezetett, mára minden érdekeltségétől megvált.

Pár perccel múlt fél kilenc, katonás életrajzzal indít Pintér Sándor az emberi jogi bizottságban. Nincs bemelegítés, záporoznak a kérdések a 2006. őszi eseményekről, Gergényi szerepéről. Pintér egyenes. Azt mondja, bár eddig csak a sajtóból ismeri az eseményeket, szerinte történtek szakmai hiányosságok. Gergényit pedig ’80 óta ismeri, szakmai barátság fűzi hozzá, ezért tevékenységének a megítélésére nem alkalmas – de lesz Balsai-bizottság.

Gaudi-Nagy Tamás tizenöt, Lendvai Ildikó húsz percet késik. Közben a szoci Varga László tüzel.
– Számíthatnak-e pártatlan eljárásra a kormány tagjai?
– Melyiké? – incselkedik Pintér.
– Az ügyvezetőé.
– Ebben biztos vagyok.
Más arról érdeklődik, a leendő miniszter szerint létezik-e cigánybűnözés. Pintér higgadtan magyarázza, a társadalom alsó tizede hasonló életmódot folytat, és hasonló módon bűnözik. Aki pedig bűncselekményt vagy szabálysértést követ el, azzal szemben el kell járni.

– Ezt gondolom – és koppan a toll az asztalon.
Szép, sötétkék-arany mintás töltőtoll, passzol öltönyhöz, nyakkendőhöz, leendő poszthoz.

Gaudi-Nagy show-ja jön. Hiányol átfogó reformokat, merthogy a rendőrség most csupán „aktatologató szolgáltatóház”, javuló felderítést, hiszen a csendőrség idejében a mutató kilencven százalékos volt, javasol több lőkiképzést, mert a rendőr nem meri használni a fegyverét a tömeges vidéki bűnözés ellen, szeretne szomszédfigyelő programot, graffitimegelőzést, és jelzi, valamit tenni kell a rendőrszakszervezetek érdekében, mert ottan boszorkányüldözés folyik.

És folytatná a második kérdésblokkal 2006-ról. Szólnak neki, ez már volt, ő késett, más is akar kérdezni.

– Ezt az ellenzéki jogok kurtításaként értelmezem.
Pintér somolyog, udvariasan válaszolgat. Derűs, határozott. A sajtósai hessegetik el a háta mögé tévedt fotósokat. Még egy-két kérdés gárdáról, hogy van-e offshore-érdekeltsége (Kubatov), aztán toll becsavar, papírok mappába, korty víz. Ujjgyakorlat.

Az viszont több volt ujjgyakorlatnál, amit Orbán Viktor első miniszterelnöki fellépésként vállalt. Itt pontosan kidolgozott koreográfia működött, az apparátus is vizsgázott, nem is akárhogyan.

A giccs az giccs. A politikában is.

Kétségtelen persze, hogy mindig akadnak arisztokratikus fanyalgók, akik hajlamosak lenézni azt, ami sokaknak tetszik. Sziruposnak tartani, amit más nagyszerűnek lát. Ami attól még lehet igazi érték. A próbakő alighanem a valósághoz való viszony. Hogy a giccs közhelyei a tényeket nem írják-e felül idillekkel.

A Kossuth téren ezrek várták a frissen felesküdött kormányt és főleg a miniszterelnökét. Lobogtak a zászlók, köztük olyan is, amelyben fehér volt a Nagy-Magyarország sziluettje, és benne fekete a Kis-Magyarországé. Felette arannyal hímzett angyalok tartották a címert. Volt óriási, nádból font Szent Korona. Volt transzparens: „Hiszünk a szeretet [Orbán-kép] és az összefogás erejében.” A túloldalán: „Isten, Nemzet [Orbán-kép], Család.” És ott volt régi jelmezében Satu, a Kossuth téri táborozások hőse.

Nem hiányozhattak a közelmúlt relikviái, a „Táncolj Feri, búcsúbuli”-feliratú trikó. És volt szavalat: „Éhhalál küszöbén úgy kapj majd kenyeret! / Ahogyan szavaztál, úgy bánjanak veled!” (Lásd még Bolgár György: Hogy mi van?, 22–23. oldal – a szerk.)

Tetőfokára hágott aztán a hangulat, amikor a sokaság spontán a székely himnuszt kezdte énekelni.

Pontosan 15.50 perckor a szimfonikus nagyzenekar eljátszotta Marc-Antoine Charpentier eurovíziós szignálként is ismert Te Deumának kezdő taktusait, majd kicsiny gyermekek angyali kórusa hangzott. És ekkor méltóságteljesen feltárult az ország házának kapuja, kivonult az új kormány, mögötte a kétharmados parlamenti többség. A gyermekek daloltak, a tömeg zúgott: „Viktor, Viktor!” Számos idős ember a szemét törölgette: „Hát megértük ezt is!”

Előtte persze még történt egy és más.

Schmitt Pál új házelnök az alkalmi kordonok mögé épített szószékről elmondta: nyolc esztendő kellett ahhoz, hogy visszafoglalhassuk a nemzet terét, hogy itt soha többé ne legyen kordon, amely távol tartja az embereket a Szent Koronától.

– Honfitársaim, magyarok! Megjöttünk! – robbant be a térre Semjén Zsolt frissen felesküdött miniszterelnök-helyettes.
Elmondta, hogy a kormány még meg sem alakult, ám máris megtették, amit ígértek: egyesült a magyar nemzet. De el ne felejtsük, hogy Gyurcsány Ferenc és két tettestársa nemmel szavazott a kettős állampolgárságra – ezzel a történelem szemétdombjára kerültek.

– Pfuf, pfuj, Gyurcsány! – zúgott a tömeg.
– Szerte a világon megvédünk minden magyar embert – dörögte Semjén, majd szerénység nélkül összegzett: – Megdöntöttük a nemzetellenes gyurcsányizmust, megalapítottuk a Nemzeti Együttműködés Rendszerét, folytatjuk Szent István művét.

Kósa Lajos szerint a fővárosban még mindig jelen van a gyurcsányizmus, méghozzá demszkyzmus és hagyóizmus formájában, majd tréfásan folytatta: a fővárosi szocialisták közül már többen ülnek a börtönben, mint a városi közgyűlésben, de nem baj, mert több kárt okoztak, mint a Vörös Hadsereg és a törökök. Az utóbbiak építettek is. (Bolgár György erre is visszatér a 22–23. oldalon – a szerk.)

Ilyen bevezetés után mondta el beszédét Orbán Viktor, akit – mint hangoztatta – nem új tiszte, hanem a szíve hozott ide. Ennek a nyolc éve itt született közösségnek a hitéből, elszántságából szeretne erőt meríteni a következő évekre, hiszen a munka nehéz lesz, „nem babazsúrra készülünk”. Most az elmúlt években „térdre roskadt hazánkat” talpra kell állítani. Dolgoznunk kell azért is, hogy aki egymásra uszította az embereket, aki visszaélve a hatalommal, kárt okozott az országnak, az kapja meg a méltó büntetését. Orbán – ahogy négy éve – most is így búcsúzott övéitől:
– Én maradok, fent vagy lent, de mindig maradok, mert ez nem jutalom, hanem hűség kérdése. Engem mindig meg fogtok találni, a sikerben, a bajban, az örömben, a munkában, és én az elkövetkező négy évben is harcolni fogok veletek, értetek, a hazámért. Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!

És zúgott a tömeg:
– Viktor, Viktor!
Majd ismét megszólalt a Te Deum, az angyalkórus, kinyílt a kapu, és elvonult a frakció. A fanyalgók lelki fülében talán megszólalt egy másik kórus is: „Don’t cry for me Unghería...” De kit érdekeltek itt a fanyalgók? Egyáltalán, mit kerestek volna itt?! Ez nem az ő fiestájuk volt.

És valóban: Orbán Viktor elszántan érzelmes, de konfrontatív Kossuth-téri hangvétele drámaian különbözött a parlamentitől, ahol közös munkára hívott mindenkit, mielőtt kezet rázott a gratuláló Bajnai Gordonnal, és kezet csókolt Lendvai Ildikónak. Itt más volt a feladat, más volt a közönség. És igazából még nem tudjuk, hogy mi lesz a történet vége, mert az minősíti majd a kezdeteket is.

Zúgott, csak zúgott a tömeg:
– Viktor, Viktor, Viktor!
Még nem tudjuk, hogy ez egy sikeres centrumkormány működésének érzelmes előjátéka volt-e, vagy a valós helyzetből adódó, valós szándékok takargatására hivatott idill, azaz egyszerű politikai giccs.