A Kurucz

Több mint százezer néző a Városligetben, ez áll a korabeli tudósításokban, az viszont nem, hogy a legjobb helyeket, mint a Szépművészeti Múzeum lépcsősorát lezáró fal két kiugrója, már hajnalban elfoglalták a törzsszurkolók. És persze mindenki „a Kuruczot” várta, aki majd megmutatja a német (NSZK, hogy pontosak legyünk), osztrák, lengyel, belga, angol, ausztrál vetélytársaknak – mikor honnan, kit lehetett Pestre csalogatni – a magyar virtust. Ez nem mindig sikerült tökéletesen, mert a szerencse és a Norton kereke forgandó, „a Kurucz” azonban mindig odatette magát, azt nem lehetett vitatni. Néha a szó szoros értelmében, például 1957-ben a Nagydíjon, amit hívhatunk bátran GP-nek, mert az elegánsabb.

Akkoriban a városligeti pálya része volt a Közlekedési Múzeum előtti íves szakasz, és a végénél, ahol a Palme sétány keresztezi, egy S-t leírva kellett a fasorba kihajtani. Amikor a verseny utolsó harmadában, az élen motorozva Kurucz kigyorsított itt, a hátsó kerék leblokkolt, és a gép a földre rántotta a motorost. Utóbb kiderült, a verseny előtti este a nagy készülődés közepette a szerelő, nem mellesleg Kurucz György sógora, elfelejtett olajat tölteni a váltóba... Így maradt neki a körrekordért járó serleg – emlékeztetőül.

A sógor, Czéh Mihály ugyancsak régi motoros volt, de nem ő vitte Kurucz Györgyöt a motorsportba. (Igaz, vissza sem tartotta tőle.) A szálak Újpestre vezetnek (naná, hova máshova, mondaná Nádas kolléga), ahol olyan kiváló motorosok laktak, mint Szabó Andor, a nyolcszoros magyar bajnok.

Kurucz György motorszerelő-segédként merült el a szakma részleteiben Schönfeld László műhelyében, amely az újpesti víztoronnyal szemben lévő sarkon volt. Első motorját, egy öreg Turánt kosárban vette, megcsinálta, elcserélte valami jobbra (szintén kosárban), és így lépegetett-kosarazgatott egyre feljebb. Egy alkalommal szokásuk szerint Újpesten grasszáltak Szabó Andorral és a később ugyancsak fényes karriert befutó, rákospalotai Szűcs Lászlóval hármasban, és ugyancsak szokásuk szerint megálltak Szamosi Andor motorkerékpár-kereskedésénél, amely az Árpád úton virágzott, amíg hagyták.

„Nekem akkor egy szép kis 125-ös DKW-m volt, lábváltós, háromsebességes. Megállunk Szamosi úrnál. Mi van, kis Kurucz? De szép motorod van! És ha én ezért adnék neked egy 350-es Victoriát? Elájultam, gondolhatja. Nem tudtam, hogy kosárban van. Megnézhetem? Persze, mondja Szamosi. Szólt az emberének, az kihozta egy ruháskosárban. Kicsit elszontyolodtam, de láttam, hogy nem hiányzik alkatrész, csak szét van szedve. És, bizony, egyből beleszerettem. Elcseréltem. Megcsináltuk klasszul, évekig azzal motoroztam, azzal nyertem az első bajnokságot később a túra kategóriában.”

Nem akart versenyző lenni. Néha elkísérte barátait a rákosi gyakorlótérre, ahol vasárnaponként nagy motorozások folytak, afféle amatőr versenyek. Kismotor, nagymotor, mind együtt indult. Egy alkalommal megfűzték, motorozzon ő is. Talán megbánták utóbb, mert a „kis” Gyuri megnyerte a futamot. És mit tesz a véletlen, a produkciót látta a Postás motorsport-egyesület vezetője. Rögtön lecsapott a tehetségre. Ígért neki egy Nortont és állást a Posta járműtelepén, a válasz tehát nem lehetett más: igen. Az állást megkapta, a Nortont nem. Akkor még nem.

Néhány hét múlva, 1948 júniusában a Sas-hegyen rendeztek egy versenyt, amelynek edzésén a Postás menője, Zamecsnik Tivadar bukott, és megsérült. Az egyesület vezetője megkérdezte Kuruczot: Ki tudod javítani holnapra a Nortont? Amikor igent mondott, jött az újabb kérdés: Indulnál-e, Gyurka, a versenyen a Nortonnal?

A lélegzete is elállt. Ne essünk túlzásokba, nem volt ez olyan, mintha ma felkérnék Michelisz Norbertet, hogy ugorjon be a McLarenbe a belázasodott Alonso helyére, de valami hasonló. A szériamotorok futamát megnyerte a Victoriával, a speciálok mezőnyében pedig a Nortonon várta a rajtzászló lecsapódását. Olyan nevek álltak előtte, mint az osztrák Rudolf Runtsch, a hazai mezőnyből Szabó László és Puhony Nándor. Lámpalázasan indult, aztán hamar megnyugodott, és rövidesen a harmadik helyen volt Runtsch és Szabó mögött. Amikor az előbbi kicsúszott, az utóbbi pedig defektet kapott, az élen találta magát, és mivel a depóból jelezték, hogy üldözői szorosan mögötte vannak, gyorsított. Nem kellett volna. Egy kanyarban elesett, és mire beindította-betolta a nehéz Nortont, már csak negyedik lehetett. De a nézők a vállukra emelték és így vitték a díjkiosztó emelvényhez, mert ő lett a nap hőse. Hétfőn Új csillag a motorozás egén címmel közölt tudósítást a sportlap.

Amikor megkapta a katonai behívóját, félretette a bukósisakot, ám nem sokáig. 1949 végén létrejött a Budapesti Honvéd, és a motorkerékpáros szakosztályba a sorkatonák közül előszeretettel válogattak. Kurucz Györgyöt is felkereste egy „sorozótiszt”, és ő megint igent mondott. „Már nős voltam, megszületett a lányom, örültem, hogy közel lehetek hozzájuk.” A csapatépítés katonásan zajlott, átvezényelték a Postásból a Honvédba – a motorjával együtt.

Kivételes időszak kezdődött. A honvédosok mindent megkaptak, ami az eredményességhez kellett: motort, felszerelést, jó fizetést. Más dolguk sem volt, mint motorozni.

1951-ben három bajnoki címet szerzett, terepen és aszfalton egyaránt ő volt a leggyorsabb a 350-es kategóriában. Azonban a királykategória, az 500-as volt az igazi álom, ott mentek a legjobbak. Öt év kellett a csúcsra éréshez, sok esés és csalódás árán szerezte meg a tudást. 1954-ben aztán ő lett a bajnok a nagy kategóriában, és utána másfél évtizeden át csak kétszer adtak másnak ilyen címet. Kurucz lehúzta a rolót itthon, és megtette volna külföldön is, ha lett volna jó motor és elegendő lehetőség. Néhanapján kimehettek ugyan Csehszlovákiába, az NDK-ba, sőt egy-egy nyugati versenyre is, de az alkatrészhiányos, mindig a nemzetközi élvonal mögött pár lépéssel lemaradó motorokkal nem volt esély. Egyszer-egyszer kijött a lépés, mint 1956-ban Franciaországban, a Bol d’Or 24 órás versenyen. Klubtársával, Reisz Jánossal indult Pannónián, és kategóriagyőztesek lettek, a magyar motorsport egyik legnagyobb sikerét aratva. Utólag elmondható, az volt az igazi amatőrvilág, mert amikor a győzelem láttán a franciaországi importőr kétszáz Pannóniát rendelt azonnali szállításra, a gyár jelen lévő vezetője lehűtötte: legjobb esetben tízet tudnak küldeni.

„Verhetetlen volt. Amit ezen a pályán művelt, az teljesen valószínűtlen” – mondta róla egyik osztrák versenyzőtársa, aki látta 1964-ben Salzburgban, a nagydíjon. Még nem volt meg a Salzburgring, egy autópálya-szakaszt használtak, ahol Kurucz kemény csatában, 200 feletti tempóban gyűrte le angol ellenfeleit. Aztán két héttel később a Népligetben újabb fölényes győzelmet aratott az angol menőkkel tuningolt mezőny felett, néhány versenyzőt háromszor körözve le.

Az ausztriai kiruccanás más szempontból is emlékezetes lett. Korábban egy angliai versenyre ritka kegyként a felesége is elkísérhette, s míg kint volt, a szakosztály egyik fontos embere berendelte irodájába Kurucz anyósát. Asszonyom, most már nyugodtan megmondhatja, ugye Gyuriék soha nem fognak visszajönni Magyarországra? – szegezte neki a kérdést. A vagány anyós azt felelte: Bolond maga. Haza fognak jönni.

Minek ment volna külföldre? Itthon sztár volt, mindenhol felismerték és szerették, istenítették. Alig akadt olyan hónap, hogy ne szerepelt volna újság címlapján vagy a filmhíradóban, ami abban az időben a tévét pótolta. Jól keresett, lehetett autója, amikor a többségnek nem. Első autója egy Steyr 55 volt. Háború előtti darab, amely valószínűleg sok tapasztalatot szerzett a különböző frontokon, mert sűrűn kellett szerelni. Amikor egy alkalommal Balatonföldvárra, a Honvéd üdülőjébe indultak a klubtársak gyerekeivel és a mamákkal nyaralni – ma már érthetetlen módon négy gyerek fért el a négy felnőtt között, felett –, rendre felforrt a víz. Reisz János, akinek a családja szintén a kocsiban utazott, motoron követte a Steyrt, ilyenkor előrement egy kannával az első faluba vizet kérni, és szállította a hűtőbe való pótlást. Majd egy napba telt az út, aztán az üdülőben az egész nyaralást hűtőforrasztással töltötték a férfiak, de amikor visszaindulásra került a sor, negyven kilométer után újra fehér pára kezdett lengedezni a motorháztető alól.

A külföldi utakon a versenyzés mellett az alkatrészbeszerzés volt a fő feladat. Motort ugyanis mindig vett az egyesület, de gyertyára, dugattyúra, jó olajra soha nem jutott elég pénz. A barackpálinka és a szalámi volt a valuta, esetleg a motorlánc, amit a csehszlovák versenyzőtársaktól lehetett „bótolni”.

Az első nejloningjét nyáron vásárolta. Felvette, jó idő volt, öt perc múlva szakadt róla a víz. Boldogan keresett rá vevőt. „Egy alkalommal, amikor jöttünk hazafelé Bécsből, a határ után Szűcs Laci motorszállító utánfutójából elkezdtek potyogni a női harisnyák. Duplafenekű volt a tréler, valahol elengedett a hegesztés, és a résen kifértek a tasakok. Az tűnt fel, hogy Mosonmagyaróváron a nők beszaladnak az úttestre, és felkapnak valamit a földről. Pechemre mellettem ült az egyik egyesületi fejes, és egyre kérdezgette: te, Gyuri, mi hullik abból az utánfutóból? Elkezdtem a fényszóróval villogni, és amikor megállt, szóltam Lacinak, hogy hullik az áru.”

Az egyik ausztriai újság az 1964-es Osztrák Nagydíjon aratott győzelméről tudósítva „a magyar veterán, Kurucz György” megfogalmazást használta. Ő azonban nem érezte még öregnek magát, annyira nem, hogy 1969-ig nemcsak az 500, hanem a 350-es kategóriában is magyar bajnok lett.

Két éven át beszélte rá magát a visszavonulásra, mert elege lett a sok esésből, műtétből. Tudta, nem jó, amikor az öregedő versenyző már nem tud menni, és megmagyarázza. Nem akart úgy járni, mint az a sporttársa, aki, ha látta, nincs esélye a győzelemre, lenyúlt, és eltekerte a karburátor egyik csavarját, hogy dadogni kezdjen alatta a motor.

Volt egy borozója, időnként beatzenekarokat szállított fellépésekre a mikrobuszával. Megpróbálkozott az edzőséggel is, de amikor egy srác, akinek magyarázott, azt találta mondani, Gyuri bácsi, azokkal a röfögőkkel nem volt nagy dolog menni, arra gondolt, kár erőlködni. 28 bajnoki cím a „röfögőkkel” őt igazolja.