A Gázember

Hálás vagyok a szerkesztőnek, amiért ezt az anyagot rám testálta, hiszen régmúlt és derűsnek nem mondható gyermekkorom egy furcsa epizódját is felszikráztatta. De erről majd később. Az 1891-ben született Bródy Imréről, a ritka képességű feltalálóról egyelőre annyit, hogy a szám- és folyadékoszlopok laboratóriumi vizsgálata közepette agyával fényképezte és mérte a körülötte végbemenő társadalmi hőingadozásokat. Így aztán radikális változások sem rázták meg a Német utcai polgári fizikatanárát, még az sem, hogy Székely igazgató úr éppen őt bízta meg azzal: egy tantestületi értekezleten a tanácshatalom szellemiségéről tartson tájékoztatót. Ha jelen van egy hivatalos megfigyelő is, aligha lett volna elégedett az elhangzott szöveg propagandafelhangjaival. Mégis ezekből támadtak a későbbi konfliktusok.

Bródy három kijelentésére emlékezett, amelyeket vállalt a későbbiekben is. Ezekből próbált az irigy és antiszemita környezet kommunista agitátorszöveget csiholni. Egyébként temérdek „kollegiális” tanúvallomás teregette ki a „bűnös” mondatokat, eltúlozva, ördögivé zanzásítva őket, és személyes élt tulajdonítva mindegyiknek. Lássuk, miről volt szó. Először a termelési rendszer kaotikus mivoltára való emlékeztetésről, majd a magyarságtudatnak a nemzetköziséggel való összeegyeztethetőségéről, végül abbéli meggyőződéséről, hogy haza csak ott van, ahol megélhetés is.

A nagy számonkérés a 134-ik napon megkezdődött, és tíz éven át tartott. Folytatódott még dr. Polányi budapesti kir. főügyészhelyettesnek a Btk. 172 § 2. bekezdésére hivatkozó 139069. sz. k. ü. 1921 leirata után is, amely a „tényálladékok izgatásra alkalmatlan” jellegére utal. Maradt a félhivatalos tetemrehívás, amely azonban négy szinten is zajlott. A polgármesteri hivataltól a tankerületi fegyelmi bizottságig. Mivel börtönbüntetést kiszabni mégsem sikerült, az azonnali elbocsátással kezdve megpróbálták elütni a megélhetéséhez szükséges minden lehetőségtől. Jöttek a tértivevényes hatósági ügydarabok, még a tisztiügyész is beszállt. Mind egy kaptafára íródott, csőstül jöttek a bajok. Ha nem lenne oly szomorú az egész, derűvel raknám egymás mellé az iratmásolatokról kibogarászott, cirkalmas aláírásokat. A nevek közt – nomen est omen – ilyenek találhatók: Nagy-Magyar, Verő, Titkos, Köteles, a királyi ügyész saját kezűségét pedig dr. Matuska hitelesítette.

A budai kis lakásban (nem messze a Déli pályaudvartól) nehéz idők jártak. Testi bajok és lelki konfliktushelyzetek, amelyeket ügyvédi és orvosi járandóságok, gyógyszerszámlák és perköltségek tetéztek. A családot a feleség egyedül nem tudta eltartani, és ez eladósodáshoz vezetett. Bródy mindezek ellenére hajszálnyit sem volt hajlandó feladni régi szakmai rögeszméjéből, a gázok és a villamosság olyan kisegységbe történő egyesítéséről, amelynek a hazai ipar és millió háztartás látná előnyét. Be is rendeztek otthonukban egy kísérletező kis műhelyt. Hitvese jó partner volt mindehhez, eredendően biológus, de eligazodott a felső matematika dzsungelében is. (Néha a Curie házaspár példája kísért velük kapcsolatban, meg a szomorúság, hogy nekik is elvették budapesti utcanevüket.) Arról, hogy mi lett felesége és Éva lányuk sorsa a sorstalanságban, csak sejtések vannak. Én viszont hálával gondolok arra, hogy volt módom egyszer néhány percet tölteni náluk.

Régi história ez, akkorról való, amikor a harmincas évek a negyvenesbe fordultak. Tízéves kiskamaszként egy évkönyv elvitelét bízta rám anyám, aki kolléganője volt Bródy Sárának az Abonyi utcai Leánygimnázium tantestületében. Messze volt az Enyedi utca, meleg is volt, kaptam hűsítőül egy pohár szódavizet. De a konyhába lépve úgy megdöbbentem, mint a vurstli panoptikumában. Egy férfi pattintotta le a gumikesztyűt felém nyújtott kezéről, majd homlokára tolta ormótlan védőszemüvegét. Az arca továbbra is láthatatlan maradt a rátekert nedves gyolcskötés miatt, amit inkább lehetett volna géz-, mint gázálarcnak mondani.

Szipogtam, krákogtam, és koromhoz méltatlan szemtelenséggel afelől érdeklődtem, hogy nem dolgozhatna-e Imre bácsi inkább illattárban egy bűzbarlang helyett. Ő pedig követte a gázlángra vetett pillantásomat: „Tudod – mondta –, majd ha megismerkedsz a Pál utcai fiúk történetével... A róluk szóló könyv azzal kezdődik, hogy a suliban kialszik a Bunsen-lámpa. Minálunk, a Bródy-féle házi műhelyben viszont hajnalig ég.” „Az Imre bácsi sosem alszik? Talán ő gyújtogatja esténként az utcai gázlámpákat is azzal a hosszú kampósbottal?” – kíváncsiskodtam tovább. Sári néni elmagyarázta, hogy csak a fényes égnivalót pumpálja beléjük, ő a Gázember...

Csak jóval később tudtam meg, hogy időközben milyen csodák helyszíne lett az Enyedi utca. Még javában özönlöttek a fegyelmi rendelvények és a beígért szankciók, amikor elegáns levél érkezett az Egyesült Izzó igazgatóságától. Munkát ajánlottak a doktor úrnak, ráadásul közvetlenül a kísérleti laboratóriumban. És mindez akkor történt, amikor a numerus clausus már satuba fogta a „kedvezőtlen” származásúakat. Bródy egy földet megpillantó hajótörött ujjongásával láthatott végre tisztes megélhetést adó és gondokat feledtető munkához, magánkutatásait a közösbe ágyazva dolgozott sokszor hajnaltól hajnalig. A célegyenesben már feltűnt remeklése, a kriptongáz töltésű villanyégő, a világszabadalom.

Az életrajzi sikerfejezet még kiegészülhet a németországi meghívásokkal is. Max Born professzor íróasztalán már jó ideje ott feküdtek német fordításai disszertációinak és akadémiai előadásainak. Bródy tanulni jött ide, és tanítani is. Témái a magas hőmérsékletű szilárd testek fajhőjének és molekuláinak mérései voltak, ugyanakkor az egyatomos gázok kémiai állandójának ellenőrzése. Ám a temérdek műszeres kontroll közepette sem tévesztette szem elől a vészjeleket: amikor a politikai barométer mélyre száll. Indult ilyenkor haza, a mentsvárnak tekintett Budapestre. Úgy gondolta, hogy az Izzóban, miként a Maortnál, a tengerentúliak kezében lévő részvénytöbbség garantál egyfajta biztonságot.

Barátai, a Neumann-pártiak emigrációs terveire nyíltszívű meggyőződéssel reagált: „A kriptonégő magyar találmány, ennek kiszolgálására, tömeggyártására Ajkán létesült a világelső kriptongázgyár. Mindkettő édes gyermekem. Mitől kellene tartanom? Magyar vagyok, itthon vagyok, ha háború lesz, az amúgy is világméretet ölt. Ha valaki bántani akar, Újpest majd megvéd.”

Hát nem védte meg. Egy angliai előadókörútja után csöndben bevonták az útlevelét. Később, a muszos behívások idején kísérlet történt felmentésére. Végül is az Izzó hadiüzem volt, még a légvédelmi fényszórók sem működtek nélküle. A személyügyi hadbiztos azonban más kategóriákban gondolkodott: „Járt maga a Doberdón – kérdezte –, hozott-e onnan arany vitézségi érmet?” A nemleges válasz csak hümmögést váltott ki. Meg egy katonás elbocsátást: „Akkor hát ceruzát súlyba, kap helyette egy spéci kincstári ásót... Annyit még tanácsolhatok, hogy csináltasson magának egy jó erős viharkabátot, mert odakint már dörög az ég.”

Dörgött csakugyan. Negyvennégy nyarán még elérte a menetrendszerű Eichmann-szerelvényt. Ide már nem kellettek se iratok, se irónok. A bedeszkázott ablakok résein egy-egy lassításkor átderengtek a vágány menti póznák lámpafüzérei. Meleg fényű kriptonégők megannyi kihűlő test fölött.

Még évtizedek múlva is akadt, aki emlékezett rá. Egyikük szerint ő volt az Inn-parti Mühldorf-láger alkalmi villanyszerelője, mások viszont csak visszanéző pillantását őrizték meg útban a zuhanyrózsák felé. Volt, aki még kedélyeskedni is hallotta ott, a pokol tornácán. Arról mesélt, hogy olyanféle ő, mint a hétpróbás borász, aki a zamatos nedű egy kortyáról megmond nevet és évjáratot. Ő a gázzal van így: egy apró szippantás helyettesíti a slukkot, de százféle összetételt képes megnevezni.

A Zyklon–B-vel azonban csak akkor találkozott.