A hallgatás nemzedékei

Tübingen szép egyetemi város a Neckar partján, nem messze Stuttgarttól. Az univerzitás a nácizmus egyik „műhelye” lett. Nyitottak itt Árjakutató Központot, Rasszhigiéniai Társaságot, sok híve volt az eugenikának, a fajnemesítésnek, a „biotudományoknak”. Az innen kikerülő doktorált értelmiségiek közül számosan SS-tisztként, a front mögött „tisztogató”, hírhedt különleges bevetési egységekben gyilkoltak. Ott voltak a Wannsee-konferencián is, vagy Eichmann munkatársaként Magyarországon. Óvatos becslések szerint mintegy hatszázezer áldozata lehetett a faji tébolynak – tübingeni kivitelezésben. Borzasztó szám!

Aki pedig összegyűjtötte ezeket az adatokat, kikutatta az életutakat, egy 1982-ben odakerült lelkész, Jobst Bittner. Döbbenten tapasztalta, hogy a város hallgat, az egyetem hallgat, a tettesek eltűntek, a hozzátartozók nem beszélnek. De az esetleg túlélő áldozatok sem, az ő hozzátartozóik sem. „Csak semmit sem érezni!” – mondták az elfojtás hívei. „Csak semmit sem mondani!” – hajtogatták a túlélők. A német családok háromnegyedének volt oka a hallgatásra. Katona, SS-tiszt, lágerőr, náci funkcionárius volt az apák, nagyapák között. (A szerző apja is Rommel Afrika Korpsának egyik századparancsnoka volt.)

A lelkész egy idő után úgy érezte: az ima már nem elég. Arra törekedett, hogy nyilvános diskurzusban a tettesek és az áldozatok leszármazottai eljussanak a kibeszélésig, a bocsánatkérésig és a megbocsátásig. A tübingeni elszánásból nőtt ki a Menetelés az életért, amikor a hajdani koncentrációs táborig, Dachauig zarándokoltak a résztvevők: németek, amerikaiak, túlélők és tettesek unokái. A modell más országokban szintén követőkre talált, 2014-ben Magyarországra is ellátogattak a bűnösöknek a bibliai elveket követő, bocsánatot kérő unokái.

A szerző nem író, hanem pap, a kötet dokumentumanyaga jelentősebb, mint irodalmi erényei. Kár a cím képzavaráért is.

(Jobst Bittner: A hallgatás leplének szétszakítása. Fordította Gromon András. Kiadta az Immanuel Alapítvány.)

Erdélyi S. Gábor