„A mi Gyulánk”

A jóval kilencven fölötti Helmut Schmidt volt német szocdem kancellár tolószékben van ugyan, de teljes szellemi épségben nyilatkozgat a televíziónak, s közben még azt is megengedik neki (neki egyedül), hogy dohányozzon a stúdióban. Láncdohányos lévén, képes negyedóra alatt négy cigarettát is elszívni. Horn Gyulának nem volt ilyen szerencséje az élettel.

Herbert Wehner, a szocdemek hajdani „második embere”, frakcióvezetője majdnem két évtizeden át a kommunista párt tagja volt, de ezt politikai ellenfelei soha nem vetették a szemére. A legelvetelmültebb jobboldali bulvársajtót leszámítva senki se rágódott a múltján. Horn Gyulának nem volt ilyen szerencséje; míg csak ágynak nem esett, „pufajkásozták”.

Szándékosan élek német példákkal. Horn Gyula egykori magyar miniszterelnököt és külügyminisztert – kivált ez utóbbi minőségében – politikai pályafutásának zenitjén a németek nem múló, sőt magas lángon lobogó szeretete övezte. Természetesen az 1989-es határnyitás miatt, amely de facto légneműsítette a berlini falat s ezáltal azt a kvázigettót, amelyet Német Demokratikus Köztársaságnak neveztek. A történelmi gesztust az NSZK elsősorban neki tulajdonította, nem Németh Miklós miniszterelnöknek, még ha a svájci–magyar Oplatka András pár éve megjelent könyve voltaképp „védirat” Németh mellett. Ha a németek neki hisznek, higgyenek, de emiatt Horntól egészen biztosan nem fogják posztumusz visszavenni a legmagasabbnak minősített ottani kitüntetést, az aacheni Károly-rendet.

(Tudni vélem, hogy az 1989 nyarán Magyarországon „rekedt” NDK-turisták tízezreinek ki- vagy ki nem engedéséről egy külügyi kabinet értekezett először Budapesten, ahol is a miniszter Horn volt az, aki a leghatározottabban kiállt a kiengedés mellett. A kérdés csak az volt, hogy milyen „ideológiát” csináljunk hozzá...)

De van Horn pályafutásában egy megelőző „német vonal” is. Az MSZMP KB külügyi osztálya, ahová Horn a hatvanas évek végén került, valamennyi szovjet szatellitszervezet közül elsőnek orientálódott a nyugati szociáldemokrácia, ezen belül is elsősorban a német felé, s ebből fejlődött ki az a „német kapocs”, amely – nem mellesleg gazdasági érdekek folytán – Brandt és Schmidt távozása után, a CDU-s Kohl idején is érintetlen maradt, sőt egyre erősebb lett. Pártvonalon ezt a kapcsolatot Horn és Kovács László gondozta utóbb. (Kitérő. Gondoltak-e mindketten már egy olyan jövőre, ahol az MSZMP szocdem típusú párttá alakul? Nem tudni, de későbbi tetteik emellett szólnak.) Mindez Kádár János csöndes jóváhagyásával folyt, Hornra már csak ezért sem lehet ráragasztani a Saulusból Paulus címkét. Kádárt és azt a rendszert, amelyet születése után rövid ideig karhatalmistaként szolgált, nem volt oka megtagadni, vagy legalábbis azt eljátszani – sokakkal ellentétben –, hogy semmi köze nem volt hozzá, legfeljebb „belülről bomlasztotta”. E tekintetben talán konok is volt: amikor az ilyesmiről már végképp nem volt komilfó beszélni – 2000 után vagyunk –, akadt jó szava a Rákosi-rendszerről is. (A miértről majd később.)

Sokat beszélgettem Hornnal. Elmondta nekem, hogy amint fölfelé lépkedett a párt- és állami ranglétrán, egyre inkább „torkig lett a szocialista külpolitikával”, főképp annak értelmetlen, doktriner, ostobán elzárkózó vonásai miatt. Nyilván Gorbacsov léte is belejátszott abba, hogy valamennyi szocialista ország közül Magyarország kezdett elsőként nyíltan barátkozni, kapcsolatokat építeni, illetve újraépíteni két „kiátkozott” állammal: Dél-Koreával és Izraellel.

Hornról az mondták: vagabund. Ennek legerősebb jelét akkor adta, amikor 1990 tavaszán, még mindig Németh külügyminisztereként – de csak néhány hónapnyi távolságban az MSZP elnöki posztjától – azzal lepte meg a közvéleményt, hogy el tudja képzelni Magyarország jövőjét a NATO-ban! Akkor még, noha márciusban Horn aláírta a szovjet csapatok végleges kivonásáról szóló egyezményt (más szóval e tekintetben Antall és Orbán érdemei agyszülemények), még a Varsói Szerződés tagja voltunk, és az újonnan létrejött politikai pártok – az MDF-től az SZDSZ-en át a kisgazdákig – óvakodtak nyíltan morfondírozni azon, hogy a szabad választások után katonai-politikai szövetségek tagjaiként, avagy semlegesen alakítgatjuk-e a jövőnket. Legkevésbé azonban a szocialistáktól lehetett elvárni, hogy két ütemmel elébe menjenek a többieknek, és NATO-tagságról beszéljenek.

A kérdéses időben Horn Gyula egyéni politikai ambíciói is manifesztté váltak. Az MSZP, mint tudni, elég gyászosan szerepelt a választásokon, a mandátumok kevesebb mint tíz százalékát szerezte meg, és Horn nem késlekedett a vereséget Nyers Rezső pártelnök nyakába varrni. Erős „háttérmunkával” és elég méltánytalan manőverek sorával a szó szoros értelmében leváltatta az amúgy köztiszteletben álló elnököt, és önmaga lépett az MSZP élére. („Nyerssel nem lehet választást nyerni, csak veszíteni” – ez volt az általa gyártott szlogen.) Keménysége azonban más módon is megnyilvánult. Nem vette a szívére, hogy azok, akik külügyminiszter korában napestig a kegyét keresték, 1990 őszén átmentek az utca túlsó oldalára, ha meglátták. (Idővel – íme, a reálpolitikus – megbocsátott nekik, és nem köpött egyet, amikor az 1994-es választási győzelem éjszakáján a nyakába borultak.) Miközben Szekeres Imre a Köztársaság téri pártközpont „magányos lovagjaként” pártot és kampányt épített, Horn járta az országot, s kiderült róla: formátumos politikus. Ránézett kádárista nosztalgiákkal teli közönségére, és leolvasta az arcokról, mit akarnak hallani „a mi Gyulánktól”. Mindig azt mondta. Minél több ostobaságot követett el Antall kormánya, annál népszerűbb lett. A nagy vereség után négy évvel az MSZP utcahosszal nyert. Egyedül is simán kormányozni tudott volna, de óriási meglepetésre koalíciót ajánlott az SZDSZ-nek. Kettejüknek több mint kétharmada lett a parlamentben.

Az „óriási meglepetés” kifejezés magyarázatra szorul. Az 1990. áprilisi „első szabad” előtt a szabad demokraták – amúgy „élből” – a kommunista utódpárt ellen kampányoltak. A legdühödtebb kommunistaellenes propagandát ők fejtették ki, nem pedig az MDF, amelynek népnemzeti szárnya erősen kokettált Pozsgay Imrével. Az SZDSZ a múltat demokráciadeficitként, az MDF inkább magyarságdeficitként értelmezte, bármit jelentett is ez. Két évvel a választások után azonban az SZDSZ megriadt az MDF retrográd, több vonásában „horthysta” restaurációt sejtető politikájától. Megszületett a Demokratikus Charta, az SZDSZ és az MSZP kézfogója, holott a két párt között a Charta megszületéséig még kommunikáció se volt. Megkezdődött az „együtt sétálás” Budapest utcáin.

Máig megválaszolatlan kérdés, hogy Hornnak miért kellett a győzelem után az SZDSZ. Biztosan nem a séták miatt. Talán európaiságból? Talán avégett, hogy az ország ne térjen vissza a „vörös” egypártrendszer látszatához? Mindkettő igaz lehet, de én inkább egy okos kalkulációra voksolnék. Horn tudta, hogy a liberálisoké Budapest, és övék az értelmiség és a sajtó jelentős része. Mind a három kellett neki.

(Folytatjuk)