A falufelelős visszavonul

Gráf József visszavonul. Aki falufelelősnek nevezte magát, most nyugdíjas lesz. Azt mondja: elfáradt, hatvannégy esztendős, pihenne már. Egy évre vállalt miniszterséget, öt lett belőle. Nagy volt a hajtás, mintha tíz évet robotolt volna.

Elegendő ez az indok? Nem hiszem.

Töpreng: „Lehet, hogy kiégett belőlem minden ambíció?” Talán gazdálkodik majd, vagy tanácsokat ad. Megkereste már több hazai, külföldi cég, ám még nem döntött.

Kedvére való feladatot egyelőre sem a pártban, sem a szakmában nem lát. De politikust sem, aki jó irányba húzná a balpártot. Ha mégis találna, szívesen segítene neki, de nem funkcióért vagy sarzsiért. Csak árnyékemberként. Amilyen mindig is volt. Parlamenti képviselőként hallgattak a véleményére, pedig nem volt hangos, nem tolakodott. Talán éppen ezért lepődtek meg olyan sokan, amikor Gyurcsány őt kérte fel miniszternek: „Hiszen Gráf nem egy szekértáborvezér!”

Gyűltek a gazdák

A miniszterelnök bajban volt: akadozott az uniós vidékfejlesztési pályázatok, a területalapú támogatások elbírálása. Gyűltek a gazdák a főváros utcáin. Gyurcsány először közigazgatási államtitkárt akart faragni belőle, de Gráf ingatta a fejét: ő csak az agráriumhoz ért. Másnap este hazafelé tartott a parlamentből, amikor a kormányfő megcsengette a mobilját: „Legyél te a miniszter. Reggelig dönts!”

Elvállalta, de csak egy évre, és gyorsan rendet tett. Gyurcsány a második kormányában is számított rá. Egy újságírónak elkottyintotta, hogy Gráf folytatni fogja. Később felhívta a miniszterét: „Már bejelentettem!”

„Előbb nekem is szólhattál volna” – feddte meg az érintett.

Kiderült, Gráf szót tud érteni a gazdákkal, beszéli a nyelvüket. Még Orbán Viktor is megemelte előtte a kalapját, mert ő „az egyetlen karakán kormánytag”. Megtapsolták a Fidesz-közeli Magosz gyűlésén. Pedig akkor össztűz alatt volt a kormány. De Gráfot egyenes embernek tartották, olyannak, aki konfliktushelyzetben közli: „Értem a gondjaitokat, de ennyit engedhetek.”

Az utakat eltorlaszoló gazdák megérzik, ha nem az íróasztal emberével beszélnek, hanem olyannal, aki tudja, milyen nehéz a sár a csizmán. Érezték, hogy közülük jött, hát kezet ráztak vele.

Jó szerencsét!

Pedig nem erre a munkára predesztinálta a családi hagyomány. Bányamérnöknek készült. Apja is az volt, nagyapja, nagybátyja is kőszénbányában dolgozott. Nyári szünetekben egy hónapot robotolt a családi munkahelyen: tizenhat évesen tolta a csillét, dolgozott a műhelyben. A kádári balelitbe készült. A kiváltságosok, a bányászok közé, akik „jó szerencsét!”-tel köszöntik az új napot.

De kisiklottak a tervek, érettségi előtt bezárt a bánya.

„Nincs jövője a szakmának” – figyelmeztette az apja. Így ő jobb híján mezőgazdasági technikumba jelentkezett, és a szabadszentkirályi téeszben járta végig a ranglétrát: volt műhelyfőnök, főmérnök, termelési irányító. Az állampárt szakmához értő embereket keresett. Hívták a pártbizottságra, hogy agrárügyekkel foglalkozzék.

A bányászvilág helyett egy másik elitben találta magát. A hatvanas–hetvenes években az agrárlobbisták (Burgert Róbert, Fehér Lajos) miatt kivételes helyzetben volt a mezőgazdaság. Az volt a gulyáskommunizmus agráraranykora. Lehetett amerikai gépsort tesztelni, honosítani, reformálni, dolgozni. Aztán jött a mélyrepülés: a szövetkezeteket tanácsi, önkormányzati feladatokkal terhelték meg, nem volt pénz, a kilencvenes években elvesztek az orosz piacok. Gráf szövetkezete a rendszerváltáskor részvénytársasággá alakult, és lassan, „kihalásos alapon” ő vált a szövetkezet főrészvényesévé.

Földeket vásárolt, cégeket alapított. Csúcsra jutott.

Tudta, honnan jött: követelt, de nem kiabált senkivel. Kemény volt, ám nem durva, ahogyan a focipályán, megyei ifiválogatottként megtanulta. Igaz, addigra a középcsatárból hátvéddé öregedett, de nem felejtette el: „Csak azért nem rúgok bele a másikba, mert úgy hozza a kedvem, vagy mert a riválisom.” Meccsen soha nem állították ki. A parlamenti csapatban Tollerrel, Varga Mihállyal, Kövérrel, Orbán Viktorral játszott. A Fidesz-vezetővel jól megértették egymást, talán mert a pályán rajtuk kívül kevés volt a képzett játékos.

A béketeremtő

Egyszer nekiugrott az ellenzék: szocialista vircsaftot sejtettek a bólyi gazdaság privatizációja mögött, amelyben szerintük neki is része volt. Visszapattant a vád: a miniszter ugyanis felszámolta üzleti érdekeltségeit, a fia vitte tovább az üzletet. Öt tárcavezetői év alatt háromszor tette be a lábát egykorvolt szövetkezetébe. Látogatóként.

Egyre népszerűbb lett, talán mert béketeremtőnek tartották, aki sorra oltja el az agrártüzeket: almablokád, húsbotrány, uniós vámcsökkentés, bortörvény, új támogatási rendszer bevezetése. Tárgyalt és megegyezett.

Jöttek a politikai kísértések. Kapacitálták, legyen elnökségi tag, húzódozott, de az agrárbarátok meggyőzték: talán ott is lobbizhat az érdekükben. Aztán a vezetőségi üléseken nem győzött hadakozni Gyurcsánnyal. Hírlik, sokszor ő volt az egyedüli, aki keményen megmondta neki: „Talán ezt mégse!” Skizofrén helyzet: „beosztottként” ült a kormányüléseken, az MSZP-ben pedig a párt kormányfőjével vitatkozott. Igaz, volt hátországa. Ott a föld: ha kirúgják, megy gazdálkodni.

Gyurcsány bukása után még kormányfőnek is felkérte az MSZP elnöksége – nem vállalta. Nem vág bele olyan munkába, amelyikhez nem ért. A válságkormányzás nem a szakterülete.

„Kicsit szakbarbár vagyok, soha nem foglalkoztam az egészségüggyel” – hárított.

Első a család

Már a választások előtt szólt, hogy vége. Fogadkozik: legalább két hétre biztosan eltűnik, és sportol majd. Na, nem focizik már, a korához inkább a tenisz passzol. Balatonbogláron játszanak majd a haverokkal, aztán söröznek, ugratják egymást. Furcsa lesz, nem kell reggel hatkor kelnie. Ha külföldön nyaral, nem kell attól tartania, hogy otthon kitör az agrárribillió, és lehet csomagolni, hazautazni, rendet tenni. Ez történt, amikor a fagykárenyhítés vitájakor traktorok állták el az utakat. Horvátországból hajtott haza, hogy megegyezzen a gazdákkal.

Ígéri: most első lesz a család, a feleség, a három gyerek, a hat unoka. Nehéz elképzelni, amint boros pohár mellett a baranyai diófa alatt térdén lovagoltatja az unokáit.

Ő annál nyugtalanabb alkat. Felelősnek érzi magát. Mi másért? A faluért.