A pesti lakótelepi fotók ugyanolyan kegyetlenül hatottak, mint a náci haláltábor

A tárlatot hirdető múzeumi plakáton óriásra nagyított, láncos zsebóra. Családi örökség?

Nagyapámat tizenéves fiúként hívták be katonának az első világháború idején. A szomszédjukban lakott egy púpos kis ember, a ceglédi főszámvevő. Mielőtt nagyapám bevonult volna, a főszámvevő váratlanul meghalt, és a család megvette a hadba induló fiúnak az elhunyt míves óráját. Sándor nagyapám egész életében magánál tartotta. Halálakor az éjjeliszekrényén jelezte az órát és a percet. Mivel nagyapám nyolcvanhat évig élt, ez az óra számomra maga a huszadik század. Szigorúan nézve az én családi örökségem, átvitt értelemben mind-annyiunké.

Kiemelne néhány eseményt, amikor pontosan jártak a mutatók?

Nagyapám zsebében ketyegett az óra például Isonzónál, amikor a vérfürdőben szétlőtték a könyökét. Örökre nyomorék lett, soha többé nem tudta behajlítani a jobb karját. Alföldi parasztember lévén a testi hiba ellenére sem volt más választása, mint a földművelés. Szüleitől kapott néhány hold földet, azon gazdálkodott. Vasakaratának köszönhetően negyvenötre már ötven holdat birtokolt, és ugyanennyi bérlete is lett. Aztán az orosz csapatok lovaival együtt végighajtották a fél országon. Nagyapámat végül hazaengedték, a lovakat nem. A mutatók akkor is jártak, amikor a tószegi kocsmában egy hangoskodó kuláknak nevezte. Az egykori cselédek védték meg „Tóth bácsit”, hiszen mindig munkásaival egy asztalnál étkezett. Miután mindent elvettek tőle, hetvenéves koráig dolgozott a téeszben. A tikkasztó aratások idején is tudta a pontos időt. Az utolsó bére havi kétszázhatvan forint volt.

Felmenői tősgyökeres ceglédiek, akik közt a paraszti származású nagyszülők mellett segédjegyző is akad. De hogyan lett édesapjából, Tóth Istvánból jeles fotóművész?

Atyám eredetileg vaskereskedő volt. A háború utáni években egy barátja szorult helyzetbe került, és felajánlotta megvételre a fényképezőgépét. Én pár hónapos csecsemő voltam, a család újszülöttje, apám arra gondolt: majd megörökíti a masinával a családot. A ceglédi kertes házban együtt élt három generáció. Atyám beleszeretett a képkészítésbe, s hamarosan értő mester után kutatott. Összepakolta pár fotóját, és felkereste Pesten a híres fotóesztétát, Haller Frigyest. A mester meglátta az amatőr felvételekben a tehetséget, s egy egész tanulmányt írt ezekről
a képekről. Édesapám Haller minden tanácsát szigorúan betartotta, és néhány év alatt sikeres lett. Soha nem vált főállású fotográfussá, hiába hívták a filmgyárba vagy az MTI-hez. Nem hagyta ott biztos, kenyérkereső állását, a vaskereskedést.

Édesapja a mai fiatal fotósnemzedék egyik példaképe. Nemcsak a paraszti életből merített portréi, zsánerképei közismertek, hanem a hetvenes–nyolcvanas években készített képzőművész-sorozata is valóságos panoptikum. Tóth István művészetének súlya segítette vagy hátráltatta az ön pályaválasztását, indulását?

Hatéves koromban ő adta kezembe első fotóapparátusomat: egy Altissa-Boxot. Megtanított laborálni, s már tizenévesen Brüsszel, Párizs és London kiállítótermeibe kerülhettek a képeim. Az viszont igaz, hogy húszéves koromig pusztán gyönyörű Tóth István-fotókat készítettem. Stílusban és szemléletmódban reprodukáltam az ő műveit. Először operatőr-rendező szakra jelentkeztem, nagyon érdekelt a hangos mozgókép, volt néhány filmes kísérletem is. Az utolsó rostán azonban kiestem. Akkor döntöttem úgy, hogy én is fotográfus leszek.

Nem lehetett könnyű, hiszen ifjabb Tóth Istvánként jegyezték valamikor a fényképeit.

Elég tudatosan kerestem a saját arcomat. Első lépésként nevet változtattam. Felvettem Cegléd egyik előtelepülésének nevét, innen az Apáti. Keresztnévként pedig elővettem a második anyakönyvi nevemet, így lettem Sándor. A film iránti vonzódásom erőteljesen meghatározta önálló stílusomat. Különösen Einzenstein montázselmélete hatott rám, amely szerint egy meg egy az három. Azaz: ha két képet egymás mellé teszünk, akkor a kettő egy új, egy harmadik minőséget hoz létre. Egységekben, képsorokban kezdtem el gondolkodni, a kisebbtől egészen az ötvendarabos ciklusokig. Nem egy kép, hanem egy nagy gondolat köré építkeztem. Hetvenben már teljesen új szemléletű anyaggal álltam Szegeden a közönség elé.

Önéletrajzában említi: már huszonévesen megfogalmazta fotográfusi céljait.

Végiggondoltam: mi az, ami fontos számomra ebből a világból. Milyen az én huszadik századom, amit képeimmel megörökíthetek az utókornak? Három téma köré csoportosítottam alkotásaimat. Először parasztember nagyszüleimnek akartam emléket állítani. A szerelem, születés és halál elválaszthatatlan hármas egységének ábrázolása jelentette a másik kihívást. A torz, diktatórikus rendszerek lenyomatainak bemutatása volt a harmadik célom.

Diktatúrákat idéző felvételei szó szerint embertelenek. Milyen körülmények között készítette auschwitzi, illetve oroszlaktanya-sorozatát?

Írtam egy levelet az auschwitzi múzeum igazgatójának, aki pár napra megadta az engedélyt a fotózásra. A tábor területén laktam, a falaknak emberhússzaguk volt. Lehet, hogy csak képzeltem, de annyira felkavart, hogy nem tudtam csinálni egyetlen képet sem. Az elutazás előtti hajnalon aztán felkeltem, és megörökítettem a borzalmat. A ceglédi orosz laktanya története is hasonló, ez korábban huszárlaktanya volt. Amikor a kilencvenes évek elején kivonultak belőle a csapatok, megoldottam, hogy készíthessek pár fotót az épületben. Itt is szörnyű fenyítőhelyiségekre bukkantam.

A nyolcvanas években nívódíjat kapott az Ernst Múzeumban kiállított diktatúraképeiért. Akkor az auschwitzi felvételek mellett budapesti városképek jelképezték a baloldali elnyomó rendszert.

Valóban párhuzamosan álltam velük elő, nem is értem, hogyan engedte akkoriban ezt a tárlatot a cenzúra. A pesti lakótelepi fotók ugyanolyan kegyetlenül hatottak, mint a náci haláltábor.

A mostani összeállításból kimaradtak a depresszív hangulatú utcaképek. Most boldogabbak vagyunk?

Nem annyira borús és kilátástalan a helyzetünk, még ha pillanatnyilag nem érezzük is jól magunkat a bőrünkben. A nap mindig felkel, reménnyel kell ébrednünk. Hiszek abban, hogy az ember előbb-utóbb minden ostobaságán át tud lépni.