A média mélyrepülése

Csöndes zsongás a nagyteremben, kiosztották a tolmácsgépeket, a stúdiószobában udvarias, halk szavú németek gyülekeznek, tudósító- és főszerkesztőfélék. Ők itt most vendéglátók a Goethe Intézetben rendezett „Újságírás és etika” fedőnevű konferencián. Német újságírónak lenni, úgy látjuk, nyugalmas állás. Az NSZK-ban a minap buktatták meg a kollégák a köztársaság elnökét (vélelmezett stiklik miatt). Magyarországon kineveztek egy bizottságot, hogy tisztázza a köztársaság elnökét egyáltalán nem vélelmezett, hanem a sajtó által feltárt és egyértelműen dokumentált plágium miatt.

Van különbség, de ez csak a felszín.

– Ti, újságírók imádtok magatokkal foglalkozni. Jó, jó, tudom, „a szakma” szent – mondja csúfondárosan az előadógárda éllovasa, Závecz Tibor (Ipsos), aki húsz éve méricskéli a magyar média tekintélyét, össztársadalmi presztízsét, elfogadottságát.

Más résztvevők, főleg vidéki főszerkesztők szerint a komisszárok után „bejöttek testvéri segítséget nyújtani” a pénz komisszárjai. Az újságíró élete folyamatos gazdasági és etikai szabadságharc. (Ez utóbbi amúgy is fölöttébb divatos fogalom.) Kések és csapdák között élünk. A Nézőpont Intézet telefonos felmérése szerint a sajtómunkások huszonhárom százalékát kényszerítik és környékezik meg alkalmanként. Csak öt százalékuk állítja (vagy hiszi), hogy ez képtelenség.

Ha így látjuk mi magunkat, hogyan látnak mások bennünket?

Valami jóvátehetetlenül megváltozott a rendszerváltás kezdete óta. Hirdetés nélkül nincs élet. John Lukacs amerikai történészprofesszor mondta egyszer: „A modern kori sajtó története a hirdetési biznisszel indult, és hatalmas felfutás után ugyanitt ér véget.”

Akkor ez már a vég kezdete lenne?

Addig még futunk pár kört. Závecz Tibor szerint a rendszerváltás zászlóshajója szerepet (és az 1988-ban mért 72 százalékpontot) a média nem tudja többé megközelíteni. De nem is ez a cél. A sajtó láthatóan betagozódott a rendszerbe, „beárazta magát”, s elfoglalta kedvező helyét.

1988 nyarán, a rendszerváltás előtti végpercben a Magyar Közvélemény-kutató Intézet mérte a sajtó társadalmi tekintélyét. Az ábrán még a kor szóhasználata szerepel („tömegtájékoztatási eszközök”). Ez volt az a legendás „belső viták” ideje, amikor az egyik napilap szerkesztői fél délután kotlottak egy mínuszos híren. Vajon közölhetik-e, hogy egy szokatlan nevű szervezet, valami Magyar Demokrata Fórum Lakiteleken ismét összeült, és Pozsgay is ott volt?

A kis hír volt a legnagyobb hír. A tömegtájékoztatási eszközök bizalmi indexe 1988-ban három ponttal meghaladta még a környezetvédelmi mozgalmakét is. Ha valaki furcsállná: ez volt a Duna Kör forró nyara, ezrek mászkáltak kék kitűzővel Pesten. Az MSZMP közpresztízse ötven százalék körül billegett, a szakszervezetek az utolsó előtti helyen álltak, a Hazafias Népfrontot megelőzve.

Ebben a mezőnyben nem volt nehéz elsőnek lenni.

Egy évvel később a továbbra is az élen álló „tömegtájékoztatási eszközök” még két pontot javítottak, az Országgyűlés feljött a negyedik helyre. 1990 és ’91: ismét két olyan év, amikor a média még az egyházakat is megelőzte közbizalomban.

A pártosodás évei a romlás, a tekintélyvesztés korát hozták. De Závecz Tibor szerint a kilencvenes évek közepén „volt honnan hová romlani”.

Már akkor elképesztő a fluktuáció a médiaguruk és -sztárok körében. Ők ma „csereszabatosak és behelyettesíthetőek”.

– Lehet, hogy így van jól, lehet, hogy nem. Én ezzel nem vitatkozom – mondta pár hete a szakma doyenje, Vitray Tamás a Klubrádióban. – Csak annyit állítok, hogy azelőtt másképp volt.
És beszédesen hallgat.

Még a jobboldalon is elképesztő a körforgás. Ki emlékszik médiavezér szerepben Pálfy G.-re vagy Chrudinákra? Egy Erdős Miklós mennyivel jobb? Ő a friss arc?

Závecz Tibornak tesszük fel a kontrollkérdést: szerinte ki volt az első Fidesz-korszak sztenderd Híradó-arca? (Papp Endre.) A közvélemény-kutató Liebmann Katalinra tippel. Pedig ő akkor már kisgazdaszínekben futott. Így múlik el a világ dicsősége.

– Ami a sajtó szerepében változott – mondja –, az a közmédia szereplőinek elképesztő iramú cserélődése. Bármikor „elővehető” egy új arc, ám aki a képernyőről lekerül, el is tűnik a ködben. Ma már nincsenek korszakjelző figurák, tévés-rádiós állócsillagok. (Egy Szepesi, egy Vitray.)
Azért fejet kell hajtani a rendszerváltás előtti korszak újságíró-nemzedéke előtt. Závecz szerint bármennyire gyarlók voltak is, bármit fogjanak rájuk a politika új mandarinjai, az 1985 és 1990 közötti évek médiamunkásai kitettek magukért. Működőképes állapotban hagyományozták át a közmédiát az induló demokráciára. Nem rajtuk múlott, hogy durva kezek ízekre szedték.

Korszakjelző műsorfolyamok nevei, címképei röpködnek a levegőben. Napzárta (Baló nagy korszaka, az összehúzott esti cipzárral), Egyenleg. És persze voltak nem lebecsülendő előzmények is. Illetlenség, de leírjuk: 168 óra, Halló, itt vagyok!, Csak ülök és mesélek.

A kilencvenes évek felmérései alaposabbak. Megjelenik a köztársasági elnök intézménye, stabilan vezeti a mezőnyt, de alig előzi meg a külön mért Magyar Televíziót (!) és Magyar Rádiót, amelyek – többéves spéttel – akkor érnek megbecsültségük zenitjére a közvélemény-kutatásban is. A sajtó társadalmi elfogadottságába belejátszik, hogy új, meghatározó szereplők tűnnek fel. A rendszerváltás ajándéka a posztmodern újságírás csillaga, a Narancs. Ki emlékszik a kitűnő Világra vagy az első bulvárkísérletekre, a Mai Napra, a Kurírra? De mások is eltűntek. Ma már csak nevében létezik a rendszerváltás emblematikus lapja, a Magyar Nemzet, vagy a ’90 és ’94 között nagy formát futó, akkor még liberális orgánum, a Magyar Hírlap.

A döntő szerkezeti változást a kilencvenes évek dereka hozta el. A két kereskedelmi csatorna botránytól övezett, harsány benyomulása után a közönség mérhetően és egyértelműen hozzájuk pártolt.

– Színészként esélyem sincs, hogy ismertségben versenyre keljek Alekosszal (egy valóságshow sztárja – a szerk.) – mondta nemrég Gálvölgyi János, aki a populárisabb, a szórakoztató műfajoktól sem idegenkedő színészek közé tartozik.

Kétségtelen, a média iránti közbizalmat nem növelte az új bulvárstílus. Többen nézik, de többen le is nézik. Talán ez az oka, hogy a magyar média tekintélye 2000 óta mélyrepülésben van.
A közmédia külön figyelmet érdemel. Magyarországon a felmérések szerint tíz emberből kilenc néz valamilyen televíziót, tízből hét hallgat rádiót. A közszolgálat látványos visszaesésének jeleként ma már tendencia, hogy azok olvasnak (fizetnek elő) lapokat, azok nézik a közszolgálati híradót, akik már régen kötődnek hozzájuk. Akik megszokták, hogy a közrádiót is hallgassák.

– Némi malíciával úgy mondhatom – jegyzi meg a Závecz –, hogy minél idősebb valaki, annál nagyobb az esélye arra, hogy fél nyolckor bekapcsolja a Híradót.

A többi súlyos közhely: a lappiac olvad, szűkül, de a közönség – valamilyen mértékben – fennmarad. A digitális média konzervanyagai, a visszajátszható, távolról felvehető műsorokkal, parttalanná teszik a napi médiahasználatot. Záveczék megfigyelése szerint érdekes új jelenség, hogy a politizálás terepe egyre inkább a net és a Facebook.

– Ha egy politológusnak van blogja, tömegek készek csatlakozni a vitafórumához. És ezek nagyon kemény viták.

A politikai befolyásszerzés szándéka a médiában a vágy örök és titokzatos tárgya. De a pártpreferenciák alakításának ismert tényezői Závecz szerint rég cáfolják, hogy a médiának igazi befolyása lenne a választásokra. A családi hagyomány, a politikai tradíció, a lakhely számít igazán. Hiába rendelkezik a kormány iszonyú médiafölénnyel, közszolgálati és kereskedelmi rádiókkal, két kereskedelminek mondott párttévével, a döntő pillanatban ez nem számít majd.