„A társadalom általában éjszaka fejlődik, amikor a politikusok alszanak”

Az AHU üdvözlést jelent egy törzsi nyelven, de ezúttal az Afrikai Magyar Egyesület (African–Hungarian Union) angol rövidítése. Ez a néhány éve alakult nonprofit szervezet és a helyi önkormányzat adott keretet annak a konferenciahappeningnek, amelyet némi túlzással summitnak (csúcstalálkozónak) neveztek, Pekinggel egy időben, ahol pedig csakugyan a nagymenők váltanak (értenek?) szót egymással. Ám tagadhatatlan, hogy a fekete földrész égető gazdasági kényszerhelyzetei, energiagondjai itt, a BAZ megyei városka vászontetős tanácskozópavilonjában inkább kerültek górcső alá. Professzor előadók és konzultációvezetők – a jelen lévő rangos diplomaták közmegelégedésére – olyan kutatási eredményekről, adatokról, számokról szólhattak, s a nyolcszázmilliós kontinens nehézségeiről, de lehetőségeiről is, amelyek akár nálunk is kamatoztathatók.

Eper, gyógyszer

– Vigyázni kell ezekkel a számokkal... a lélekszámokkal – mondja Szliman Ahmed, a Szaharai Kulturális Alapítvány elnöke –, hiszen Nyugat-Szahara egymaga millió lakost jelent, és ki tudná számba venni, mennyire szaporodott a népszámlálást nem ismerő, negyedszázada csak harmincezres Polisario lakossága. Olyan ez, mint amikor olvasmányai alapján az európai utas nyolc-tíz fát vél egy oázisnak, holott nyolc-tízezer pálma sorakozik ott. A Polisariót csak egy elfelejtett példaként hoztam fel, de mind több Afrikában a milliós metropolisz is, s ha nem lennének éhségövezetek és törzsi háborúk, e genocídiumok ellenére lélekszámban elérhetnénk az egymilliárdot.

Hibát követ el, aki egyértelműen a „szegény, elmaradott” jelzőt akasztja a földrészre, amely temérdek, nálunk is nélkülözhetetlen érckincset rejt – gyakran feltáratlanul – földjében, a wolframtól a gazdaság forrását jelenthető gyémántig. Oppenheimerék Manhattan-tervéhez az USA olyan árat fizetett hajdan a kongói uránért, amely kiegyenlíthette a gyarmattartó Belgium háborús veszteségeit. De lehetett szólni békésebb kooperációról is. Még odaálmodható a tájba a bólogató olajkutak helyére Eötvös torziós ingája, megannyi Ganz-motorvonat, Mavag-acélhíd, a Škoda jó néhány öntöző szivattyútelepe – nekik köszönhetően eper érik a líbiai sivatagban, gyógyszergyár épül Zimbabwéban.

Elhangzik Albert Schweitzer neve is, majd egy szokatlan összefüggése a nemzetközi (közte magyar) támogatásnak: a sportedzőké.
– Ha az elszármazottak és a „légiósok” (ahogy itt mondják) – révedezik a cigarettaszünetben egy diplomata – mind egy csapatban indulhatnának, alighanem ők söpörnék be a legtöbb aranyérmet.

Összesen öt témában hangzanak el a referátumok. Diagramok, ábrák villódznak a kivetítővásznakon, keverednek az angol, francia, magyar szövegek, dolgoznak a szinkrontolmácsok. Az „életküszöb” problematikája kapcsán Kanizsay professzor a szudáni élelmiszer-termelésben példát mutató magarab törzset is felemlíti. (A magyar határőrvidékről a janicsárok által egykor a Nílushoz „keveredett” eleinkről írt a 168 Óra is.) Aztán figyelmet kelt Jacques Diouf FAO-főigazgató üzenete: „Amíg Afrika éhezik, ne legyen versengés az élelmiszer-kereskedelemben!”

Egy kontinens létfenntartásának szoros kapcsolata az energiahordozók mibenlétével – immár evidencia. A hazai energiahivatal alelnöke, Pataki István professzor a szél-, víz- és atomerőművek fontosságát hangsúlyozza, megjegyezve, hogy az USA 2025-ig 75 százalékkal tervezi csökkenteni közel-keleti olajimportját, aminek e térségre nézve is lehetnek konzekvenciái. Ugyanakkor szóba kerül a brazil példa, a bioetanollal való kiválthatóság és általában a geotermikus energia, amelyre például Izland 2050-ig teljességgel át kíván állni, miközben Japán, Dél-Korea és Kína határáig építik a fekete arany csőhálózatait.

Az előadások nyomán a termelés-megélhetés egymásra hatása is az ismert tények között kerül felsorolásra. De két szkepszist sem nélkülöző külhoni idézet is elhangzik: „A kőkorszaknak nem azért lett vége – egy szaúdi sejk szerint –, mert elfogyott a kő.” Egy brazil tudós író pedig azon a véleményen van, hogy „a társadalom általában éjszaka fejlődik, amikor a politikusok alszanak”. Az arab nevű, de magyar Korán-fordító, Abdel Rahman nyelvész-történész csöndben teszi hozzá:
– Pretoriát ugyan nem kell említeni a földrész gazdasági bajaival küszködők közt... de Mandela nem „aludt”: ez a Gandhi-kvalitású politikus hatalomra kerülve legalább az apartheiddel leszámolt. Nem csekélység!

Egyébként ma már Afrika kis országai is tagjai az ENSZ-nek, az UNESCO-nak s a szakosított nemzetközi szervezeteknek. Ezekben pedig politikai döntések szabályozzák (és finanszírozzák) a szakértők, segélyprogramok, netán békefenntartók kiküldését. A programokban való áldozatos magyar részvételt tapssal nyugtázták a minden szóra figyelő nagykövetek és szakértő kísérőik.

Utóbbiak értik, jegyzik csak igazán az olyan adatokat, mint hogy 2004-ig a világban feltárt olajkészlet kilencszáz gigabarrel volt – és csendesen teszik hozzá: „E roppant mennyiség, amely most csöndes stagnálást jelent, kevés a finomításhoz, figyelembe véve a valamennyi kontinensen felgyorsult motorizációt.”

Felgyorsul a vita is, amelyet a levezető elnök átalakít munkaebéddé. Lassan az egész konferencia happeninggé válik. A szerencsi rendezvénynek még hátravan egy sporteseménye. A CD-s limuzinok és a különbuszok úgy kanyarognak ki a gondosan nyírt füvű focipályához, hogy útba ejtsék Rákóczi várkastélyát, a gótikus-reneszánsz erődtemplomot, és elhangozhassék a hoszteszmagyarázat. Arról többek között, hogy a honfoglalás kori településről már Anonymus is említést tesz, 1605-ben pedig itt ült össze a Bocskait magyar és erdélyi fejedelemmé választó országgyűlés.
Az alkalmi rangadó is stílszerű. Egy migrációs befogadóállomás soknemzetiségű válogatottja mérkőzik a főváros fekete bőrű egyetemi csapatával. A kezdő lövésre az angolai nagykövet vállalkozik. Mivel a huszonkét játékos tizenöt ország fia, a biztatások és figyelmeztetések a közös nyelven: magyarul röpködnek. Még az sem veszi el a játékkedvüket, hogy a trópusi forróságot hirtelen trópusi zápor váltja fel. A második félidő már a vízipóló és az iszapbirkózás keveréke.

Száz fáklya

Este hétre újra kisüt a nap. Aztán amikor bealkonyul, egy marokkói zenész ül a diszkóbárból átcipelt szintetizátorhoz, és Africa-bluesjaival varázsol casablancai hangulatot a vacsorához. A menü a rituálék pontos betartásával készült. Sokfajta gyümölcslével. Aztán táncol a konferencia. Diplomaták, helybéliek, focisták s a többi vendég. Köztük az Afrikát bejárt újságírók, élükön Róbert Lászlóval.

Odakint a kertben száz fáklya lobog, a hegyoldalról tűzijáték szökik a magasba. Egy színes lángfüzér kiírja: Africa Day.