A Fidesz végül lenyelte a békát...

Múlt vasárnap délután az ötpárti egyeztetés meghozta első gyümölcsét: a felek egyezségre jutottak a költségvetési tanács felállításáról. A testület kormány- és pártfüggetlen lesz, feladata pedig abban áll majd, hogy ne engedje túllépni a büdzsé meghatározott plafonját. Egyébiránt úgy tűnik, a jövő évre előterjesztett számok alapján a 2009-es főösszegek nemkülönben elfogadhatóak a parlamenti pártok számára; ellenkező esetben ugyanis nem sok értelme lett volna megegyezni a költségvetési hivatalról.

Tehát a Fidesz lenyelte a békát; elvégre mégiscsak fel kell mutatnia valamiféle hozzájárulást a nemzeti konszenzushoz. Tudomásul vette, hogy nélküle is lesz költségvetése az országnak, következésképp nem kerül sor előrehozott választásokra. Kérdés, végiggondolták-e ugyanakkor a párt legfőbb szószólói, Orbán Viktorral egyetemben, hogy ezentúl miként egyeztetik majd össze a legképtelenebb gazdasági populizmust – magyarán: a kiadások növelésére és az adók csökkentésére tett javaslataikat, illetve ígéreteiket – azzal a limitált költségvetéssel, amiért az általuk is megszavazott hivatal szavatolni fog.

Vagy egyszerűen úgy tesznek majd, mintha meg sem szavazták volna a költségvetési hivatalt, és nem is tudnának róla, hogy a továbbiakban nem lehet ezermilliárdos nagyságrendű blöffökkel dobálózni. Hiszen ebben az aktív feledékenységben nagy gyakorlatuk van már; amikor a kormány és személy szerint Gyurcsány Ferenc minden költségvetési bűneit rendre felsorolják, nem szokásuk említést tenni sem az Orbán-éra képtelen, mert józan ésszel finanszírozhatatlan lakástámogatási szisztémájáról, sem a 2001-ben felborított államháztartási egyensúlyról, s kell-e mondani: az utóbb végzetesnek bizonyult száznapos Medgyessy-program parlamenti támogatásáról sem.

Nem beszélnek továbbá a mindkét választási kampányban bevetett abszurd osztogatási ígéretekről, amelyek olyan licitspirált indítottak be, amely aztán a győztesek kétségtelen kormányzati felelőtlenségéhez vezetett. Arról meg végképp nem hallani a Fidesztől semmit, hogyan akadályozták meg a tervezett ellátórendszeri reformokat, az önkormányzati regionalitást és az egészségügyi változásokat a népszavazás gátlástalan demagógiájával. A kormány mindkét átalakítási szándéka azok közül volt való, amelyeket most, a világválság beköszöntével valamenynyi gazdasági szakértő megkerülhetetlennek s ezért mielőbb végigviendőnek tart. Egyedül a Fidesz vezető politikusai házalnak változatlan követelésekkel. Költsünk mindenre még többet, és adózzunk jóval kevesebbet. Nem azt kommentálják, hogy noha a receszszió hatására a büdzsé folyamatos átértékelésre szorul, ám az Állami Számvevőszék még a legújabb változatát is optimistának nevezi – mert ha erre kitérnének, azt is el kellene ismerniük, hogy a világgazdaság állapotáról készülő diagnózisok nagyfokú bizonytalansága olyan rendkívüli állapotot teremt számunkra is, amelyben kénytelenek vagyunk túllépni a máskor érvényes nézeteken és megoldásokon.

Valóban: az IMF készenléti hitelének elfogadása akár még fél évvel ezelőtt is a magyar gazdaságpolitika kétségtelen kudarcát jelentette volna. A globális válság körülményei között azonban ugyanez az állítás nem más, mint tendenciózus politikai vádaskodás. Az országnak garanciát kellett szereznie devizalikviditása fenntartására, és erre az adott szituációban a legolcsóbb, leghatékonyabb megoldást választotta. A jobboldali ellenzék mindazonáltal rendelkezik olyan gazdasági szakértőkkel, akik a médianyilvánosság fórumain nem feltétlenül a világhelyzetből ránk háruló veszélyek reális elemzését, hanem a szimpátiájukkal kitüntetett pártok kortescéljait tartják szem előtt. Ez mindaddig nem probléma, ameddig például Járai Zsigmondot a közszolgálati televízió nem úgy lépteti fel, mint független kommentátort. De az Orbán-kormány volt miniszterét szorgos műsorvezetői alákérdezéssel, mintegy kinyilatkoztatásként hallgathatjuk ahelyett, hogy az ő, enyhén szólva nem épp elfogulatlan véleménye csak egy volna az adott műsorban elhangzott más szakembereké mellett. Más csatornák meg gyakorta adnak teret Bod Péter Ákos nemkülönben határozott kormányelmarasztalásainak, amelyeket az egykori jegybankelnök, ma egyetemi tanár kvázi objektív nézeteiként ismerhetünk meg. A riporterek csak arról szoktak elfeledkezni, hogy megemlítsék: alanyuk 2006-ban Orbán kérészéletű jelöltje a miniszterelnöki posztra. Vagy vegyük Stumpf Istvánt, aki egykor a Fidesz-kabinet kancelláriaminisztere volt, s ma a Századvég Alapítvány elnöke. Ő is független politológusként konferáltatik fel; ki hinné, hogy rendszeresen a Gyurcsány-kormány végromlását prófétálja.

Tévedés ne essék, az elkötelezett szakértőnek sem kell kétségbe vonnunk a szakértelmét. Csak azt illene tisztázni vele kapcsolatban, hogy mondandója nem függetleníthető korábbi szerepvállalásaitól. Netán még az is beleférhetne a sajtó munkatársainak feladatkörébe, hogy a jelen helyzetben visszaidézzék az egykori közszereplő ma is releváns megnyilatkozásait. Ha a hazai médiamunkások figyelnék nyugati kollégáik műsorait, láthatnák, hogy megy ez. És megérthetnék, hogy többi közt az ő függetlenségük egyik bizonyítéka, ha felhívják a figyelmet riportalanyaik esetleges függőségére.

Mert ez különböztetné meg a manipulációt a tájékoztatástól.

Mészáros Tamás