A müncheni kísérlet

Múlt héten, amikor Münchenben tartott előadást egy CDU-közeli alapítvány hallgatósága előtt, sőt a feltett kérdésekre is válaszolt, váratlanul felfedezte azt a logikus és a világsajtóban egyébként már hosszú hónapok óta tárgyalt összefüggést, hogy Magyarország és az Egyesült Államok viszonya az orosz–ukrán konfliktus révén „belekerült a geopolitikai, katonapolitikai, biztonságpolitikai térbe”. Jobb későn, mint soha – ideje volt, hogy a magyar miniszterelnök abbahagyja naivákat megszégyenítő rácsodálkozását a nagypolitika realitásaira, és legalább külföldön jelét adja: megértette végre, mi a pálya. Ha ezt hamarabb kommunikálja, mi több, le is vonta volna belőle a szükségszerű konzekvenciákat, akkor sok mindentől megkímélhette volna magát és az országot.

Persze Orbán nem tud kibújni a bőréből – a lényegi mondathoz rögtön hozzáteszi, hogy akár a paksi atomerőmű bővítését, akár a Déli Áramlat megépítését csak Washington értelmezi „Oroszországhoz való közeledésként”, holott „mi nem akarunk közeledni senkihez sem, és nem is akarunk távolodni senkitől”. De épp az ilyesféle, nyilván felettébb elmésnek hitt magyarázatai a legárulkodóbbak. Mert ha egyszer tényként fogadja el, hogy Amerika mindkét ügyet „rendkívüli módon ellenzi”; mégpedig nyilvánvaló geopolitikai és biztonsági megfontolásokból, akkor semmi értelme tovább játszani ezt az eddig sem igazán sikeres verbális csiki-csukit. Tudniillik a „senkihez sem közeledünk és senkitől sem távolodunk” halandzsája az adott nemzetközi kontextusban egyszerűen értelmezhetetlen. Aki Magyarország adott helyzetében ilyeneket mond, azt nemhogy nem lehet komolyan venni, de egyenesen tartani kell tőle. Mert vagy végzetesen nem képes felmérni, milyen kötelezettségekkel jár a NATO és az Európai Unió tagállami státusa, vagy cinikusan gyakorolja a politikai elvtelenséget.

Orbán esetében világszerte ez utóbbi verziót látják kiteljesedőben. És minél többet beszél, csak annál jobban megerősíti a vele szemben felhozott vádakat. Pedig most Münchenben igencsak érzékelhető volt, mennyire szeretné megnyerni a német establishment jóindulatát. Nem utolsósorban azért, mert miután nem áll módjában közvetlen kapcsolatba kerülni a meghatározó amerikai politikusokkal, reményei szerint a vele szemben elnézőbb német partnerek a tengeren túl is tehetnének lépéseket az érdekében. Ezért tőle szokatlan szervilizmussal tette le a külpolitikai hűségesküt: „Nyilvánvalóvá vált számomra, hogy Magyarország helyesen jár el, mikor Németországot tekinti irányadónak.” Majd félreértések elkerülése végett hozzátette még, hogy nemcsak amúgy általában, hanem konkrétan beleértve „az orosz–ukrán válságot és az Oroszországgal szembeni szankciókat is”.

Mármost azonban ez a kijelentése is kétértelmű. Egyrészt arra utal, hogy inkább tárgyalna az oroszokkal, mintsem a keményebb amerikai vonalat támogatná – csakhogy Moszkva még az eddig kikínlódott tűzszünetet sem tartja be. Ezért hangzik furcsán, amikor Orbán kritikai éllel jegyzi meg, hogy „egyelőre nincs más ötlete az EU-nak és a NATO-nak, mint a súlyos következményekkel járó szankciós politika”. Ez a retorikai libikóka megint csak kételyeket ébreszt a magyar álláspont egyértelműsége iránt; miközben a katonai műveletek éppen tovább eszkalálódnak Kelet-Ukrajnában. A donyecki szakadárok ismét orosz páncélos alakulatok támogatásával harcolnak – vagyis nyilvánvaló, hogy Putyinnak esze ágában sincs felhagyni a térség destabilizálásával. Orbán pedig súlyosan félreérti a helyzetet, ha azt hiszi, hogy a németek valamiféle külön utat keresnek majd, eltérve a NATO-doktrínától.

A müncheni fellépés minden mozzanatában a nemzetközi hitelességét elvesztő magyar miniszterelnök magyarázkodásáról szólt. Mintha belátta volna, hogy a személyéről és politikájáról Nyugaton kialakult negatív képet ideje valamelyest retusálnia. Sajátságos paradoxona ennek a kísérletnek, hogy miközben vissza-visszatérő panasza szerint az ő mondandóját állandóan félreértik, a folyamatos helyesbítés során újra meg újra elferdíti a valóságot. Úgy utal vissza például az illiberális állam Tusnádfürdőn meghirdetett koncepciójára, hogy nem átallja még ő bizonygatni, mennyire „nem híve”, ha jelzőkkel látják el a demokrácia fogalmát; mert éppen a liberális demokrácia jelzős szerkezete teszi „gyanakvóvá”. Hiszen – úgymond – felvetődik a kérdés, hogy az nem vezet-e vajon „nem demokratikus liberalizmushoz”. Az ilyen és ehhez hasonló, enyhén szólva túlfeszített okfejtések többet ártanak kiagyalójának, mint ha meg se szólalna.

Az óvatos kiigazításnak szánt, legrosszabb hivatkozásai azonban azokra az úgynevezett támadásokra vonatkoznak, amelyeket három kategóriába sorol. Orbán felfogásában ezek ismerethiányból, ideológiai nézetkülönbségekből, gazdasági érdekekből fakadnak; és persze „a tények sajnos senkit nem érdekelnek”. Mert ő sohasem állította, hogy Oroszország a követendő példa – vagyis utánoznunk kellene az illiberális demokráciákat –, és azt sem mondta, hogy „a Nyugatnak vége”. Csupán arról beszélt, hogy látni kell, mennyivel sikeresebbek a „nem demokratikus államok” gazdaságilag, következésképp „sok mindent másként kell csinálni”.

Nem furcsa, hogy a világon mindenki folyamatosan rosszul értelmezi a miniszterelnök szavait? Mégsem ötlik fel benne, hogy ha így áll a dolog, akkor talán ő fogalmaz enyhén szólva pontatlanul; inkább kevéssé meggyőzően vitatkozik egyes kifejezéseken – mint például azon, hogy a Nyugat csupán hanyatlik vagy netán már vége is van. Noha ahhoz sem fér kétség, hogy igenis pozitív példaként beszélt többek között az orosz, a kínai és szingapúri berendezkedésről – legalább annyira hiábavaló ezen jócskán megkésve szépíteni, mint egyebek közt azt állítani, hogy az alkotmány megfelel az európai kritériumoknak, a magyar adórendszer meg méltányossá teszi a közteherviselést. Hiszen mindez tételesen cáfolható. És a külföldi elemzők hosszan sorolhatják még azokat a törvényeket, amelyek hasonlóképp megcsúfolják a jogállamiság eszményét.

Érdemes tehát kissé szétszálazni az orbáni „helyesbítések” arzenálját. Először is: a Nyugat egyáltalán nem szenved ismerethiányban, ha ezt a rezsimet meg kell ítélnie, minthogy mind diplomáciájának, mind sajtójának minden tekintetben kimerítő információi vannak az országról. Hogy az ideológiák eltérőek, az pedig magától értetődő, hiszen a Fidesznek valójában nincs ideológiája – hacsak a nacionalista populizmust nem tekintjük annak –, egyébként viszont szembemegy mindazzal, ami ma az európai kereszténydemokráciát jellemzi. Ami pedig a Nyugat gazdasági érdeksérelmeit illeti, azok is valóságosak. Nincs mit csodálkozni azon, hogy a szabad piacgazdaság rendszerszerű felszámolására törekvő kormányzati protekcionizmust a fejlett demokráciák nem nézik jó szemmel. Mint a tekintélyes Foreign Policy a minap írta: a főként Oroszországgal kötött nagy energiaüzletek azért vonzóak Orbán számára, mert általuk dollármilliókat lehet belemosni egy átláthatatlan rendszerbe.

És ez a vélemény sem ismerethiányból fakad.