A tanító

Aztán rossztanulós habogás. Tankérem, én készültem...

Annyit el lehet fogadni: talán egyszer, amikor még annyira nyilvánvaló volt minden, hogy azt be sem kellett biflázni, csak jött elő az emberből az a belső tudás – akkor még biztos fel voltam készülve, belőle is. Világos volt, miről beszél: arról, amiről akkoriban mindnyájunknak beszélnünk kellett. Mindnyájunknak, akik elhittük, hogy attól kezdve már a saját életünket élhetjük, vagy legalább nagyobb eséllyel irányíthatjuk. Történetesen egy jobb világról beszéltünk, szabadságról, szolidaritásról; meg persze nyílt, de korrekt piaci viszonyokról, ilyesmiről. Beke Kata ráadásul még azt is tudta, hogyan lehet szép eszmékből szakmai gyakorlat. Vagyis jól működő rendszer. Utóbbit nevezzük oktatásügynek, amely amúgy egy épkézláb társadalom gerincét adja.

Szóval, tudtam én ezt. Csak aztán annyi minden történt. Kopik a memória is. És amikor egy ilyen hírre, hogy nincs már, hogy ő sincs már – sajdul egyet valami a bordák alatt –, akkor csak utánanéz az ember a fájdalma okának.

Lehet lapozni tegnapi, tegnapelőtti újságokat, parlamenti jegyzőkönyveket meg Beke Kata könyveit. Ott van az életpálya: tiszta, szép, példaszerű. Író, publicista, tanár, kis ideig az Antall-kormány oktatási államtitkára. Eredményeinek, szakmai és politikai tisztánlátásának feltétele volt, hogy sosem engedte meg magának a sértettség luxusát. Nem engedte meg ezt magának sem a kulákmúltú családját ért vegzatúráért, sem az átkos fafejűinek oktondiságaiért; vagy – majd a rendszerváltás után – saját pártjának lehetetlenségei miatt sem.

Szép, tiszta életpálya. Érdemes utánaolvasni, sok minden eltanulható a tanárnő történetéből. A többi pedig lehet szabad asszociáció. Nekem például a rendszerváltás után nem sokkal kiszaladt antalli mondat ugrik be: „Tetszettek volna forradalmat csinálni!” Ez látszólag mindenre felmentést adó mondat, amelyre ma már egyként hajt fejet szégyenlősen egykori választó és választott. (Féleszű hőbörgőket most ne vegyünk listába.)

Mármost az a helyzet, hogy igenis voltak, akik megcsinálták a maguk forradalmát. A mi forradalmunkhoz éppen elég lett volna, ha azokat a gondolatokat, amelyeket bátor elmék fogalmaztak számunkra, komolyan vesszük. Beke Kata publicisztikáiban, majd az Antall-kormány oktatási kabinetjének politikai államtitkáraként törvényjavaslatokba fogalmazta bele azokat a passzusokat, amelyek úgy bontották volna le az oktatásügy bornírtságainak betonbunkereit, mint a népharag a Bastille falait egy merészebb történelmi korban.

Ám a javaslatokból nem lett törvény. Ami belőlük törvényjavaslati csomagként a parlament elé került, arról Beke Kata annyit mondott egy 1993-as, már független képviselőként tett parlamenti felszólalásában: a csomag üres. Naná, hogy üres volt. Hiszen ahogy az utcákon, úgy a fejekben sem volt komoly szándék az igazi nekibuzdulásra.

Beke Kata akkor sem sértődött meg, inkább csak szégyellte magát mások helyett. Búcsút vett pártjától, tisztétől.

1993-as parlamenti beszédét azzal zárta: „Kodály Zoltán mondta: egy nemzet kultúráját nem az határozza meg, hogy ki az operaház igazgatója, hanem hogy ki a falu tanítója. Attól tartok, hogy a falu tanítóit, az ország tanítóit az első szabadon választott kormány, az első szabadon választott Országgyűlés törvényalkotása újra csak magára fogja hagyni, mint ahogyan ez évtizedek során történt.”

Amit a politikában tapasztalt – közelebbről az MDF rendszerváltó választási győzelméről és az azt követő belső válságáról –, azt a Jézusmária, győztünk! című esszékötetében írta meg.

Persze nem lenne gilt úgy búcsúzni Beke Katától, mint egy politikustól. Annál ő többet teljesített. Éppen tíz éve, Kis Magyar Varázshegy című könyvének megjelenése apropóján adott egy interjút, amúgy nemrég túlesve egy infarktuson. Abból is van idéznivaló: „Az ember természetes állapota, hogy kíváncsi. Kíváncsi a világ egészére és részleteire, az új helyzetekre, a megszokottra. És izgága, amikor izgágának kell lennie. Illetve: voltaképp nem hiszem magamat izgágának, bár vannak, akik annak tartanak. Rövid politikusi pillanatomban ezt így fogalmaztam meg: én valójában szelíd ember vagyok, csak valamiképp mindig ott találom magam a frontvonalon... Arra pedig, amit életem jelentős részében műveltem, legszívesebben azt mondom: tanító voltam.”