"A nagy pofám miatt mindig engem tolt előre a frakció"

Édesapja, Ráday Imre korának egyik legjelentősebb színész-rendezője volt. Kapcsolatuk – úgy hírlik – nem volt mindig felhőtlen.

Nem volt könnyű ember. De híres ember fiának lenni sem egyszerű. Vagy igen?

Híressége válogatja.

Egykori barátom, a rendező Várkonyi Gábor a moszkvai főiskolára ment filmművészetet tanulni, mert a pestin az ő apja volt a főnök. Engem az is feszélyezett: ha társaságban elmeséltem egy apámtól származó sztorit, rögtön azt gondolták, kérkedek vele. A balatoni vitorlásklub közelében, a Keringőben inkább Rábayként mutatkoztam be a csajoknak. Apám meg volt sértve, amikor ekként címzett levelet hozott a postás.

Édesanyjáról mi tudható?

A „kommunizmus áldozata”. A város egyik leghíresebb divattervezője volt. Mindenki ismerte Ferda Manyi divatszalonját a Váci utcában, szemközt a Rotschild Kláráéval. Államosították.

Ön irodalmat és művészettörténetet tanult, majd jelentkezett a filmművészeti főiskolára. Volt ebben tervszerűség?

Határozatlan voltam tizennyolc évesen. Abban bíztam: a bölcsészévek alatt kiderül, mi is akarok lenni. Az első perctől benne voltam az Egyetemi Színpad csapatában. Egyik alapítója lettem az ELTE Amatőrfilm Klubjának is.

Mi vitte végül a filmkészítés felé?

A hatvanas évek elejére esett a francia, angol, orosz, lengyel filmes újhullám kezdete, az olasz neorealizmus átalakulása. Hatott.

A vasfüggönyön át?

Voltak itthon filmklubhálózatok, s vetítések a Filmművész Szövetségben, a színi főiskolán. Filmvitákon már amatőr filmesként is részt vettem. Herskó János is gyakran megjelent ezeken.
A főiskolai felvételi után sorolta: ez a jelölt a Muskátli presszóban, a másik az Egyetemi Színpadon, az pedig a bölcsészkar vitaestjén tett szellemes megjegyzésével keltette fel az érdeklődését. Én egyébként operatőrnek jelentkeztem. De a Herskó-osztályból másodévtől – rostavizsga után – néhányan kétszakosak lettek. Bekerültem a hat kiválasztott közé.

Apja már nem nyomasztotta?

Később dolgoztunk is együtt, s kifejezetten szórakoztatott a dolog. Persze voltak szakmai vitáink. Az én filmszeretetembe akkor még nem fért bele az a fajta filmkészítés – A kölcsönkért kastély, a Duna-parti randevú satöbbi –, amit ők folytattak a harmincas években. A főiskolán megtanulhattam saját ízlésem szerint művelni a szakmát. És azt is: nem csinálhatsz filmet, ha nem tudod eladni az ötletedet. Egy vizsgához hányaveti tervet adtam be Keleti Márton tanár úrnak. Azt mondta: ezt most elnézi nekem, de a szakmában nem tenné. Minden ötletet úgy kell leírni, hogy elhiggyék, film lesz belőle, s adjanak rá pénzt.

Mégsem filmes lett, hanem tévés.

Negyedik évben azt láttuk az osztálynaplón: már nemcsak filmrendező és operatőr, de televíziós szakra is járunk. Ám amikor Illés György először ajánlott minket a tévéhíradóhoz, nem vállaltuk. Művésznek készültünk. Aztán elgondolkodtam: vitorlázóként egy év mancsaftolás után kormányhoz kerültem. Rájöttem: filmesként sem vagyok az a típus, aki diploma után nyolc-tíz évig képes sameszkodni egy operatőr mellett, amíg komolyabb feladatot kap.
A modorom sem tette volna lehetővé ezt a karrierutat. Utolsóévesként önként és dalolva bementem a tévébe az operatőrök főnökéhez: lehetne-e munkát kapni? Tudtam, ott gyorsabb az előrelépés. 1968 januárjában kezdtem dolgozni, szeptember 1-jétől véglegesítettek.

A modorával mi baj?

Nem vagyok simulékony. Hajt az igazmondás kényszere. Harcoltam, ha nem tetszett a szereposztás. Ha a rendező azt mondta, tedd ide a kamerát, simán visszakérdeztem: miért pont oda? Volt, aki élvezte ezt – például Szőnyi G. Sándor, akivel sok izgalmas tévéjátékot, filmet készítettünk együtt –, akadt, aki nem.

Emellett városvédő műsort „alapított”, városszépítő egyesületet is. Meg még számos egyéb szervezetet is. Honnan ez a buzgalom? Pártban, KISZ-ben edződött?

Egyiknek sem voltam tagja. 1956-ban kezdtem a középiskolát. Karácsonyra az osztály harmada hiányzott. Rólam már akkor „hírlett”: közösségi ember vagyok. Osztályfőnökünk megkért, vegyek részt a Rákóczi Gimnázium KISZ-szervezetének megalapításában. Azt feleltem: van tapasztalatom az úttörőmozgalomban, ezért inkább várnék ezzel öt évet. Pofátlan mondat egy kölyöktől, nem? Tavaszra az osztályfőnököm is disszidált.

Ma már kevesen értik, hogyan lehetett széllel szemben is előrejutni a Kádár-korban. Mit mond erre egy vitorlázó?

Van, aki erényt csinál abból, hogy ellenállt. Pedig nem volt nagy kunszt. B. Révész Laci barátommal – ma nyugdíjas tévérendező – minden márciusban kimentünk a Petőfi-szoborhoz, hiába intettek: ügynökök fényképeznek. Voltak rázósabb helyzetek is. A Városszépítő Egyesület 1982-ben eredetileg városvédő lett volna. A város vezetői kérdezték: kitől védenénk a várost? Fogcsikorgatva, de kompromisszumot kötöttem. Máskor az egyik pártfunkcionáriussal, akivel már volt dolgom „ellenzéki tevékenységem” miatt, összefutottam az MTV folyosóján. Megállított: „Mától én vagyok a tévé elnöke. Ezt még nem tudja itt senki. Adjon tippet, milyen látványos gesztust tegyek, hogy észrevegyék a változást?” Javasoltam, szüntesse meg a középső lépcsőn a kordont, amelyet addig csak Kádár János látogatásának idején használtak, és mosassa le a tévészékház emléktábláit, amelyek a Ferenc József idején alapított tőzsdepalota múltját idézik. S pótolja a főbejárat felett a hiányzó órát. Megcsinálta. Somogyi László építésügyi miniszternek azt javasoltam: az Operaház felújításának végén koszorúzza már meg Ybl Miklós szobrát. Tetszett neki az ötlet. Arra is ráállt, hogy előtte helyreállíttatja.

A városvédelem miként lett a „mániája”?

Az egyetemen Dercsényi Dezső tanította az építészettörténetet: megszerettette velem a témát. Másrészt amikor történelmi témájú tévéfilmeken dolgoztam, azt kellett látnom: nincs három azonos kort jelző épület egymás mellett. Ha a koruk egyezett, átalakításuk, felújításuk mindig disszonánsan történt. Hiába lett volna olcsóbb, nem újították fel a régi dolgokat, lecserélték „korszerűre”. Próbáltam elejét venni ennek.

A rendszerváltáskor az SZDSZ színeiben került be a parlamentbe. Hogyan találtak egymásra a párttal?

A lakiteleki találkozóról olvasván úgy éreztem: nekem is tennem kellene valamit. Írtam Lakitelekre, válaszoltak, hol kell befizetni a tagdíjat. Így lettem tagja az MDF-nek. De az a párt munkahelyi alapon szerveződött, s az MTV-beli „pártsejt” vezetőjével nem akartam együttműködni. A ’89-es május 1-jén kimentem a Népligetbe: ráakadtam az SZDSZ sátrára. Meggyőzőek voltak. Nem sokkal később a környezetvédelmi bizottság alelnöke lettem a parlamentben. A bányászati törvénybe éppúgy belekerültek mondataim, mint az alkotmányba. Az épített örökség ügyének szolgálatáról már nem is beszélve. De négy évvel később – ahogy a legtöbb művészből lett képviselő – már nem indultam a választásokon. Úgy hittem: fővárosi képviselőként többet tehetek.

A fővároshoz még tanácstagként került 1985-ben. Képviselőként távozott tizenhét évvel később. Miért lett vége?

A nagy pofám miatt mindig engem tolt előre a frakció, ha belső viták voltak. Vagyis: oka van annak, hogy 2002-ben annyira hátra kerültem a listán, ahonnan nem lehetett bejutni. Nem nehéz észrevenni: egyetlen kivétellel ma már senki sincs a főpolgármester mellett, aki annak idején odakerült.

Sokan elmondták már, miért roggyant meg az MTV, fogytak el a tévéjátékok, kultúrműsorok. Van saját verziója?

Egy adalék: az első parlamenti ciklusban az az MDF-es Csurka István követelte a televízió támogatásának csökkentését – politikai szándékú büntetését –, akinek írásaiból korábban tévéjátékok készültek. Volt, amelyikben én is dolgoztam, s harcoltam, hogy ne nyirbálják szét a cenzorok. Meg is említettem országházi válaszbeszédemben. Hiába. A politikusok ma nem a kultúrát keresik a közmédiában. Saját magukat szeretnék látni.

Tévésként negyven évet, közéleti emberként többet könyvelhet. Megérte?

Tévésként neves alkotók százaival dolgozhattam együtt. Vég nélkül tudnám sorolni az egyperces „déli harangszótól” kezdve azokat az emlékezetes, bármikor újra műsorra tűzhető filmeket – a Bánk bánon, a Keménykalap és krumpliorron át az 1848/49-es emlékhelyeket bemutató sorozatig –, amelyekben részt vettem. És a telefonfülkéket, postaládákat, komplett házakat, utcákat, amelyeket városvédőként sikerült megmentenem. Szervezetek, műhelyek sokaságának létrehozásában vállaltam szerepet. A város- és környezetvédelmi ügyekben ma is sokat el tudok érni. Vannak kapcsolataim, reputációm. Az épített örökség védelmének minden gondjával megkeresnek és megtalálnak – határokon innen és túlról. Van bennem már egy félsz: ha nem segítek, kárt okozhatok, míg ha segítek, lehet, hogy sikerül valamit megmenteni. Ez elég sok munka, s nem mindig eredményes.

De mi a helyzet a privát életben?

Első házasságomban élek, három gyerekem van, tehetségesek, kreatívok. És vannak barátaim, vannak csalódásaim. Van, akivel szóba áll az ember, van, akivel nem.