A postás köszönt néki
Ismét megütötte tanítónőjét egy gyerek. A bulvársajtó (vélem) alig várja a hasonló eseteket; legalább két napra való első oldalas cím lesz belőlük. Sajnos egyre kevesebbet kell várakozniuk. De ha így megy, hamar eljutunk majd odáig, hogy hasonló kázusokból csupán un. mínuszos hír lesz a hatodik oldalon.
A történtekről egyelőre még mindenkinek van figyelemre méltó véleménye: hibás a társadalom, a szülő, a gyerek szocializálása, elszaladt a ló a büdös kölykökkel, különben is a tanítónő ne hordjon arany ékszereket, stb. Mindenki előhozakodik saját tapasztalatával, élményével s még az is lehet, hogy mindenkinek igaza van. Nekem is.
Akkor voltam alsó tagozatos, falusi általános iskolás, amikor egyik-másik tanító még veréssel téríthette jobb útra a megtévedt nebulókat. Volt fenekes, tenyeres, körmös (ez már ritkábban), természetesen pálcával. Úgy 1950 táján aztán szigorúan tilos lett a testi fenyítés. Vagyis eljött a mi időnk. Nem is nagyon akartuk elhinni, el is szemtelenedtünk, rendesen. Persze főként a tanítónőkkel. Példa:
József Attilát tanultuk, pontosabban Attilának az aktuális ideológia számára kiválogatott verseit, azok közül is az Anyám címűt. Az utolsó versszak így szól:
„A mosástól kicsit meggörnyedt,
én nem tudtam, hogy ifjú asszony,
álmában tiszta kötényt hordott,
a postás olyankor köszönt néki –„
