A baloldal Mohácsa – Évszázados értékelés a Tanácsköztársaságról
– Az eltelt évszázad alatt miként élt a különböző rendszerek, politikai kurzusok emlékezetében a proletárdiktatúra?
– Hatos Pál: A kommün emlékezetére igen jellemző, hogy mindegyik későbbi politikai kurzus monolit egységként próbálta értelmezni, holott sokszínű, sőt valójában kaotikus négy hónapról van szó. A Tanácsköztársaság pozitív szemléletű emlékezetének viszont csak alig harminc évig volt konjunktúrája, ami azt jelzi, hogy nem nagyon van rajta mit ünnepelni. Csupán a Kádár-korban volt a hivatalos kánon megkérdőjelezhetetlen része „a dicsőséges 133 nap”.
– Csunderlik Péter: A Horthy-rendszer, amely ellenforradalmi berendezkedésként azonosította magát, a Tanácsköztársaságot vörös tatárjárásként aposztrofálta. Olykor vörös farsangként, ha éppen nem a tragikus, hanem a komikus oldalát akarta hangsúlyozni. Az ellenforradalmi propagandát részben maga a jobboldali politikai kurzus, részben a piaci igény motiválta. Rengeteg bulváros, olykor horrorisztikus hangvételű írás jelent meg a húszas évek elején a Lenin-fiúk tevékenységéről, a népbiztosok életéről és „gaztetteiről”. A húszas évek végén azonban már senkit nem ajzott fel a téma: amikor Mályusz Elemér 1927-ben magyarul meg akarta jelentetni A vörös emigráció című, a baloldali politikusokat külföldön lejárató munkáját, Dick Manó könyvkiadó elutasította, mondván, ez már senkit nem érdekel. Aztán a negyvenes évek elején, amikor Magyarország hadba lépett a Szovjetunió ellen, ismét felerősödött a bolsevizmust fenyegető veszélyként beállító állami propaganda.
– H. P.: Nemcsak a jobboldal tagadta meg a kezdettől fogva a proletárdiktatúrát, hanem a baloldal gerincét adó szociáldemokraták is. A szocdemek a Tanácsköztársaság alatt egyfajta húzódozó csendestársai voltak a kommunistáknak, akik persze a kudarcot alapvetően a szociáldemokraták nyakába varrták. Alig néhány héttel a bukás után az MSZDP kongresszusán kinyilvánították, hogy visszatérnek a korábbi demokratikus elkötelezettségükhöz, amit március 21-én elhagytak. De nemcsak a baloldali pártok távolodtak el egymástól, hanem a kommunista párt különböző frakciói is belháborúba bonyolódtak, egymást hibáztatva a bukásért.
– Cs. P.: A második világháború utáni években a népfrontpolitikával hazatérő kommunisták nem is használják a proletárdiktatúra kifejezést, helyette népi demokráciáról beszélnek, annyira negatív kép élt az emberek fejében a Tanácsköztársaságról. Még a Szabad Népben sem emlékeztek meg az évfordulókon a kommünről. Aztán 1949-ben, a Tanácsköztársaság kikiáltásának 30. évfordulóján reprezentatív kiadványt készítenek, ünnepséget is tartanak, igaz, a párttörténetírás ekkorra már Rákosi Mátyást emelte a Tanácsköztársaság fő alakjává. Rákosi a legfiatalabb népbiztos volt, annyira fiatal, hogy ’19-ben még haja is volt, ám valójában nem számított a kommün vezéralakjának.
– H. P.: Ennek ellenére a Rákosi-érában nem lehetett kiemelkedő ünnepként megjeleníteni a Tanácsköztársaságot, mivel Kun Béla és a népbiztosok többsége valamelyik sztálini börtönben tűnt el a harmincas években. Márpedig a negyvenes-ötvenes években még éltek a ’19-es veteránok, akik valószínűleg feltették volna a kérdést a Rákosi vezette kommunista pártnak: apropó, hova lett Kun Béla? Csak a Kádár-rendszer alakít ki egy új narratívát a Tanácsköztársaság emlékezetére.
– Cs. P.: Ami abból indult ki, hogy az 1956-os forradalmat fehér ellenforradalomként aposztrofálták, ezt állították párhuzamba a ’19-es fehérterrorral, ami óhatatlanul felértékelte a Tanácsköztársaságot.
– H. P.: A hangsúlyok eltolódására utal az is, hogy 1957-ben elfogják és kivégzik a ’19-es orgoványi tömeggyilkosság egyik főszereplőjét, Francia Kiss Mihályt. De a Tanácsköztársaság reneszánszát jelzi az is, hogy Rákosi bukásával a kommün egykori alakjai közül sokan visszatérhettek a közéletbe, illetve kiemelt feladatot kaphattak, mint például a miniszterelnökké lett Münnich Ferenc. Pozitív hozadéka ennek a változásnak, hogy megindult a Tanácsköztársaság időszakának szisztematikus történészi feldolgozása, a hatvanas-hetvenes években születnek meg Hajdu Tibornak, Romsics Ignácnak és másoknak a korszakkal foglalkozó alapvető munkái.
– Cs. P.: A Tanácsköztársaság kultusza a hetvenes években éri el a zenitet, amikor újrakeretezik a nemzeti forradalmakat, és 1848-at a Tanácsköztársasággal és az 1945-ös „felszabadulással” egybefűzve megalkotják a forradalmi ifjúsági napokat. A hivatalos kultuszépítés azonban nem járt sikerrel. Ez már csak azért is reménytelen vállalkozás volt, mert a Kádár-rendszer konszolidáltsága szemben állt a kommün hevességével, a világot egyetlen nap alatt megváltoztatni akaró lendülettel. Magyar Dezső Agitátorok című, 1969-es filmjét például be is tiltották, mert a pártelitnek nem tetszett, ahogy a Tanácsköztársaság korszakába helyezve a radikális baloldaliság kérdését boncolgatja.
– H. P.: A rendszerváltás után a kommün kihullott a nemzeti emlékezetből. A felejtés jogos volt. A történetírónak persze foglalkoznia kell a Tanácsköztársasággal is.
– 1919-ben viszont a rendszerváltási kísérlet az elején mintha lelkesedést váltott volna ki.
Csunderlik Péter– Cs. P.: Igen, de ez csak akkor érthető meg, ha felidézzük az első világháború utáni szörnyű állapotokat. Általános nézet volt, hogy a szenvedésekért nemcsak a politikai elitet terheli felelősség, hanem a kapitalista rendszert magát, ezért a kibontakozás csak valamiféle szocialisztikus berendezkedés irányában képzelhető el. Ugyancsak előkészíti a baloldali fordulatot, hogy az országot idegen megszállás, területi egységének széthullása fenyegeti, egyetlen, szóba jöhető külső segítsége a Nyugattal még harcban álló Szovjet-Oroszország lehetne. Kun Béla az első pillanattól kezdve azt hangoztatta, hogy önállóan, az antantblokád gyűrűjében nem lehet sikeres a Tanácsköztársaság, a kommün sorsa azon múlik, hogy megvalósul-e a nemzetközi proletárforradalom. Nem valósult meg.
– H. P.: Nehezen érzékelhető a mából visszatekintve, micsoda világvége-hangulat uralkodott 1919 elején egész Közép-Európában, így Magyarországon is. A csodavárásnak része lett a kommunisták által ígért új világ is. Még Szabó Dezső is arról elmélkedett Ady kapcsán, hogy a magyar léleknek a „legigazibb kommunizmust” kell megcsinálnia. 1919 telére mindenki kiábrándult az antantból, elenyészett Károlyi Mihály és a pacifista politika népszerűsége, egyre többen szerettek volna egy erős vezetőt a válsághelyzetben lévő ország élére. Ahogy a szociáldemokrata Garbai Sándor fogalmazott: amit nem kaptunk meg a demokratikus Nyugattól, azt megkaphatjuk a diktatórikus Kelettől. Hogy diktatúra következik, azt a szocdemek és a kommunisták az első pillanatban egyértelművé tették azzal, hogy kizárták a nemzetgyűlési választások lehetőségét. Tudták, hogy egy demokratikus parlamenti voksoláson nem szerezhetnek abszolút többséget.
– Volt rá esély, hogy konszolidálni lehessen a rendszert?
– H. P.: Nem. Az a hozzáállás, amely néhány héten belül akarta megteremteni a kommunizmust, eleve bukásra volt ítélve. A rendeletcunamival alapjaiban forgatták fel az emberek hétköznapi életviszonyait, a következményekkel egyáltalán nem törődve. Számtalan törésvonal keletkezett vagy mélyült el, a Tanácsköztársaság akár úgy is felfogható, mint az éhező Budapest harca a vidékkel, amely rejtegeti az élelmiszerkészleteit a városi fogyasztók elől.
– Cs. P.: Gondoljunk bele, hogy manapság egy demokratikus kormány mennyire óvatosan vág bele a nagy ellátórendszerek átalakításába. Ehhez képest 1919 tavaszán huszonéves értelmiségiek egyik napról a másikra akarták megreformálni a gazdaság, a társadalom, a szociálpolitika és a kultúra összes lényeges elemét. Elképesztő mennyiségű rendelet születik, ezek döntő többsége írott malaszt marad, amit pedig bevezetnek, az óriási felháborodást vált ki, végrehajthatatlannak bizonyul.
– De ezek valós problémák megoldására irányultak, vagy eleve abszurd törekvések voltak?
– H. P.: A hétköznapi élet ismeretének teljes hiányáról tanúskodtak. Nézzük például a szesztilalmat. Magyarországon nem a nagybirtokosok termelték a legtöbb bort, hanem a kisgazdák. Az alkoholtilalom bevezetésével a Tanácsköztársaság azonnal maga ellen fordította az ország népességének az egyötödét. Ráadásul az Alföld nagy részén nem volt iható víz, így az intézkedés az agrárproletárokat is súlyosan érintette, akik a nyári munkák idején víz helyett bort ittak. Ezt a komikus rendeletet később vissza is vonták.
– Cs. P.: Mindenhez elméleti alapon álltak hozzá, és végtelenül idealisták voltak. Mintha nem ismerték volna az emberi természetet. Haladó elképzelés volt például, hogy a középiskolákban bevezették a nemi felvilágosítást. A megvalósítás azonban egészen abszurdra sikerült. Először is a kötelező hittan helyére került be a tantárgyak közé. Egy olyan társadalomban, amelyben addig a nemiség tabunak számított, valóságos sokkterápiát jelentett, amikor megérkeztek a lányiskolába a közoktatási népbiztosság szexuális felvilágosítói, aki közül sokan 19-20 éves fiatalemberek voltak. Sok esetben egyébként nem is a jó szándékkal volt baj, hanem a radikalizmussal. Ha valakinek kedvezni akartak, azzal általában egy másik csoportot haragítottak magukra. Amikor bevezették a nyolcórás munkaidőt és eltörölték a teljesítménybérezést, egyúttal minimálisra csökkentették a legnagyobb és a legkisebb munkabér közötti különbséget. Felvilágosító előadásokkal, propagandafüzetekkel akarták meggyőzni a legjobban kereső munkásokat, hogy fogadják ezt el, vállaljanak áldozatot a gyengébben teljesítők érdekében. Persze senki nem fogadta el. Júliusban vissza is kellett állítani a teljesítményalapú bérezést.
Hatos Pál– H. P.: Jórészt az ilyen idealisztikus vagy inkább abszurd döntések miatt a Tanácsköztársaság négy hónapja alatt 40 százalékkal csökkent a termelékenység. De az abszurditást jelzi az is, hogy a kommün alatt valósággal újjáéledt a pesti vicc, az emberek kínjukban már csak nevetni tudtak. Saját magukon is, amiért hagyták, hogy ez megtörténhessen.
– A vörös rongyokba öltözött bűnös város képe mennyire fonódott össze a Tanácsköztársasággal?
– Cs. P.: A bűnös város fogalma már a dualizmus korában kialakult, csak akkor nem politikai, hanem erkölcsi értelemben bírálták a bűnözésnek, a prostitúciónak melegágyat biztosító világvárost. Az viszont vicces, hogy a fogalmat a Vörös Újság is használta, abban az összefüggésben, miszerint a Tanácsköztársaság problémái abból fakadnak, hogy a munkások lusták, nem dolgoznak eleget, túl sok a lumpenelem a fővárosban. Horthy egyrészt tematizálta a bűnös város fogalmát, másrészt politikai keretbe helyezte. Az is igaz, hogy a kommün szociálpolitikai intézkedéseinek többsége a városi lakosság érdekeit szolgálta, így ők támogatták leginkább a „vörösöket”.
– H. P.: Horthy kezdetben elsősorban a felháborodott kisgazda rétegekre építette a politikai bázisát, és a bolsevik káosszal szemben jogbiztonságot ígért a számukra. A konszolidációhoz elengedhetetlen volt az élelmiszer-ellátás stabilizálása, ebben szintén a vidéki Magyarországra támaszkodott.
– A Tanácsköztársasággal összefüggésben megerősödő antiszemitizmus sem Horthyval kezdődött?
– Cs. P.: Már a kommün alatt kialakult a „zsidó diktatúra” bélyeg, felerősödött az antiszemitizmus, ezért állami röplapok születtek arról, hogy a Tanácsköztársaságban senkit sem érhet bántódás a felekezete miatt, és meg kell fékezni a pogromokat, amelyek „veszett kutyaként” száguldoznak az utcákon. Bár a népbiztosok csaknem kétharmada valóban zsidó származású volt, de nem élték meg a zsidó identitásukat, hanem ateistának, internacionalistának vallották magukat.
– H. P.: Kunfi Zsigmond már március 21-én szóvá tette, hogy túl sok a zsidó származású népbiztos, de azt gondolták, hogy ez a probléma majd megoldódik azzal, ha eljön a világforradalom. Bizony a Tanácsköztársaság is élt antiszemita eszközökkel, júliusban az úgynevezett „tehermentesítő bizottság” menekült galíciai zsidók ezreit telepítette ki erőszakkal, akikről úgy írtak a Vörös Újságban, mint dologtalan parazitákról. Politikai programmá viszont 1919 őszén vált a zsidók bűnbakká tétele, a Horthy-rezsim pedig örömmel tett eleget annak az igénynek, hogy jogfosztó törvények szülessenek, elsőként 1920-ban a numerus clausus.
– A történelmi baloldal számára semmilyen pozitív tanulságot sem üzen a kommün?
– H. P.: Jómagam a történelmi baloldal Mohácsát, katasztrófáját látom a Tanácsköztársaságban. Nincsen hasznosítható politikai öröksége. A szellemi élet legjobbjai közül sokan átmenetileg hívei lettek ugyan a kibontakozó új rendszernek, ám néhány hónap alatt kiábrándulttá, megkeseredett szemlélővé, ellenséggé váltak. Ráadásul a kommunizmus 1919-ben állt a kulturális zenitjén egész Európában. Babits Mihály esete egyfajta példázat. Amikor Kunfi Zsigmond közoktatási népbiztos kinevezi egyetemi tanárrá, a költő első előadásán mindenki ott van, aki csak számít Budapesten. Csakhogy Babits az elsők között ábrándul ki a kommünből, és a csalódását megírja a Szíttál-e lassú mérgeket? című versében, amit aztán a Kádár-korban az összes Babits-kötetből kihagynak.
– Cs. P.: A Tanácsköztársaság bizonyos értelemben valóban a magyar baloldal Mohácsa. Nem véletlen, hogy a rendszerváltás óta a szocialista-liberális kormányoknak nem volt semmiféle emlékezetpolitikai viszonyulásuk a kommünhöz, ellentétben a jobboldali kurzusokkal, amelyek a korszakra hivatkozva gyakran igyekeznek diszkreditálni alapvetően jó szándékú baloldali törekvéseket is. A NER-korszak interpretálásában a Tanácsköztársaság egy semmilyen társadalmi támogatottságot nem élvező, külföldről idedobott bolsevik ügynökök által irányított, terrortól bűzlő véres diktatúra volt. Ez azért erős túlzás. A politikai terrort pedig az első világháború brutalitásának kontextusában és európai összefüggéseiben érdemes vizsgálni.
– H. P.: Legitim dolognak tartom, hogy a terror jelensége kiemelt helyet kap az emlékezetben. Ne felejtsük el, hogy a dualizmus korában bírói ítélettel alig végeztek ki embereket, politikai ügyekben szinte sohasem. Ez azt jelenti, hogy a politikai terror megjelenése 1919–20-ban egy új jelenség. Ugyanakkor nagyon fontos a kiegyensúlyozottság. 1919–20-ban körülbelül 500 ember esett áldozatául a vörösterrornak, a fehérterror áldozatai nagyjából kétszer ennyit tesznek ki. Minden politikai mozgalomnak joga van megemlékezni a sajátnak tekintett áldozatairól, de nincs joga gúnyolni, becsmérelni a másik oldal ártatlan áldozatait, hiszen a halottjaink közösek. Ez az alapfeltétele, hogy létrejöjjön egyfajta kiengesztelődés, esély a megbékélésre.
