A francia elnök és a betegszállító az elmeosztályon

– Jó napot kívánok, Sárközy Árpád francia miniszter... Tudja, az elnök – ezzel nyújt kezet egy volt lipótos.

Hatásszünet.

– De ez csak vicc.

Hát persze. Együtt nevetünk.

A „miniszterelnök” régen kőműves volt, öt évig kezelték az OPNI-ban.

– Itt is ugyanúgy törődnek velem. Szeretett és tisztelt főorvos asszonyunk ellát bennünket tanáccsal, jósággal. Igazságos, de szigorú. Nem szabad, kérem szépen, italozni, drogozni. Ehelyett munka, fegyelem, gyógyszerszedés, tisztaság.

Sárközy a kertészcsoportot vezeti, kapál, kaszál.

– A munka gyógyít, feledteti a rossz emlékeket.

Kis szünet.

– Persze azért emlegetjük a Lipótot.

Nagydarab férfi figyel bennünket a háttérben. Béla kilenc hónapig volt lipótos, és nagyon megviselte a váltás. Roppantós a kézfogása. Ő skizofrén.

– Amikor átjöttünk, depressziós lettem. Ott segédápoló-féle voltam. Pelenkáztam, ágytálaztam, csak infúziót nem kötöttem. Ha bekattant egy páciens, szaladtak értem a nővérek. Béla! Lefogtam a srácot, na, mondom, irány a föld.

Itt körletfelelős. Megint van dolga.

– Tartottam tőle, hogy egy-két hét múlva kirúgnak, mert hajléktalan vagyok. De a nővér mondta, ne zsibbasszam, menjek a dolgomra. Megnyugodtam, maradhatok.

Gyűlnek körénk a betegek. Gábor alig várja, hogy sorra kerüljön. Szavalattal indít.

– „Hé, katona, hallod, itt nyugszik egy ember, épp az imént halt meg a kereszten. Megkínzott testét...”

A Húsvéti történetet betegtársaival adták elő, már itt, az új helyen.

– A két római katona közül én voltam az egyes számú. Jézus sírját őriztük.

Gyerekkorától hangokat hall, évekig élt a Lipóton.

– Az más világ volt, parkkal, természettel. Megijedtem, hogy hova kerülök, felkészültem a legrosszabbra. De már feltalálom magam, húsz éve itt voltam betegszállító. Sínen vagyok.

A „szeretett és tisztelt főorvos asszony” mellettünk marad. Megtudjuk, ötven volt lipótost kezelnek.

– Kirívó hiányosságaik voltak. De ennek vége: borotválkoznak, zuhanyoznak, fogat mosnak. Az első két hét volt bizonytalan, amíg bejárták a területet. Azok is szeretnek itt, akik évtizedekig laktak a Lipóton – mondja Kokovai Emőke osztályvezető-helyettes.

A Merényiben 1973 óta, a szakmában negyven éve dolgozik.

– Indokolatlan volt az OPNI bezárása. Nemcsak betegellátás zajlott, tudományos műhely is működött, kutattak, oktattak. Ennek ellenére túlzás, ami kialakult körülötte. A kiürítés módja és tempója volt helytelen, tele technikai malőrökkel. Idővel minden rendeződik.

Ma más a gyógyítás, mint régen.

– A modern elmeellátás rég nem arra épül, hogy a beteg harminc-negyven évig kórházban marad, hanem hogy minél előbb visszataláljon a világba.
Bár nem mindenkinek sikerül.

– Mostanáig is rengeteg beteg élt az utcán, de ennek semmi köze az OPNI bezárásához. A hajléktalanok harmada mindig is krónikus elmebeteg vagy skizofrén volt.

A foglalkoztatóba sétálunk. Az asztalok körül rehabosok, prospektust hajtogatnak. Egy pillanatra sem hagyják abba. Melléjük ülünk, ámulunk.
– Be lehet állni – jelzi Kokovai doktornő.

Ezek a betegek kórházi ellátást kapnak, de délután hazamennek.

– Nehezen cihelődtünk a Lipótról, kétségbe voltunk esve – informál hajtogatós asztalszomszédunk, Edit. Volt művészéletét siratja. – A galéria hiányzik. Ott elismertek bennünket, kiállításaink voltak. Most visszafejlődött minden. Nincs profi masszánk a kerámiához, csak agyag, amiből nem tudok olyan szép szobrokat készíteni.

Egy idős férfi folytatja.

– Hiányoznak a haverok, a Polcos Pityu, az Árpi, az Erika. Most a Nyírőben látogatom őket. Pityunak viszek cigit.

– Nekem pedig az előadások, a néptánc, az énekkar és a szavalónap hiányzik. Meg a pavilon, azok a táncos délutánok – veszi át a szót egy asszony. – Volt
DJ-nk, a Miki, ő hozta a berendezését. Farsangoltunk, klubdélutánoztunk.

De azért bólogat a csapat. Már megszokták, jól vannak.

A Lipóton naponta átlag bő száz beteget foglalkoztattak, a Merényiben feleannyit. Angi Ibolya szakápoló is itt folytatja, harminc év OPNI után.

– A karácsonyi ünnepség után én hoztam ki az utolsó két beteget. Majd megszakadt a szívem. A szellemet sajnálom, ami ott kialakult. Sok beteg ma is visszajár az üres épülethez. Gyakran látom őket, talán a régi biztonságot keresik. Az 56-os villamoson találkoztam egy volt páciensemmel, akit évekig kezeltem. Köszöntem neki, erre rám ordított: ne szóljak hozzá. Elborult, beült egy sarokba. Sok volt nappali kórházasnak most nincs hova mennie. Az utcán beléjük kötnek, vagy ők kötnek bele másokba.

Az itteniek szerencsések.

– Talán mert jöttünk velük, és jobbak a körülmények. Ez már nem egészségügy, de még nem szociális ellátás.

A kettő közötti létállapot.

– AZ OPNI bezárása villámcsapásként ért mindenkit. Az ocsúdás után leptek meg a feladattal, hogy új, korszerű részleget építsünk, mert ide kerülnek a volt lipótos betegek – emlékszik vissza Radnai Zoltán, a kórház főigazgatója. – Összesen 247 rehabilitációs ágyat kellett átvennem, ebből 60 a Tündérhegyen áll, 25 átkerült a Szent Imre Kórházba. Végül a 450 millióból épült 180 ágyas vadonatúj osztályunkra 17 beteg érkezett.

S hogy hova tűntek a többiek?

– A megszüntetés hírére, akiket lehetett, hazaengedtek, vagy a hozzátartozók vitték el őket. Az átvételre az 57 legkritikusabb beteg maradt bent. Az volt az egészségpolitika célja, hogy mire a kapacitást kiépítjük, kevesebben legyenek.

Miért?

– Ha egy óvodába nyolcvan gyerek jár, és egy másikkal akarom kiváltani, ugyanolyan nagyságút építek. Ám ha a megszüntető azt a látszatot kívánja kelteni, hogy nincs is probléma, az összes óvodást kiadja nevelőszülőkhöz, családokhoz.

Persze azért megtelik az új osztály, rohamosan nő a rehabosok száma.

– Akik elkeveredtek, megkerültek. Ezek a betegek sokáig rendben vannak, de előbb-utóbb ellátásra szorulnak.

Amúgy az aktív, a rehabilitáció és a szociális szakasz egységes pszichiátriai kezelése régóta megoldatlan. A Lipót-ügy „csak” kiverte a biztosítékot.

– Régen az aktív ápolás nem működött: a bolondot kivetette magából a társadalom. Az elmeosztályon pedig csúnya dolgok történtek. De a rehabot és a szociális részt remekül megoldották, kiadták őket családokhoz. Most fordított a helyzet: a rehabilitációban olyanok is részt vesznek, akiknek rég szociális ellátásban lenne a helyük.

A főigazgató nem ért egyet a minapi ombudsmani jelentéssel, miszerint a rendszer nem képes ellátni a betegeket.

– Nem értem, honnan veszi a bátorságot, hogy ilyesmit állítson anélkül, hogy bennünket is megkérdezne. Az OPNI-ból 25 ággyal és 10 dolgozóval átvett addiktológia tárgyi és személyi feltételei biztosítottak, sőt, a 450 ágyas traumatológiai osztály kiköltöztetése után egy „Kis-Lipót” létrehozására is alkalmas.

A főigazgató szerint is kell pszichiátriai központ, de az OPNI típusú „monstrum” helyett kisebb méret az ideális.

– Nem a bezárás volt rossz döntés. Az átmenet helytelen kezelése okozott gondot.

A harmadik „részlegre”, az addiktológiára tartunk. Takách doktor fogad, húsz évig ezt az osztályt vezette, csak épp a Lipóton.

– Hoztam az összes ereklyémet, pont olyan a szobám, mint ott – mutat a falakon lévő portrékra, oklevelekre.

Megszakadtak a kutatások, az akkreditáció.

Pedig „egy az egyben” átvették őket – az itteni 30 ágyhoz hozzácsapták a 25 lipótosat.

– A betegek ragaszkodók. Bár voltak, akik elkallódtak, amikor megtudták, hogy együtt maradtunk, jöttek utánunk. A lipótosok többségben vannak, telt házzal működünk.

A kórtermekben révedő arcok, kint pingpong, súlyzózás, kis beszélgetés.

Bea heroinfüggő, évekig járt a Lipótra, mégsem tud lejönni az anyagról.

– Pedig ott nem az volt, hogy hempergés az ágyban, gyógyszer, és kész. Csoportterápia, pszichodráma, foglalkozások. Még tüntettem is a bezárás ellen.

Ő már mindent kipróbált: metadon, hasis, marihuána, speed, kokain.

– A heroin más, az kifordított önmagamból. Ha a Lipótot nem zárják be, maradtam volna még az elvonón, és talán nem esek
vissza.

A foglalkoztatóban Edit a főigazgatónak ajándékozza egyik alkotását, a Madárfejes maszkot, közben kis híján sírva fakad.

– Nagyon a szívemhez nőtt. De ha megígéri, hogy vigyáz rá, viheti.

Mert Edit nagy tervet dédelget.

– Volt egy tehetséges betegtársam, meghalt. Készített egy gyönyörű szökőkúttervet, azt szeretném megvalósítani. Az ő emlékére.