Szigorúan titkos pártvizsgálat

A jövevények megbízatása az MSZMP-től származott, hogy a hevesen elégedetlenkedő száműzöttet, a „magyar nép” korábbi „bölcs vezérét”, aki mindenképp haza (vagy legalább Kínába, Mao Ce-tunghoz) vágyna, lecsitítsák, és rábírják: ismerje el felelősségét a konstruált politikai perekben, az elhibázott politikában. Rákosi persze nem akar beismerni semmit, mondván: ő sem volt rosszabb, mint más kommunista pártok első titkárai, sőt! „Mondok én magának valamit” – hajtogatja újra meg újra, szinte szuggerálva kihallgatóit –, a magyar párthoz jártak tanulni a többiek! És most mégis éppen őt vegzálják? És nem számolják bele az akkori, „fokozódó nemzetközi helyzetet”! (Amikor – ahogyan a néphadseregben mondták nekünk – „az ellenség keze betette a lábát”...) És hát az ő ötvenéves párttagsága – az semmit sem ér? És az eredményei? Azok nem számítanak?

Mutogat Rákosi felfelé Sztálinra meg Berijára, és teríti szét lefelé is a hamis vádak, a kikényszerített vallomások, a vérbírósági ítéletek miatti politikai és bűnügyi felelősséget: Péter Gáborra és Farkas Mihályra. Sőt a magukra valló, készségesre vert elítélteket is hibáztatja. De sejteti azt is: Kádár maga sem csak áldozat. Neki is része volt a bűnökben, érzékelteti zsarolólag, csak aztán tisztára mosdatták. „Mikor kijött Kádár elvtárs a börtönből, mint egy szűz lány jött ki” – mondja. Pedig ugye... Erre ugrik azonnal Aczél is, aki felismeri e mondatban a fenyegetési potenciált: „A mi pártunk első titkárát ne rágalmazza!” Vagyis a szeplőtelenség mögött még lehetnek akár komoly, indokolt és veszélyes vádak, hisz tudjuk, hogy a Rajk-ügyben Kádár többször súlyosan kompromittálta magát. (Az egyik kihallgatáson való durva hangú befolyásolási kísérletéről készült is hajdan hangfelvétel, ami aztán a rendszerváltás előtt vált ismertté és kimagyarázhatatlanul kínossá.) Rákosi Aczél heves reagálása nyomán ráébred: veszélyes útra tévedt. Azt mondja: egy magyarországi zárt tárgyaláson meg tudná védeni magát. És ennek a lehetőségét el is várná! Pártszerű keretek közt, a lenini normák szerint. Önkritikára hajlandó, önmarcangolásra azonban nem – mondja a krasznodari fogoly.

„Nekem ez kín – mondja –, a Horthyék börtöne paradicsom volt ahhoz képest – lep meg –, amit most én itt élek.” „Folyton vigyáznom kell, hogy az ellenség meg ne környékezzen...” – panaszkodik. Ellenség? „Itt, a Szovjetunióban?” – értetlenkedik Aczél. „Hát mér’, maga azt hiszi, hogy itt nincsenek?” – kérdezi a mindig éber Rákosi, a hivatásos gyanakvó.

Különös helyzet: az az Aczél, akit ÁVH-sokkal vitetett el, most őt vallatja, méghozzá közös pártjuk nevében. Rákosi ismételten arra hivatkozik: menne már haza, hiszen hat éve van itteni száműzetésében. Aczél tromfol: ő meg öt és fél évet ült Rákosi börtönében. „Akkor ez normális volt – mondja Sztálin legjobb magyar tanítványa –, az összes országokban ültek ekkor Aczélok.” Legfeljebb ez a mostani szembesítés – ez a rendkívüli. Az abnormális.

Vele most ugyanolyan igazságtalanság történik – fogalmaz Rákosi –, mint Rajkkal volt. Sőt – véli – az SZKP huszadik kongresszusa egyenesen „őt igazolta”. Hogy mint fér össze az „Éljen Rákosi, éljen a Párt” vastapsa a személyi kultusz elleni harccal, azt ex-elsőtitkárunk homályban hagyja.

„A párt egyáltalán nem volt vak és süket” – mondja önigazolólag, az „éleződő osztályharcra” és „sikereire” büszkén. De most, itt, ezen a tárgyaláson Rákosi folyton visszakérdez: „Hogy?” Gondolhatnánk: a „taktikai süketség” révén időt nyer, megrághatja a szavakat. Vagy a nagyotmondás után valóban a nagyothallás ideje jött volna el?

Rákosi a tárgyalás sokadik órájában megjegyzi azt is: kár, hogy nincs jelen gyorsíró. „Ugyanis két éve, amikor legutóbb találkoztunk, az elvtársak azt írtak, amit akartak, és nem azt, amit én valóban mondtam” – elégedetlenkedik a volt első titkár. Ám úgy látszik, elszigeteltségében nem számolt a technika fejlődésével. Fogalma sem volt arról, hogy a bepoloskázott tárgyalóban minden szava magnószalagra kerül, dokumentálódik az örökkévalóságnak, s tragikusan ínyenc olvasmányul szolgálhat még 2014-ben is.

Arra a kérdésre, hogy vajon Sztálinnál nem tudott volna-e közbenjárni a vádak és perek elmaradása érdekében, a „legjobb magyar tanítvány” így válaszol: „Énnekem tényleg közvetlen viszonyom volt a Sztálinnal... én emberileg tudtam vele beszélgetni. Én meg mertem neki mondani, hogy jó színben van...” (Ja! Hát így persze könnyű, ha valaki ennyire rettenthetetlen, bátor, sőt vakmerő.) Pedig mint Rákosi elvtárs maga mondja, őt még Lenin elvtárs mutatta be Sztálin elvtársnak a húszas években. (Maguk közt voltak: elvtársak.) Pedig közéjük is lövethetett volna...

Rákosi egyébként nem elégedett meg az elvi iránymutatással. Például amikor Mindszenty rendre arra hivatkozott vallatás közben, hogy ő mégiscsak Magyarország hercegprímása, a praktikus Rákosi azt tanácsolta a kihallgatóknak: „Adjanak neki két egészséges pofont!” És erre a határozottságra még Krasznodarban is büszke. Egyébként – mondja – testületi döntés született a fizikai erőszak alkalmazásáról. Nem volt kétséges, hogy ütni kell. „Mindenütt vertek. A szovjet tanácsadók is vertek, és a Szovjetunióban is vertek” – mondja magyarázólag és emelt fővel.

Szemrehányóan felhozza: elégedetlen a magyar párt személyi politikájával. „Maguk azt remélik, hátha én itten csendben meghalok”. De „én ezt nem tartom kommunista megoldásnak”. „Hazamennék, hogy megvédhessem magam” – tér vissza fixa ideájához.

A két krasznodari látogató aztán Pesten sort kerít a „Rákosi–Gerő-klikknek” nevezett csoport másik névadójára is. Ő azonban szinte semmire sem emlékszik. Nem akar tudni a „trojka” (Rákosi, Gerő, Farkas) működéséről, sőt létezéséről sem, nem a tisztogatásokról, a „csisztkáról”. Halacskázva igyekszik mindent Rákosira kenni. Tagad. És fél, látnivalóan. Csak ha olyan papír kerül elő, amelyen az ő írásával van valami kínos, akkor kezd el „halványan derengeni” az eset. Az idő múlik, a memória romlik, és a kilátások sem javulnak.

Ez a jegyzőkönyv valójában történelmi dokumentum, bár inkább abszurd rémdrámának tűnik.

És még nincs vége: Kádár bosszút áll. Kéri a szovjet elvtársakat, hogy Rákosi Mátyás miniszteri nyugdíját szállítsák le az ottani átlag szintjére, lakóhelyét jelöljék ki távolabb, a kirgiziai Tokmakba, egy vízvezeték, csatorna, fűtés nélküli lakásba. Ha tehát tejjel-mézzel folyó országunk hajdani diktátora inni akart, a szomszédos kútra kellett mennie.

De mi közünk van nekünk manapság három-négy halott ember több mint fél évszázados purparléjához? Hiszen ha olyan egyszerű volna – mint manapság mondják – az emlékezetpolitika! És azonos lenne a politikai emlékezettel! Csakhogy ez nincs így. Az „emlékezetpolitika” ugyanis – mint látjuk – éppen arra alkalmas, hogy „kitérítse”, átfazonírozza, átértelmezze a politikai emlékezetet. Így születhetnek olyan torzonborz ideák, mint hogy állítsunk emlékművet hazánk náci megszállóinak. Hogy egy templomban körbezsoltározva mutogassuk a fehér lovas, dicstelen tengernagyot. Hogy a proletár internacionalizmust a kocsink hátsó ablakán nagy Magyarországra cseréljük. A bólogatóké a világ jelenleg errefelé, meg az erőkultusz bicepsztáncoltatóié. Olyan ellenállhatatlannak látjuk magunkat, hogy mi vagyunk a saját példaképünk.

A Nemzeti Emlékezet Bizottsága pedig csak pislog, hivatalosan.