A „mi Gyulánk” (2.)

Azzal a szóval, hogy kommunista, vagy azzal a fordulattal, hogy „javíthatatlan kommunista” – azaz akármit tesz vagy mond is, a lelke mélyén az maradt, aki volt – képtelenség leírni Horn Gyula politikai pályáját. Nem azért, mintha nem láttunk volna a parlamenti demokrácia és a piacgazdaság viszonyai között kommunista, de legalábbis párttag miniszterelnököt. Hanem azért – és leginkább ezt szeretném mindenkinek az emlékezetébe idézni –, hogy abban a négy évben (1994-98), amikor a kormány élén állt, olyan politikához adta a nevét, amely föltételezhető álmaival („ a szegények miniszterelnöke leszek”), még minimálfokon se kvadrált. Hogy mit szeretett „volna” csinálni, az egy dolog; hogy mire volt lehetősége, az megint egy. Ha igaz, hogy a politika a lehetőségek művészete, akkor a fejfájára nyugodtan felírhatják: művész volt, mert hagyta, hogy pragmatikus ösztöne eluralkodjék a vágyain.

Ha valakinek van kedve moralizálni, nyugtathatja magát azzal, hogy Horn Gyula azt a bizonyos csomagot nem szerette, sőt kifejezetten utálta. Ideig-óráig úgy gondolta, nincs is szükség rá meg vállalhatatlan is. Hónapokon belül fel- vagy beáldozta első pénzügyminiszterét, Békesi Lászlót, aki gyakorlatilag ugyanolyan stabilizációs programot kínált neki mint a bankvilág felől érkező Bokros; de hiába nógatta, hogy nézzen csak lefelé, szakadékot fog látni maga előtt – Horn nem állt kötélnek. Aztán, részben Békesi lemondásának a hatására, részben egy kudarcos német pénzszerzési kísérlet után mégiscsak megértette, hogy gyűlöletes dolgokat kell művelnie, ha azt akarja, hogy Magyarország talpon maradjon. Idetartozott a tömeges privatizáció, ha úgy tetszik az ország vagyonának „kiárusítása”. Nem spontánul. Horn négy évében kerültek a bankok, az energiaszolgáltatók, a közművek, a legkívánatosabb élelmiszer- és háztartás-vegyipari gyártók idegen kézre, mert kellett a pénz a nyomorult költségvetésnek, és persze adósságszolgálatra. Akkor támadt közbotrány a (szerény) egyetemi tandíj bevezetéséből, az ingyenes fogászati kezelés limitálásából, a jóléti szolgáltatások erőteljes visszafogásából, a forint leértékeléséből, a hatalmasra nőtt inflációból. Horn égisze alatt minden megtétetett, ami egy kommunistától éppenséggel nem volt elvárható.

Horn „kommunistasága” mellett két, sokkal korábbi évtizedekre hivatkozó érv állja meg a helyét. Az egyik 1956-57-es szereplése a „pufajkás” karhatalomban; a másik néhány nosztalgikus nyilatkozata a Rákosi-rendszerről. A kettő szorosan összefügg.

A karhatalmat – legjobb tudomásom szerint – nem is annyira Kádárék mint amennyire az 1956 novemberétől megszállóként tevékenykedő szovjetek és magyar ügynökeik szervezték. Jellemző a beavatottságukra, hogy kész listájuk volt az általuk megbízhatónak – értsd: szovjetbarátnak – tekintett emberekről. Bármilyen bizarrul hangozzék is, felkutatták azokat a hajdani Tito-ellenes jugoszláv emigránsokat, akik 1948-ban Sztálin mellett voksoltak, ám Rákosi „jutalmul” csakhamar lecsukatta őket, szinte mindőjüket. A szovjetek tudták róluk, hogy szenvedéseik dacára hajlíthatatlan barátaik. A beszervezők természetesen bekopogtattak azokhoz a fiatalemberekhez is, akik a Szovjetunióban szereztek diplomát 1956 előtt, és akikről föltételezni lehetett, hogy velük tartanak.

Horn Gyula sokgyermekes prolicsalád sarjaként szakérettségivel jutott ki az 50-es évek legelején az elitnek egyáltalán nem mondható rosztovi gazdasági és pénzügyi főiskolára. Tudomásul kell venni, hogy sok százezer, a koldusszegénységből jött magyar munkás- és parasztfiatallal együtt ő igenis a Rákosi-rendszertől kapott lehetőséget – kiemeltet – a tanulásra, a fölemelkedésre. Magyarországnak ma jelentős részt olyan értelmisége van, amelynek az első generációja – akár bevallja, akár nem, akár szégyelli, akár nem – egyáltalán nem polgári, háromszoba-hallos, könyvtárszobás háttérrel jutott be az egyetemre, hanem zsúpfedeles falusi házakból, munkástelepekről, körfolyosós („sarokban a vécé” vagy „ elöl a műhely, hátul az egyetlen lakószoba”), félproli környezetből.

A Rákosi-rendszer a maga egész vérfoltos valójában nem volt azonos az Államvédelmi Hatósággal. Ha Horn valaha is arra emlékeztette híveit, hallgatóságát, hogy hálával gondol azokra, akik őt kiküldték tanulni a Szovjetunióba, jól tette. És jól tette azt is, amikor a fölöslegesen gerjesztett „ki legyen a lobogónk, Kádár vagy Nagy Imre?” vitában nem foglalt állást, de megjegyezte, hogy a Kádár-rendszer biztonságérzetet adott a magyar népnek, olyasvalamit, amitől a rendszerváltozást követő évtizedek megfosztották, ám aminél nincs fontosabb. (Azt ugyan elfelejtette hozzátenni, hogy a privatizáció és a Bokros-csomag folytán a magyar munkavállalók „megtizedelésében” neki is erőteljes része volt.)

Sólyom László volt köztársasági elnök viszont egyáltalán nem tette jól, hogy hat évvel ezelőtt, a 75. születésnapját ünneplő Horntól megtagadta a legmagasabb állami kitüntetést, mondván: egy hajdani „pufajkás” nem kaphat olyan elismerést, mint Király Béla, az ’56-os Nemzetőrség parancsnoka. Sólyom hivatkozási alapja egyébiránt egy lapinterjú (Die Welt) volt, ahol Horn vehemensen védelmezte karhatalmista tevékenységét. Ehhez két megjegyzés kívánkozik. Király Rákosi hűséges tábornoka volt, amíg le nem fogták és el nem ítélték. Eközben Horn Rosztovban tanult. Kettő: az inkriminált interjúban a volt miniszterelnök 1956-ot a szovjet függéstől való szabadulás első komoly kísérletének nevezte, nem „ellenforradalmazott”. Viszont az se volt egészen gusztusos, ahogyan az MSZP által rendezett születésnapi ünnepségen – talán az elfogyasztott italok hatására – jól érthetően szidalmazta a köztársasági elnököt.

Mindezzel együtt Hornnak nem a pufajkát, nem az MDF-et, Sólyom Lászlót, még csak nem is a Fideszt volt nehéz elviselnie – érdekes, hogy Orbán jó politikai ösztönei talán még rokonszenvet is ébresztettek benne –, hanem a szövetséges SZDSZ-t. Pető Iván frakcióvezető gúnyos ajakbiggyesztését, amiben benne volt a rosztovi diplomáról alkotott vélemény. Horn tudta, hogy lenézik, mert nem „igazi” értelmiségi, és nem is akar annak látszani. De mai ismereteim szerint előre látta azt, amit Marx Károly mondott Ferdinand Lassalle-ról: a szövetséges partner bizonytalan barát a jelenben, biztos ellenség a jövőben. És mit tesz isten, az SZDSZ kitúrta Medgyessyt, aztán elállt Gyurcsány mellől. Az SZDSZ mindig is az MSZP baloldalának szellemi felbujtóját látta Hornban – közelebbről: a reformok ellenségét –, és még hat évvel ezelőtt, a Gyurcsány-érában se „szállt le róla”. Holott például amit Kóka miniszterségéről mondott, az telitalálat volt. Egyszer már szóvá tettem, hogy a liberálisoknak a másság iránti vallásos tisztelete nem terjedt ki Hornra; most megint megteszem.

De hát mindez már történelem. Horn Gyulát pár nap múlva eltemetik, és megkezdődhet egy idióta vita arról, hogy viselheti-e utca a nevét. Ő ugyan már régen nem tud(ott) semmiről se, így talán arról sem, hogy Németországban van a nevét viselő utca, de itt hagyott nekünk egy olyan országot, ahol majd önkormányzati képviselők csapnak össze afölött, hogy érdemes volt-e egyáltalán őt államköltségen ápolni, temetni, és ha nem, akkor érdemes-e arra, amire Horthy Miklós, Nyirő József vagy Tormay Cécile biztosan.