Svábok lázadása

A magyar hadifoglyok többsége idővel hazaérkezett, a szovjetek azonban a németek és szövetségeseik sok ezer katonáját visszatartották azzal, hogy háborús bűnösök. Az átmenetileg gyarapodott Magyarországon honosokat 1950 végén adták át Csapnál. Szabadulás helyett azonban börtön várta őket, majd elítélt „kulákok” és más magyar rabmunkások által frissen felhúzott barakkok a Tiszalöki Vízerőmű építésénél. Körben szögesdrót, reflektoros őrtornyok. A foglyokon elnyűtt magyar katonai egyenruha, a hátán vastag, fekete csíkkal, a marharépaleves és a kevés lóhús csak arra volt elég, hogy életben tartsa a keményen dolgoztatott embereket. A Waffen-SS vagy a Wehrmacht volt katonájaként kerültek oda. Voltak közöttük, akik hajdan önként jelentkeztek, de nagy többségük nem tehetett a náci mundérról, és nem is követett el háborús bűncselekményt. A Hitler–Horthy-alku alapján a „népi németek” a Harmadik Birodalom seregébe voltak kötelesek bevonulni, nem volt választásuk.

A rabokat elvágták a világtól, még családjukkal sem tudathatták, hogy élnek. A bánásmód brutális volt: kihallgatások, verések, megaláztatások. Végül ’53-ban eljutott hozzájuk a hír, hogy Sztálin halálával Rákosi pozíciója meggyengült, és az új kormányfő, Nagy Imre feloszlatja az internálótáborokat, kiengedi a külföldieket, nemkülönben a magyar németeket. A Jugoszláviából, Romániából származó magyarok, az egykori testőrök, a Hunyadi-páncélgránátosok aztán valóban szabadultak is, ám teltek a hónapok, de a svábok számára Tiszalökön mit sem változott a helyzet, még levelet sem írhattak. Egy este az elkeseredett emberek kicsődültek az udvarra, kérve: tájékoztassák őket, mit várhatnak. Választ nem kaptak – szószólóikat viszont kiemelték és lecsukták.

Célzott lövés

Ez már sok volt. A rabmunkások visszaáramlottak az udvarra, s immár hangosan követelték, hogy engedjék szabadon lefogott társaikat. A lágerparancsnok először tűzoltókat hívott, azok vízsugarakkal próbálták szétkergetni a tömeget. Amikor ez nem sikerült, az ÁVH-s tiszt célzott pisztolylövéssel adott jelet. A kék parolis katonák, akik előzetesen két gépfegyverrel is felvonultak, figyelmeztetés nélkül tüzet nyitottak a rabokra. Öten azonnal életüket vesztették, a hatodik kórházba szállítás közben halt bele fejlövésébe. A halottak Bátaszékre, Sopronba, Levélre és Budaörsre valók voltak. A sok sebesültről nem maradtak fenn pontos adatok, számukat húsz és negyven közöttire becsülik. Máig nem tudni, hová földelték el titokban a halottakat – amint ahogy titokban kaparták el azokat is, akiket munka közben betemetett a föld.

Németül, magyarul

Néhány héttel a vérfürdő után a németeket helyben bevagonírozták, és ÁVH-s kísérettel vitték az osztrák határra. A „felkelés” két vezetője nem mehetett: őket öt, illetve hat évre ítélték, és (Bonn fellépésének köszönhetően) csak 1955 végén utazhattak ki az NSZK-ba. „Kései hazatérőként” telepedhettek le, az élők máig találkoznak s tartják a kapcsolatot az egykori hazában maradt sorstársaikkal, néha a láger tiszalöki emlékművénél.

Tiszalök az utolsó előtti állomása volt a magyarországi németség 20. századi sorsdrámájának. A törökök kiűzése utáni kortól kezdve vándoroltak ide a nyomor elől parasztok, kézművesek a hajdanvolt Sváb Hercegségből, a mai Baden-Württemberg és Bajorország területéről. A dolgos emberek szépen boldogultak, polgárosodtak, s a magyar kultúra és tudomány is sokat köszönhet nekik. Századokon át békében éltek az „őslakókkal”, bár őket is keményen magyarosítani akarták. Az Apponyi-féle 1907-es iskolatörvény nemcsak a román, a szlovák iskolákat szorította vissza. A kiegyezés után még több mint 1200 magyarországi népiskolában volt német az oktatás nyelve, 1918 után azonban már alig volt ilyen. (A bándi sváb családból származó Mádl Ferenc elnök mondotta e sorok írójának egyszer: választékos németségét felnőttként szerezte, hiszen a szülőktől kapott kezdő tudás kevés volt – különösen amiatt, hogy csak magyar iskolába járhatott. Egyébként a krónikás rég elment piliscsabai nagymamája úgy élt le 87 évet boldog évet falujában, hogy egy kukkot sem tudott magyarul.)

Az erőszakos asszimiláció politikája után nem volt meglepő, hogy sok, a Duna táján újonnan fellelt „néptárs” fogékony volt a látványosan felemelkedő hitleri birodalom csábítására. Ám csak minden hetedik lépett be a Volksbundba, a többség távol maradt. Azért is, mert „hazatelepülést” ígértek nekik, s a tehetős gazdáknak nem volt kedvük otthagyni a szolid életet az ismeretlenért. És színt vallottak még az 1941-es népszavazáson is: negyedmillióan – harmaduk – anyanyelvként a németet, nemzetiségként a magyart adták meg. Nem sejtve, hogy a hitvallás a végzetük lesz: a kitelepítés ugyanis nemcsak a Volksbund és a német fegyveres erők tagjaira, hanem őrájuk is vonatkozott – az anyanyelv okán. Holott 1941-ben, magyarságukat vállalva Hitler ellen álltak ki – emlékeztetett utóbb Bibó.

Sokszor cáfolt, máig élő legenda, hogy a nagyhatalmak potsdami értekezlete kötelezte a magyar kormányt a németek kitelepítésére. Potsdam lehetővé tette, de nem rendelte el a németek „vagy egy részük” kiebrudalását, a lehetőség megragadásában a kormányt vezető kisgazdáktól a Parasztpárton át a kommunistákig (a szocdemek és a polgári demokraták kivételével) azonban mindenki egyetértett. Amikor az amerikaiak hozzájárultak, hogy övezetükbe küldjék a svábokat, a megvalósítás gyors és nemritkán kemény is volt. Már korábban sok helyütt felléptek a svábok ellen: hírhedt volt erről Lengyel község, ahol huszonkét falu vagy 12 ezer lakóját terelték össze, embertelen körülmények közé. Visszaútjuk már nem volt, mert közben magyarok költöztek a házaikba.

A svábok gyors bevagonírozását, házaik, földjeik, jószáguk elkobzását az érthető politikai indulatok mellett más nyomós érdekek is indokolták. Kellett a hely, a lehetőség a Délvidékre telepített, majd onnan tovább menekített bukovinai székelyeknek, nemkülönben a Felvidékről menekülő vagy onnan kiutasított magyaroknak.

A mészáros fia

Végül mintegy 200 ezer embert vittek Nyugat-Németországba, majd további 50 ezer a szovjet övezetbe került. A többi maradhatott, de miután évtizedekig nem volt kívánatos még a német szó sem, rohamossá vált a máig tartó asszimiláció. Művészegyütteseikben a fiatalok előadás előtt és után magyarul beszélnek egymással, akárcsak otthon a családban, s a nyelvben gyengébbek kedvéért magyarul értekeznek nemzetiségi szervezeteikben is. Igaz, huszonkét év után talán lesz majd egy képviselőjük a parlamentben. Ő emlékeztethet majd arra, miért és hogyan tűnt, tűnik el a magyar nemzet egy értékes része. Például olyanok, mint az egykori budakeszi mészáros fia, az a bizonyos Joschka Fischer, aki már német földön született, de a régi haza emlékére kapta becéző alakú keresztnevét.