A sakk jegyese

– Egész jól játszol! – dicsér Bici néni.
Budai, második emeleti lakásban ülünk a sakktábla mellett. Kinn, az udvaron autóját takarítja egy félmeztelen ötvenes. Vihar jön, fülledt a meleg. Nem tudom pontosan, mit miért lépek, de magabiztos vagyok: hiszen megdicsért a 87 és fél éves – ő mondja így a korát – Sinka Brigitta, vagyis Bici néni, aki 13 600 szimultán után rövidesen bekerül a Guinness-féle Rekordok Könyvébe.
Ám korán beüt a krach:
– Jaj, le tetszett venni a lovam!
– Mondtam, hogy tegezzél – korhol Bici néni, azzal löki is félre a bábumat.
Meredten a táblát nézem, az előbb még a vezér helyét se találtam, most meg játszom. Talán ez is jó eredmény! Színpadiasan, tegezve folytatom:
– Akkor most veszélyes lépésre szánom el magam ellened!
És pimaszul leütöm a futóját.
– Jó, egész jó! – dicsér Bici néni, aztán huncut mosollyal megkérdi:
– Melyik mattot szeretnéd?
Mutatja: akár a bástya, akár a vezér megadhatja a végső döfést, semmi gond, csak választanom kell.

– Kérsz kávét? Nekem kell. Kicsit szédülök – mondja aztán.
Volt, hogy 175 partit játszott nyolc órán keresztül. Ebédelni sem volt ideje. A kávé és a cukros limonádé tartotta benne a lelket. Kimegy a konyhába. A vitrin tele plakettel, fotóval, emlékkel.
Négyévesen kezdett sakkozni, előbb adott mattot, mint hogy leírta volna a nevét vagy összeolvasott volna két betűt. Édesapja szerettette meg vele a játékot, tőle leste el a lépéseket, közben folyton kis ruhákba öltöztette a sakkbábukat.

Sinkáék 15 hektáron gazdálkodtak a Békésszentandrás környéki tanyavilágban, 16 tagú volt a család, mindenki megfogta a munka végét: apa, anya, a három „édes” és több nevelt gyerek, a nagybácsi meg a családja.

Az öreg Sinka megsebesült az első világháborúban, Doberdónál, helytállásáért felvették a vitézi rendbe. Békeidőben úgy döntött, mivel hét kilométerre van a legközelebbi iskola, inkább építtet a közelbe egyet a tanyavilág gyerekeinek. Akkoriban negyven-ötven család élt arrafelé, mindegyikben volt négy-öt gyerek. Csengetés helyett harangoztak az új iskolában, a Sinka gyerekeké lett ez a feladat. Brigitta naponta többször futott a haranghoz. Megtette ez sportnak is.

Az egyik, családjukban nevelkedett fiúból szabó lett. Még kisgyerekként Brigitta meglátogatta a műhelyében, és sakkozni kezdtek. Már a negyedik játékot nyerte a kislány, amikor benyitott a pap, reverendát akart varratni. Ő korábban játszott Lángos Józsával, a kor nagy sakkozójával.

– A nagyságos urat is elvertem vagy kétszer-háromszor – mosolyog Bici néni.

A pap később azt mondta az apjának, hogy nagy sakkozó lehet a lányából, még Lángos Józsát is el tudná verni!

Az államosítás elvitte a családi földet, a terményt meg a gépeket. Az öreg Sinka azt mondta a gyerekeinek, tanuljanak valami szakmát, hogy boldogabb legyen az életük annál, mint amilyen a szüleiknek adatott. Brigitta varrónő akart lenni, de a háború idején annak nem volt keletje, végül kis szerencsével a MÉH elődvállalatánál kötött ki.

A felvételinél segített a sakk:
– Azt kérdezte tőlem a telepvezető, hogy mihez értek. Mondtam, tudok varrni, meg traktort, aratógépet vezetni. De ők adminisztrátort kerestek. Végül kiböktem, hogy szeretek sakkozni. A vezetőnek azt mondta az unokaöccse, hogy a sakkozók bármit meg tudnak csinálni és gyorsabban, mint mások. Ő ezt nem hitte el. Fogadtak, így kapóra jöttem nekik. A vezető beküldött egy szobába, elém pakolt egy csomó számlát, hogy könyveljem le. Nem értettem hozzá, de egy óra múlva kész lettem. A telepvezető elvesztette a fogadást, engem meg felvettek.

Több városban – például Hatvanban, Egerben – dolgozott, de ugyanannál a cégnél volt telepvezető, adminisztrátor, könyvelő, revizor, és a MÉH-től ment nyugdíjba is. 1952-ben került Pestre, ám csak ’74-ben lett lakása. Addig albérletekben, társbérletekben élt. Nagy hitelt vett fel a lakásra, és hogy tudja fizetni a tartozását, lépcsőházi takarítást vállalt, répát ültetett, eladta a terményt a piacon, vagy versenyre érkező sakkozóknak adta ki egyik szobáját. Eközben szabadidejében folyamatosan ült a tábla felett, mester, nemzetközi mester lett, apja miatt felvették a vitézi rendbe, örökös tagja az MTK-nak. Számos állami kitüntetést kapott, ám a nagymesteri címhez nem jutott hozzá.

Nem engedték ki a sakkolimpiára, nem kapott útlevelet. Egy szállodavezető ismerőse kinyomozta: a pártállam attól tartott, mivel egyedülálló, biztosan disszidálna. Közbenjárásra végül mégis kapott okmányt, de a holland versenyen már nem állhatott be a játékosok közé. A versenybíró szerint későn jött, túlságosan kipihent a többiekhez képest. Kárpótlásul szimultánt szerveztek neki. Akkor kedvelte meg ezt a fajta játékot, és azóta is játssza rendületlenül. A szimultán által a gyerekekkel akarja megszerettetni a sakkot. Azt mondja, a játék nevel.

– Előre kiszámolom az ellenfél lehetséges lépéseit, de ő húz egy váratlant. Nem sírok, megoldást keresek. Az életben is így van. Nem játszhattam az olimpián, ám nem csüggedtem, helyette jött a szimultán – meséli, aztán elém teszi vaskos füzeteit.

A kék, piros borítók alatt rengeteg oldalon akkurátusan feljegyezve sorakoznak az eredmények: a 76 európai verseny, a 28 országos bajnokság, a válogatottkeret-tagság, meg az iskolásokkal, felnőttekkel játszott 13 600 játszma valamennyi eredménye. A másik füzetben ott az összes róla szóló újságcikk, egy harmadikban az egész élete címszavakban. Mindent feljegyez.

– Szimultán közben hogyan tudod megjegyezni az összes táblát?
Feszengek tegezés közben, de nem akarom megbántani a magázással.

– Ahogy a következő táblához lépek, a leütött bábukat nézem meg először – mondja.
Elővesz egy dobozt. Selyem- és bőrvirágok, kitűzők, könyvjelzők hevernek benne.

– Minden ellenfelem kap egy kis ajándékot. Én csinálom őket. Vigyél belőle!

Szabódom, nem érdemlem meg, de ő noszogat:
– Az a szép rózsa legyen a feleségedé!
– Sosem hagyod nyerni a gyerekeket? – kérdezem.
– Azzal becsapnám őket. Ha ügyesek, többet is vehetnek az ajándékokból. Gyere, magyarázd el nekem, hogy mire jók ezek az eszközök! – mondja váratlanul, és internetes kütyüket mutat. Van belőle vagy négy.

Hamar elmerülünk a routerek, elosztók világában. Mindent lejegyez, amit mondok. Kíváncsi. Igaz, a falon lógó képen nagyobb volt a kontya, meg vagy ötvennel kevesebb esztendős is volt, de még most is fiatal.

– 87 és fél éves vagyok – jegyzi meg megint.
– Miért öregíted magad?
– Nem öregítem, csak büszke vagyok rá, ez is nagy teljesítmény – mosolyog.

Túl van infarktuson, műtéteken, de folyton játszik. Az egyik internetes cég reklámarcaként táblagépen sakkozott idegenekkel meg egy programmal is. Innen a sok kütyü. – A gép sokszor megver – nevet.

Az utóbbi időben felgyorsult körülötte minden, elhatározta, hogy megdönti José Raúl Capablanca rekordját, aki állítólag összesen 13 545 szimultánt játszott. A kubai sakkbajnok a negyvenes években halt meg, rekordját azóta sem döntötte meg senki. Bici néninek most sikerült. A Guinness-rekord egyelőre nem hivatalos, beletelik pár hét, mire az lesz, és megünnepelheti szülőfalujában, Békésszentandráson.

– Egész életemben elhessegettem a fiúkat – mondja. – A sakk volt a szerelmem. Annak éltem. Nem szültem soha, de most 13 600 gyerekem lett. Amikor Békésszentandráson kihirdetik a rekordot, az lesz az én lakodalmam.