A káosz tanórái
Új iskolát avatott Törökbálinton Orbán Viktor. A Hallgatói Hálózat néhány aktivistája úttörő-egyenruhában tiltakozott: „Éljen Viktor! Éljen a párt!” – skandálták. A kormányfő tanévnyitó beszédében közölte, olyan iskolarendszert alakítanak ki, amely nem konzerválja a társadalmi csoportok közötti szakadékokat. Csakhogy az államosított iskolákban most olyan káosz van, hogy a diákok teljesítményének drámai romlása is várható. A nemzeti tanévnyitó sem a tervek szerint alakult: a nemzeti erőforrás felelőseit, Balog Zoltánt és Hoffmann Rózsát az eső átzavarta a Debreceni Református Kollégium udvaráról a művelődési házba. Ahol viszont nem beszéltek a tankönyvek és a tanári fizetéseket szabályozó kormányrendelet késésének okairól, az iskolai rendőrség vitatható szerepéről, a kötelező hit- és erkölcstanoktatás csapdáiról, a fárasztó egész napos iskoláról, meg arról, hogyan javítják ezek a magyar oktatás színvonalát. Ugyanakkor hallottunk egy idézetet a nagy német költőnek titulált Rilkétől („minden kezdetnek varázsa van”), de a poéta valójában prágai születésű és osztrák. Igaz, németül írt. Ráadásul az idézet valójában Hermann Hessétől való! Hiába, minden kezdet nehéz. KARDOS ERNŐ írása.
A tanévnyitó vége felé az élénk szemű elsős kisdiák a sor elején kihúzza magát, amikor zakójára egy felsős kitűzi az iskola jelvényét.
A fiúcska arcán megjelenő pír az izgalom jele, de szájszögletében a vagány mosoly már arról tudósít, hogy a haveroknak szót sem szól erről az egész torokszorító izéről. Azért persze kipillant az édesanyjára, aki bepárásodott szemmel figyeli fiának diákká avatását.
Szokásos kép lenne ez tanévnyitón, ha a fiú-mama villanást nem figyelné egy komoly tanárember, akinek a jelenettől szintén könny szökik a szemébe. Képes munka közben meghatódni. Biztatóan hunyorít is a kisfiúra, aki társaival együtt nyolc évet tölt majd a budapesti Németh László Gimnáziumban.
A tanévnyitó közönsége közben a szavalatokat meg az iskolaigazgató beszédét hallgatja. Varga Attila – gyakorló pedagógus lévén – szót ejt arról, amiről a Balog–Hoffmann-párosnak is kellett volna Debrecenben. Hogy azért nem lesz könnyű az idei tanév, mert sok minden még mindig tisztázatlan. Sorolja is, mi minden. De az ő érdekében nem idézem, tudtommal a nyilatkozatot központilag tiltja a tankerület. Nem „ütném” ki Varga tanár úr kezéből a kenyeret.
Évekkel ezelőtt Hoffmann Rózsa a Németh László Gimnázium direktoraként viszont még szabadon beszélhetett az akkori problémákról. Még tanár volt, hitt az iskola autonómiájában is. Most politikus, államosította az iskolarendszert, és központosította a tankönyvellátás megszervezését.
Miközben kísérletként idén Csehországban és Szlovákiában is táblagépekre cserélik a papíralapú tankönyvek egy részét – amivel izgalmasabbá válik a tanulás, és töredékére csökkenthető az iskolatáska súlya –, nálunk az köti le a nemzeti oktatásügy gondterhelt vezetőinek figyelmét, képes lesz-e a mesterségesen monopolhelyzetbe hozott tankönyvforgalmazó időben az iskolába szállítani a könyvcsomagokat. Állítólag emberfeletti munkával, számtalan alvállalkozóval végül mindenütt sikerül megoldani azt, ami korábban szinte természetes volt, hogy a tanév kezdetén a diákok kezébe kerüljenek az új tankönyvek.
Ettől persze a tanároknak még fő a fejük: sok helyen nekik és a takarítónőknek kell társadalmi munkában a könyvcsomagokat cipelni. Ráadásul a névre szóló tankönyvcsomagok gyakran hiányosak, pótlásuk is az ő nyakukba szakad. Azt pedig a tankönyvellátó vagy a tanügyi irányítás kifejezett dilettantizmusának tartják, hogy a zárthelyi megírásához szükséges – a tankönyvek közé suvasztott – feladatlapokat először kötelezően hazavitetik a gyerekekkel, akik megnézhetik, lemásolhatják azokat, aztán vissza kell hozniuk az iskolába, hogy beszedjék tőlük a lapokat.
Az állami bürokrácia görcsösen csiszolgatja a látszatot. E-mailben felszólították a törökbálinti Bálint Márton (Állami) Általános és Középiskola vezetőit, hogy a miniszterelnöki tanévnyitóra a diákok az átvett „könyveiket hozzák magukkal, és saját padjukra helyezzék el”. Azért, hogy amikor a kormányfő „átvágja a nemzetiszínű szalagot”, a híradók (a közszolgálati mindenképp) megmutathassák az ellenzéki beállítottságú szülőknek és a Magyarországra támadó külföldnek: a híresztelésekkel ellentétben a tankönyvek igenis megérkeztek az iskolába. A táblagépekről pedig szó se essék!
Az évnyitó után benépesült tanári szobákban csak óvatosan beszélnek a tervezett fizetésemelésekről. A tanárok eleinte örömmel fogadták az „öt számjegyű” emelés ígéretét: végzettségtől és a szakmában eltöltött időtől függően harminctól százezer forintig változó mértékű béremelés várható. Ehhez képest az egyik fővárosközeli település tanárai szerint akad olyan kollégájuk, aki – a törvény elfogadása után – ötvenezer forinttal kevesebbet visz haza októbertől, mert a járulékok jó részét hamarabb megszüntették, mint ahogy a béremelést végrehajtották. A nevelési értekezleten pedig az igazgató széttárt karral közölte: örül majd, ha a tanári kar tagjai némi jövedelemcsökkenéssel megússzák a béremelést.
Senki nem lát tisztán. Az új életpályamodell alapján mindenki több mint 34 százalékos emelést kap. Csakhogy ennek 60 százalékát adják most, a többit fokozatosan a következő négy évben. Viszont a pluszpénzek nagy részét, a túlórapótlékot és helyettesítési díjat már elvonta a kormány, csupán az intézményvezetők és az osztályfőnökök külön juttatásai maradnak.
A sokat dolgozó, nagy tapasztalatú, kiváló képzettségű tanárok fizetése nőtt talán a legkisebb mértékben, illetve az övék csökken majd a legnagyobb arányban. Ami egyébként komoly konfliktust okozott az életpályamodell parlamenti vitájában is. Pokorni Zoltán garantálni akarta, hogy senkinek nem csökken majd a jövedelme, Hoffmann Rózsa viszont úgy látta, csupán négy és fél ezer pedagógus „veszíthet” – szemben a 160 ezer „nyertessel.”
A magasabb jövedelem persze azért relatív, mert az eddigi 22 óráról 32 órára emelték a kötelező óraszámot. Van, ahol emiatt elbocsátásoktól, iskolabezárásoktól tartanak.
De nemcsak az anyagiak borzolják a kedélyeket. Miközben a mindennapos testnevelés bevezetéséről sokat hallunk, tornatermek avatásáról elég keveset. Ha kötelező lesz a diákoknak 16 óráig az iskolában maradni, milyen feltételekkel engedi el az igazgató azokat, akik otthon, felnőtt felügyelete mellett szeretnének tanulni? Vagy élsportolók, akik edzésre, esetleg egyéb különórára járnának? A kötelező hittan- és erkölcstanoktatás is kényes dolog. A zűrzavar miatt Kőszeg és Szombathely térségében számos szülő máris Ausztriába vinné gyerekét – már általános iskolába is.
A honi évnyitó után néhány héttel kétszáz kiemelten veszélyeztetettnek tartott iskola tantestületébe a rendőrség emberei is beépülhetnek. Többnyire nyugdíjba vonult bűnügyesek, akiknek – legalábbis a hivatalos nyilatkozatok szerint – jó esetben van pedagógusi diplomájuk is. Suttogva közlik felháborodásukat azok az iskolaigazgatók is, akik nemrég személyesen vették át kinevezésüket Hoffmann Rózsától: legtöbben feleslegesnek és megbélyegzőnek találják a rendőrök jelenlétét. Szerintük a diákcsínyek többsége nem kíván rendészeti beavatkozást, csak pedagógiait.
S bár a rendőr az iskolában tányérsapkát és egyenruhát nem visel majd, feltevések szerint a drog elleni küzdelem érdekében akár vizeletet is vehet, megmotozhatja és kihallgathatja a diákokat.
Lehet, hogy a rendőrségi törvény szabja majd meg a civil bűnmegelőzők mozgásterét, nem pedig az oktatási törvény. Ebből következik: a diákok akár börtönbüntetésre is számíthatnak vétkükért. A priusszal szabadulókat pedig nehezebb lesz visszavezetni a társadalomba, mint ha korszerű eszközökkel küzdenének a kábítószer ellen.
Vagyis a bevezetni szándékolt módszerrel – a nemzetközi tapasztalat alapján – nem lehet eredményt elérni. Sőt, az erőszakos esetek száma és a kábítószerezés is növekszik, ha az utcára, kapualjakba szorítják. Pedig a felnőtt társadalomnak mindenekelőtt a diák érdekeit kéne figyelembe vennie. Csak ez a passzus kimaradt az új közoktatási törvényből.
