A kultúra szerencsepénze

Megcsípték a lottóötöst?

Az ötös lottó járulékaiból tavaly 11 milliárd forint folyt be a költségvetésbe. Jövőre 12 milliárddal számolnak. A politikusok között még zajlik a vita: a teljes összeget, vagy a hetvenöt százalékát utalják-e a NKA-hoz. Utóbbi esetben 9 milliárddal számolhatnánk, ami stabilizálná a helyzetet. Első esetben viszont növekedne a büdzsé. Amely egyébként idén még a kulturális járulékból jön össze, s talán a tavalyi 8,5 milliárdot sem éri el.

A „szerencsepénz” tehát jobb megoldás, mint a kulturális járulék?

A szerencsejáték járulékbevételének még a hetvenöt százaléka is biztosabb megoldás, mint az eddigi rendszer. Jól járnak azok a vállalkozások is, amelyek most többletprofithoz jutnak – mentesülve a kulturális járulék fizetése alól.

Olaszországban a lottóbevételeket már régen a műemlékek felújítására, karbantartására fordítják. Angliában a filmművészet támogatására jut belőle. Más európai országokban is régen rájöttek: ez biztos forrás a kultúra finanszírozására. Idehaza mire vártak eddig?

Magyarországon más úton indultunk. Nálunk 1993-ban döntötték el: az NKA pénzét a kultúra felhasználóinak megadóztatásával teremtik meg. Az adó mértékét a legtöbb esetben az árbevétel egy százalékában határozták meg. Alapvetően nem volt rossz döntés, de nem is teljesen konzekvens.

Például a képkeretezők is fizettek, mint a katonatiszt.

Ez az adónem nem kultúrszociológiai kérdés volt, hanem pénzügytechnikai.

Most más?

Az új megoldás azért jobb az ugyancsak szóba került más elképzeléseknél, mert az NKA jövedelme így független és elvonhatatlan. Voltak tudniillik javaslatok, hogy a kulturális járulék megszüntetése után az szja vagy az áfa meghatározott százaléka kerüljön az NKA-hoz. De az említett adófajták előbb bekerülnek a központi költségvetésbe, az abból való újraosztás pedig mindig politikai alkuk kérdése.

Miként is?

Ha megesküdnének a politikusok, hogy ezekből a pénzekből másfél százalék jutna a kulturális alapba, nem hinném el. Mert a szorító kényszerűségek között bármikor megegyezhetnek 0,8-ban.

Ez esetben nem mondhatják: holnaptól az ötös lottó járulékának csupán a negyede megy a kultúrára? C’est la vie.

Az a forrás mégiscsak biztosabb, amely csupán átfut a költségvetésen, de van törvényben garantált célállomása. A parlament persze módosíthatja a törvényeket, akár meg is szüntetheti a kultúra támogatását.

Amikor kiderült, hogy megszüntetik a kulturális járulékot, egyes cikkek épp az utóbbi eshetőségről, az NKA összeomlásáról vizionáltak. Ön aggódott?

Nem vagyok aggódó típus. A politika minek vállalna fel egy ekkora balhét? Olyan pici lenne a pénzügyi haszon, és akkora a politikai kár. Másfelől az is igaz: a magyar politikában volt már pici haszonért nagy károkozás. Tény, egyelőre kormánydöntésről beszélgetünk. A parlamentnek még szavaznia kell.

Mondjuk, megvan a pénz, annyi lesz, amennyi. 8 vagy 12 milliárd. Mire elég? Állandóan szó van róla: a magyar kultúra alulfinanszírozott. Miközben azt is hallani: a válság idején Nyugat-Európában azért pumpálnak egyre többet a kultúrába, mert húzóágazatnak tartják.

Önmagában nem lehet kijelenteni: ez a pénz sok vagy kevés. Akkor sok, ha az állam ellátja az önmagára vállalt kulturális feladatokat. Ha viszont az általa fenntartott intézményeknek – például múzeumoknak, színházaknak – csak annyi pénzt tud adni, amennyiből maximum a rezsire futja, de programokra már nem, akkor nem látja el a feladatát. Ha arra biztatja saját intézményeit – és ez nálunk húsz éve így van –, hogy ha új kiállítást, előadást akarnak, pályázzanak valahol, akkor az NKA-nak nincs sok pénze: nem tudja ellátni a maga feladatát, mert ránehezedik mindaz, amit az államnak kellene megoldania. És hogy ez mennyire így van, látszik a pályázatok számán is.

Az állam, az NKA mellett létezhetne másféle mecenatúra is.

Az NKA helyzetét az is megnehezíti, hogy illúziónak bizonyultak a kilencvenes évek elején megfogalmazott elképzelések: kialakul majd egy erős polgárság, fogékony civil szektor, amelyben szép számmal lesznek támogatói, mecénásai a kultúrának. Ám a magyar vállalati szektor általában nem kultúratámogató.

A magyar vállalati szektor „kulturális érzékenysége” összhangban van a világtrenddel?

A kulturális érdektelensége – tisztelet a kivételnek – nem tükröz világjelenséget. A kultúra civil támogatásának különösen az angolszász országokban, a franciáknál vannak nagy hagyományai. De nem minden fehér vagy fekete. Azt se felejtsük el: nálunk csak most kezdődik például a kulturális tőkének az a fajta felhalmozása a magánszférában, amely együtt jár a kultúra támogatásával, és a köz érdekeit is szolgálhatja. Külföldi példával élve: a Guggenheim vagy a Ludwig Múzeum magángyűjteményekből jött létre, fenntartásuk civil részvétellel történik. Mi még nem tartunk itt, ráadásul az emberek nálunk nem mindig nézik jó szemmel azokat, akiknek kulturális érdeklődésében üzleti megfontolások is szerepet játszanak. Például a magángyűjtőket. Mindenesetre Magyarországon jelenleg még az NKA a kultúra legnagyobb támogatója.

Gondjaival együtt: jól működő intézmény?

Még likviditási problémáink sem voltak. Persze kicsit nehézkes, gyorsabban is lehetne dönteni. De mentes a politikától, az utóbbi hét-nyolc évben nem voltak nagy balhéink.

Mégis kérdés: amíg nincs komoly magánmecenatúra, és az államnak csak a kulturális intézményeinek rezsijére futja, beszélhetünk-e egyáltalán nemzeti kultúráról? Abban az esszenciális, emelkedett értelemben, amelyben a politika amúgy szívesen említi a nemzeti kultúrát.

Ezt a fogalmat nem is könnyű meghatározni. Épp ezért könnyű lenne azt mondani: ebben a helyzetben nem beszélhetünk erős, támogatott nemzeti kultúráról. Másfelől: hogyne lenne élő, nemzeti kultúránk! Mindenesetre a politikának, az állam képviselőinek legelőször azt kellene megérteniük: a kultúra nem demokratikus szolgáltatás. A döntések előkészítése lehet demokratikus, ám maga a döntés nem. Ugyanis vagy tehetséges valaki, vagy nem. Az lenne az ideális állapot, ha a különféle testületek, döntéshozók képesek lennének kilépni saját ízlésük, olykor politikai vonzalmaik fogságából. Mert lehet például Nemzeti Színházat építeni pusztán politikai akaratból is, de attól még gagyi lesz.