A kényszermunka országa

– Említette, amikor felhívtam telefonon: hazatérése az utolsó nagy kalandja.

– Mindenesetre nincsenek sokan a Yale Egyetem professzorai között, akik állásukat feladják, majd elmennek Abu-Dzabiba egyetemet alapítani, aztán Budapestre költöznek. Az én helyzetem persze más, hiszen itt születtem, itt töltöttem az életem első felét. Harminchét évesen politikai okokból kellett elhagynom a hazámat 1975-ben. Konrád György barátommal megírtuk Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz kötetünket, amiért letartóztattak minket, s egy hétig a Gyorskocsi utcai fogdában voltunk. Utána felajánlották, hogy elhagyhatjuk az országot. Gyuri nem ment, én igen. A belügyminisztériumtól kapott „útilapura” azt írták: érvényes a világ minden államába, kivéve Magyarországra. Negyven évig éltem külföldön. Nemrég visszatelepültem.

– Úgy tudom, a rendszerváltás után többször is hívták haza.

– Csakhogy közben Amerikában letelepedtem, több egyetemen tanítottam, New Havenbe költöztem, és a Yale Egyetem szociológia tanszékét vezettem. Odakötött a munkám, a családom, a három gyerekem. Egyszer tárgyaltam itthon arról, hogy a Collegium Budapestben kaphatnék rektori állást, végül nem lett belőle semmi. De sohasem szakadtam el Magyarországtól, és úgy terveztem, nyugdíj után visszatérek. Ezért vettem meg ezt az újlipótvárosi lakást. Az a két festmény a falon szépapám és szépanyám portréi. Ezt az ülőgarnitúrát ők ajándékozták dédanyámnak 1867-ben. Én ide tartozom, barátaim is itt élnek. Budapest kulturálisan és szellemileg is izgalmas város.

– Egyszer már elüldözték innen. Nem tart attól, hogy újra üldözhetik? Könnyen lehazaárulózzák itt azt, aki nyíltan bírálja a Fideszt.

– Megvan az amerikai útlevelem és a házam New Havenben. Ha úgy alakulna, van hová mennem. Szerencsére egyelőre senkit nem visznek be a Gyorskocsi utcába világnézete miatt. A politika szenvedélyesen érdekel, ám csak távolról szemlélem. Sosem voltam mozgalmártípus. Például 1956. október 23-án moziba mentem Budapesten a leendő feleségemmel. Láttam, mi történik az utcákon, de nem akartam részt venni semmiben. És most sem azért jöttem haza, hogy politikai szerepet vállaljak.

– Mégsem hiszem, hogy tétlenül üldögélne itthon.

– Az időm már kevés, a munkám annál több. Be kell fejeznem egy monográfiát az Egyesült Arab Emírségekben dolgozó pakisztáni vendégmunkásokról. Másik könyvet is írok a Kapitalizmusok a kommunizmusok után címmel. Ebben összehasonlító vizsgálatokkal elemzem a posztszocialista országokban lezajlott társadalmi, gazdasági átmenet jellemzőit. Az egyik fejezet Magyarországról szól.

– Néhány napja részt vett az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpontjának konferenciáján, melynek témája a hazai szegénység volt. Elviselhetetlen a létbizonytalanság és a nyomor itthon.

– Egyértelműen a szegénység drasztikus növekedése jelenti a legsúlyosabb problémát Magyarországon. Ezt a hazai és nemzetközi adatok is alátámasztják. A nyolcvanas években háromszázalékos volt itt a mélyszegénység, ezzel viszonylag jó helyzetben voltunk a régióban. Majd 2000-ben már 10 százalékra, 2010-re 14 százalékra nőtt a honi mélyszegénység. Idén 17 százalékot mért a TÁRKI. Drámai az is, hogy a népesség 40 százalékának a jövedelme nem éri el a létminimumot. Nálunk a legfőbb gond, hogy az embereknek nincs megfelelő megélhetést nyújtó munkájuk. Az aktív életkorúaknak legalább a 40 százaléka nem dolgozik: a foglalkoztatás terén az OECD-országok között az utolsók vagyunk. Lengyelország és Szlovákia kivételével a többi posztkommunista országban is rossz a helyzet, de Magyarország ebben is „jobban teljesít”.

– A kormány viszont büszke arra, hogy munkaalapú társadalmat épít, célja a teljes foglalkoztatottság elérése.

– Ígérni bármit lehet. A foglalkoztatási statisztikába beszámítják azokat is, akik külföldön dolgoznak, vagy akik évente pár órás közmunkát végeznek itthon. Ez inkább kényszermunka-alapú társadalom: aki nem vállalja a kötelező munkát, semmilyen támogatást nem kap. Ráadásul az elvégzendő feladatok többnyire improduktívak és megalázók. Máshol az ilyen közmunkát a törvénytelenséget elkövetők büntetéseként használják. Ugyanakkor tény: súlyos gazdasági helyzetben szükség lehet arra, hogy az állam teremtsen munkahelyeket. Például annak idején, az 1929–33-as világválságban Roosevelt elnök így akadályozta meg, hogy az állásukat elveszített munkások tömegei koldusbotra jussanak: állami infrastruktúra fejlesztésébe kezdtek, utakat, vasutakat építettek, szociális lakásokat – ami aztán a magánszektort is beindította. Természetesen az ottani „közmunkásoknak” normál piaci bért fizettek. Egyébként a szegénység kezelésének egyik legérdekesebb elméletét az USA-ban egy konzervatív, jobboldali közgazdász dolgozta ki. Milton Friedman, a magyar származású, híres amerikai közgazdász nevéhez fűződik a „negatív jövedelmi adó” koncepciója. Megállapítanak egy bizonyos éves minimális jövedelemszintet – legyen, mondjuk, egymillió forint –, és aki az adóbevalláskor igazolja, hogy nem volt ennyi jövedelme, nemhogy adót nem fizet, de éppenséggel az adóhivataltól kap egy csekket: kiegészítik a jövedelmét.

– Szerintem ha ezt bevezetnék nálunk, úgy kilencmillió magyar rögtön igazolná, hogy nincs évi egymilliója.

– Kétségtelen, ehhez szigorú adózási fegyelem kell. Különben Friedman elképzelését Ronald Reagan próbálta megvalósítani. Végül elutasították azzal: a módszer nem ösztönzi az embereket munkára, ugyanis az alapjövedelmet akkor is megkapják, ha nem dolgoznak. Ugyanakkor jóváhagyták az USA-ban az úgynevezett „munkajövedelemből származó adókiegészítést”. Ennek is hasonló az elve, itt is meghúznak egy jövedelemhatárt, amelyet közforrásból kiegészítenek, ha valakinek a munkából származó bére nem éri el. Ez a rendszer ösztönző, mivel csak annak jár, aki dolgozik. Fejleszti a gazdaságot is: munkaerőhöz jutnak azok a kisvállalkozások is, amelyek keveset tudnak fizetni az alkalmazottaiknak. E két adózási szisztéma megfontolt kombinálásával jelentősen csökkenthetnénk a szegénységet Magyarországon.

– Ám a jelenlegi szociálpolitika lényegében bűnözőként kezeli a nincsteleneket. Minimális velük a szolidaritás. A pénzosztogatás pedig megint csak az államtól való függést erősítené. Ilyen sokmilliárdos programra honnan lenne központi fedezet?

– A költségek kiszámolása és előteremtése a politika dolga. Másfelől itt rengeteg pénz elment klientúraépítésre vagy akár stadionokra. Ahelyett hogy beruházásokra, munkahelyek teremtésére fordították volna. A modern közgazdaságtanban egyre többen cáfolják a piaci fundamentalizmust. Kutatások bizonyítják: a korlátlan piac nem képes a szociális feszültségeket megszüntetni. Az egyik legismertebb sztárközgazdász, a francia Thomas Piketty kimutatta: a társadalmi egyenlőtlenség a világban ma olyan mértékű, mint amekkora a húszas években volt. A nyugati társadalmakban az alsó húsz százalék jövedelme nem éri el az 1970-es szintet. A lakosság legfelső 0,1 százalékának a jövedelme viszont azóta a hétszázszorosára nőtt. Komolyan el kellene gondolkodni azon, milyen állami intervenciókkal kompenzálható ez a helyzet.

– Hosszú távon csak a szegények oktatása, képzése hozhat megoldást. Nálunk azonban 16 évre csökkentették a korhatárt a közoktatásban, ami a társadalmi leszakadás folyamatát tovább erősítheti.

– Egyetértek. Bár önmagában az oktatás sem oldhat meg mindent. Piacgazdaságban mindig lesznek olyan rétegek, amelyeknek a munkájára nincs szükség, vagy éhbért keresnek. Ezen csak az adófizető polgárok közös felelősségvállalása segíthet. Kétségtelenül anyagi áldozattal jár. Ennél már csak az kerülhet többe, ha hagyjuk tovább növekedni a szegénységet s a vele járó bűnözést, egészségügyi és szociális problémákat. Nem beszélve arról, mekkora mentális és politikai veszéllyel jár, ha a társadalom robbanásközeli állapotba kerül.

– Ön többször hangsúlyozta, létre kellene hozni idehaza egy valódi szociáldemokrata pártot. Tanácsadóként segítené a baloldal megújítását?

– Kutatóként nem egyszer tévedtem már, úgyhogy nem vágyom politikai tanácsadói posztra. De abban biztos vagyok, hogy az Orbán-kormányt csak valódi baloldali programmal lehet majd leváltani. Ebben kulcskérdés a szegénység kezelése. A véleményemet elmondom, ha kérdik, ám a politikai életben eddig sem vettem részt, és ezután sem szeretnék.