A nacionáltréner
Magyarországon azok, akik valamilyen rejtélyes okból még mindig a labdarúgás bűvkörében élnek, ezt az évet „a palizmus” jegyében töltötték. Közel egy éven át volt vezető téma: „Marad-e Pali?” A Dárdai. Lehet-e magyar szövetségi kapitány és egy füst alatt Bundesliga-edző? A pályafutása tizennégy évét Berlinben lehúzó Dárdai egy év alatt jelenség lett. És bár végül Berlint választotta, a lélegeztető gépre kapcsolt magyar csapatot versenyben tartotta. Ő az első „nacionáltréner”, akiért valósággal rimánkodtak az aggódó sportpolitikusok. Miben áll a varázsa?
Pali már a Bundesliga csúcsairól nézi az új, echte német kapitány, Bernd Storck vergődését. Csapata, a berlini Hertha a tavaszi kiesési stressz után az ötödik helyig tornázta fel magát. „Úgy tűnik, megtanultunk futballozni” – nyilatkozza derűsen a kék-fehérek csúcstartója, aki magyar létére 297 Bundesliga-meccsen szerepelt. Két bronzérmével ő fémjelzi a „Dárdai-korszakot”. Pali pályáját és karakterét sajátos szemlélet határozta meg: kiegyensúlyozottság, mértéktartó optimizmus, átgondolt önépítkezés. Kapitányként mindig hozta a nyerhetőt, de becsülte a hasznos döntetleneket is. Maga a két lábon járó józanság.
Ezt örökölte bukovinai székely őseitől. Dárdai még abból a néprajzi mixtúrából származik, amelyet a háború kevert ki: bukovinai székely bevándorlóktól származó apa, baranyai sváb anya. Pécs és környéke pedig a maga mediterrán szellemével, ipari-urbánus légkörével a háború után a futballkultúra fellegvára volt. A városban és a környező községekben a focit nemcsak szeretik, de falusi szinten ma is művelik. Olyan játékosok indultak innen, mint a Dunai (Dujmov) testvérek (Dunai 1 és 2), Rapp Imre, az örök válogatott-tartalék, Róth Antal, Tököli, Gera, és az edzőkar doyenje, Garami Józsi bácsi. Az apa, a nagy Dárdai a PMSC labdarúgója volt, majd edzőként folytatta, s a fiúkat is játékosnak adta. Ehhez kötődik a Dárdai család tragédiája. Körmenden, játék közben, a pályán esett össze a legkisebb Dárdai, Balázs. Nem tudták újraéleszteni, alig huszonhárom évesen hunyt el. Dárdai Pál akkoriban élte berlini fénykorát.
Hogy milyen játékos volt, azt a válogatottban volt alkalmunk megfigyelni. Nem akarjuk bántani, de nem hagyott mély nyomot. „Jó kis spíler”, mondták volna a régiek. „Hajtós.” „Lehet rá számítani.” Hatvanegyszer szerepelt címeres mezben, lőtt egy gólt Angliának Manchesterben, de akkor is kikaptunk. Méltányosságból tegyük azért hozzá: pályája a magyar futball depresszív, hanyatló korszakára esett, a védekező középpályás játéka pedig nem túl innovatív. Dárdaiból annyit tudunk felidézni, hogy labdát szerez, öt méteren át vezeti, majd kipasszolja, kissé jobbra. De a legszürkébb figurából is válhat zseniális edző.
Amikor Dzsudzsák Balázs középpályás szabadrúgása Bukarestben a sorfalon megcsúszva a jobb sarokba hullott, a lelátón nagy lett a csend, majd a közönség tüntetni kezdett. Helyzetünk az északír blama után olyan reménytelennek látszott, hogy még a Jobbik ultrafrakciója sem kísérte el a csapatot. De ezúttal nem kaptunk ki. És hirtelen mindenki meggyőződött róla, hogy a megbízott kapitány, Pali, a mi emberünk.
A szövetségi kapitány mindenütt fogyóeszköz, pláne Magyarországon. Már Dietz Károlyt is megvádolták azzal, hogy „idegen befolyásra” nem játszatta a párizsi döntőben Korányit és Toldit, s ezzel „szétdúlta” a svédeket 5-1-re verő csapatot. Sebes Gusztáv „bukott zsarnokként” halt meg, elhagyatva és megkeseredetten. Harminc éven át levegőnek nézték. De nálunk nem terveznek húsz évekre, mint a koncepciózus németek, akik 1936-ból (!), a berlini olimpiáról örökölték 1964-ig kitartó Herbergerüket. Baróti Lajos annyit merészelt első dühében mondani Sunderlandben: „Az isten verje meg, megint kikaptunk ezektől a... ruszkiktól. Hát komolyan mondom, én lemondok.” És villámgyorsan közzétette a hírügynökség: távozik Baróti Lajos. Pintér Attila kirúgása háromhavi végkielégítést emésztett fel, de megérte.
Pali az első magyar kapitány, akinek valósággal könyörgött a köz, hogy legalább októberig maradjon. Mert a kudarcokba belefásult, intellektuálisan leharcolt edzői garnitúra világában a megjelenése maga volt az innováció. Látszik rajta valami halvány visszfény az imponáló Bundesliga-sztoriból, a tudatos tervezésből-szervezésből, a fáradhatatlan építkezésből. Maga mondta egy sajtótájékoztatón, mintegy bocsánatkérően: bár a magyar válogatottat edzi, rengeteg német és nemzetközi automatizmus rögzült benne.
Dárdai az első percben felmérte az erőket és a lehetőségeket. Nem csinált titkot belőle: művészi babérokra nem törünk. Viszont ha úgy adódik, néha nyerhetünk. „Nem lesz annyit (például) nálunk a labda – vallja ars poeticájában. – Kevesebb lesz a kapura lövések száma” – fogalmaz diplomatikusan. Vagyis nem lesznek gólhelyzeteink... Játékunktól ez idegen. Azt kell berúgni, ami adódik. Mert tapasztalatból tudja: mindig jöhet ez vagy az. Mint Balázs szabadrúgása, a sorfalon megpattanva.
Dárdai eredménylistája nem is olyan imponáló. Hét mérkőzésen négy győzelem, két döntetlen, egy elviselhető vereség. Kilenc rúgott gól, de abból négy Litvánia ellen. A közönség ma már ennyivel is beéri. Bankárok, politikusok ódákat zengenek. Nemhogy megúsztuk Bukarestet, máig nem omlottunk össze. Pali csapatai látványra borzalmasak, de magyar mércével stabilak.
Ráadásul tud bánni a sajtóval. Jó arcú, fiatalos, sportosan öltözik és derűs. A jó fellépés korántsem mellékes. Az üzlet világában döntő. Ma nem ülhet ki a padra az edző kitérdesedett csehszlovák mackóban, mint Illovszky Rudi bácsi, vagy szkájkalapban, mint Dalnoki Jenő.
Dárdai kisfia büszkén mondta: a papa máris „nacionáltréner”. Pali – és a német metódus – hajszál híján bevált. Az a baj, hogy a politikában sincs jobb ötletünk. Olyan kormányfő kellene nekünk, aki Németországban él és a hétvégére másodállásban hazatér. Menteni a menthetőt.
Csakhogy a nagy játék pénzre megy. Palit a Bild szerint évi hatszázezer euróért szerződtette nyáron a Hertha. Szuper átigazolások viszont nincsenek. Abból kell főznie, ami van. De az elnök úr akkor sem tűrhet el holmi balkáni kalandozásokat. Száz százalék Palit vett hatszázezerért.
Az utód, az egyenszürke, titokzatos Storck úr, akit a mester hozott szakmai igazgatónak, érdekes választás volt. Nem tudni, hogy mehetett bele Csányi MLSZ-elnök, vagy maga Orbán. (Mert ne legyenek illúzióink: a végső szó ebben is az övék.) Storck is német, de már igazi. Vérbeli futballvándor. Kazahsztán kapitánya, Almati királya (egy győzelem, tizenegy vereség) nem tudta gajra vágni, amit Pali megalkotott, a jó szerencse kezünkre adott. Lassan járj, tovább érsz stílusával került minden kockázatot. A ragyogó magyar spílerekre még Palinál is jobban gyanakodott. Két biztonsági „mázlidöntetlennel” és a Feröer elleni huszáros győzelemmel (Feröer lélekszáma alig haladja meg Hódmezővásárhelyét) végre Eb-résztvevők lehetünk. De a Dárdait ma sem tudjuk feledni. Különösen a szaksajtó hiányolja (mint egy szakíró meghatározta )„az egészséges német müzliíz mellett” csapatunkon „a jó pörköltszagot”, a romantikus paprikaillatot.
Mert mi már tovább látunk. Franciaország küszöbén állunk. Csoda, ha új Palira várunk?
