A siker, ami árt
Magyarország harminc szűk esztendő után újra kijutott egy labdarúgó-világeseményre, a 2016-os franciaországi Európa-bajnokságra. Őszintén gratulálok a csapatnak a valóban nagy sikerhez, de nem tagadhatom, hogy az örömöm nem felhőtlen, mert ez a teljesítmény nem járt együtt a magyar foci minőségének javulásával, sőt!
Kétségünk ne legyen, a miniszterelnök és mindenféle rendű-rangú nyaloncai a következő időkben minden létező fórumot tele fognak lihegni önnön dicséretükkel: lám, beérett a tervszerű munka, a remek szakmai programok meghozták gyümölcsüket. Dehogy!
Önmagában az, hogy egy ország csapata kijut-e egy világversenyre, keveset árul el az adott ország futballkultúrájáról. Hollandia például most lemaradt. Azt jelentené ez, hogy a magyar foci magasabb színvonalú, mint a holland? Ugyan... Arról a bornírtságról, miszerint a labdarúgás színvonala civilizációs kérdés lenne, itt szó se essék; nem, miniszterelnök úr, civilizációs kérdés lehet az egészségügy, az oktatás állapota, esetleg az éhező gyermekek száma, de semmi esetre sem a foci helyzete.
Eb-részvétel ide vagy oda, a magyar labdarúgás sosem volt ennyire alacsony színvonalon, mint most. Klubcsapataink az idén is hamarabb estek ki a nemzetközi kupákból, mint azok elkezdődtek volna; a bajnoki meccseket sosem látott érdektelenség övezi; egyetlen játékosunk sem játszik az európai topligákban (Bogdán Ádám próbálja most beverekedni magát a Liverpool kezdőcsapatába), követhetetlenül és érthetetlenül áramlanak közpénz-tízmilliárdok a fociba, a klubok nagy részénél átláthatatlan a tulajdonosi kör; totális az érték- és aránytévesztés: a 48 ezer lakosú Feröer-szigetek kínkeserves legyőzése után olyan ünneplést rendezett a csapat, mintha nem is világ-, de univerzumbajnokságot nyert volna.
A mostani selejtezősorozatban óriási szerencsénk volt, minden a mi szánk íze szerint alakult. A legnagyobb szerencse, hogy az UEFA elnökét Michel Platininek hívják; az ő ötlete, programja a kisebb futballnemzetek segítése, ennek a programnak a része, hogy 2016-ban már huszonnégy csapatos lesz az Eb. A selejtezőkben ötvenhárom csapat indult, gyakorlatilag minden második kijutott. Szerencsénk volt a sorsolásnál is, a mi csoportunk volt a leggyengébb. Szintén tőlünk független tényező a csoportunkban előzőleg favoritnak tartott görögök megmagyarázhatatlan betlije. Szóval e leggyengébb csoportban sikerült a pótselejtezős helyet megcsípnünk, mindössze négy győzelemmel: csak Finnországot és a Feröer-szigeteket (két futballnagyhatalom!) sikerült oda-vissza legyőznünk, egy-egy góllal, kínkeservesen. Nem győztünk az egyik egyenes továbbjutó ellen sem, amint az utolsó helyezett görögöket sem sikerült legyőznünk, sőt a görögök egyetlen győzelmüket pont ellenünk szerezték. A tizenegy lőtt gól nagyon kevés, pláne úgy, hogy kilencet kaptunk is; a +2-es gólkülönbség a legrosszabb a továbbjutók-pótselejtezősök között.
Félreértés ne essék, a szerencse a sport fontos része, és mindenképpen a csapat javára írandó, ha a körülmények szerencsés együttállását képes kihasználni, de csak magunkat csapjuk be, ha a szerencsét az alapos és céltudatos felkészülésünk bizonyítékaként akarjuk beállítani.
A magyar fociban a legnagyobb kudarcok után sem történt soha semmi alapvető változás, miért történne most, egy egyébként fontos siker után bármi is?
Ráczkevy Miklós, e-mail
