Hollywood alkuja Hitlerrel

1930 decemberében mutatták be Berlinben a Nyugaton a helyzet változatlan című, híres Erich Maria Remarque-regény amerikai filmváltozatát. A szerző az első világégés súlyos sebesültje volt, aki a háború ellen emelt szót nagy sikerű könyvében. A nácik még nem voltak hatalmon, de százhét képviselőjükkel a második legerősebb pártot adták a szocialisták után a parlamentben. Hitler emberei háromszáz jegyet vettek a filmre, majd bűzbombát robbantottak a moziban, miközben Goebbels a balkonról azt ordítozta, hogy e film célja Németország rágalmazása. A premier botrányba fulladt. Egy héttel később a cenzúrahivatal azzal, hogy az „káros az országképre”, be is tiltotta a vetítését, hiszen visszavonuló, fásult német katonákat mutat. Egy évvel később Berlinben már engedélyezték a film immár a szélsőjobb kívánságai szerint megvágott változatának bemutatását, de azzal a feltétellel, hogy a Universal Pictures világszerte csak ezt a kópiát forgalmazhatja. Amikor aztán az éber németek utóbb észrevették, hogy Spanyolországban és Salvadorban mégis azt vetítik, tiltakozásukra a cég onnan is kivonta az eredeti változatot.

A háború kitöréséig a hollywoodi filmtermésből jelentős mennyiség, több mint kétszázötven film került a közönség elé Hitler Németországában, ám arról csak kevesen tudtak, milyen áron. Georg Gyssling, a Los Angeles-i német konzul feladata volt, hogy nácibarát amerikai német szervezetek pénzén őrködjön azon, hogy az oly népszerű amerikai filmek ne sérthessék a Harmadik Birodalom érdekeit. A náci párttag diplomatának nem voltak gátlásai: közölte a nagy stúdiók – az MGM, a Paramount, az Universal, a United Artists, a Columbia, a Fox és a Warner – vezetőivel, hogy ha figyelmen kívül hagyják Berlin kérését, akkor elkobozzák ottani cégeiket, és kitiltják őket a német piacról, amely pedig nagy és jövedelmező volt.

Így történhetett meg, hogy soha nem került filmre például Herman Mankiewicz (a híres Orson Welles-film, az Aranypolgár későbbi írója) Európa veszett kutyája című forgatókönyve, amely egy német zsidó család sorsát mutatta be. A kaliforniai cenzúrahivatal, amely elsősorban a közerkölcsök fölött őrködött, elfogadta Gyssling tiltakozását, és 1933-ban kihirdette: „Mivel az amerikai filmiparban sok a zsidó származású személy, felmerülhetne a vád, hogy a teljes zsidóság használja fel a szórakoztatóipart személyes nézeteinek hirdetésére – azaz egy egész iparágat vádolnának néhány ember filmjei miatt...” A Mankiewicz-film soha nem készült el, s ettől kezdve Hollywood kínosan kerülte a zsidóság témáját. Olykor egészen bizarr módon is: amikor a Warner 1937-ben megfilmesítette Émile Zola életét, abban nem hangozhatott el a zsidó szó... 1936-ban az MGM meg akarta filmesíteni Sinclair Lewis Ez nálunk lehetetlen című regényét a becsvágyó szenátorról, aki Amerika első diktátora akar lenni, de politikai megfontolásokból, „áthallástól” tartva végül elvetették a tervet.

Hitler helyi megbízottja gondoskodott arról is, hogy a másik Remarque-filmesítés, a Győztesek és legyőzöttek is megfeleljen a nácik követelményeinek. Az illetékesek közvetlenül Goebbelsszel egyeztettek, majd kivágták a politikai tartalmú jeleneteket, s azokat szerelmi szállal helyettesítették. Hasonló sorsra jutott a Remarque Három bajtársából készült film, amelynek forgatókönyvét F. Scott Fitzgerald írta. A történetet a húszas évek végéről áthelyezték a közvetlenül az első világháborút követő évekre – hogy fel se merülhessen a nácik szerepe. Zsidókról szó sem eshetett benne, s itt is a romantika került a középpontba.

1938 januárjában a 20th Century Fox berlini képviseletének vezetője levélben fordult a birodalmi kancellár titkárságához: „Leköteleznének, ha feljegyzést kaphatnánk a Führertől, amelyben kifejti véleményét az amerikai filmek németországi értékeléséről, hatásáról” – kérelmezte, zárásul így búcsúzva: Heil Hitler! Válasz nem jött. De akkor már a Paramount berlini főnöke a náci párttag Paul Thiefes volt, Frits Strengholt pedig az MGM berlini főembere, aki Goebbelsék felszólítására elvált később lágerbe került zsidó feleségétől. A Universal egy időre kivonult a német piacról, ám amikor a német emigráns Carl Laemmle-től 1937-ben John Cheever Cowdin kezébe került a cég, az új tulajdonos Berlinbe utazott, és az amerikai nagykövet jelentése szerint közölte a kormány illetékeseivel: az előző tulajdonos zsidó volt, de ő nem az, így „az együttműködés jegyében” a Universal visszatérhet a német piacra. A hollywoodi cégek emberei egyébként világhíradóikhoz is forgattak Hitler Németországában. Leginkább persze azt, amit megengedtek nekik. Ami jó volt, azt Goebbelsék is felhasználták, ami nem tetszett nekik, azt külföldön sem mutathatták be.

Gyssling nem riadt vissza attól sem, hogy egyenként megfenyegesse a hollywoodi filmipar munkatársait. Levelet küldött színészeknek, íróknak, műszakiaknak: „Figyelmeztetem: betilthatják a filmeket, amelyek munkatársai között Németország tekintélyét sértő filmek elkészítésében részt vett személyek szerepelnek...” Goebbels embere révén abba is beleszólt, ki kerüljön feketelistára, és mely zsidó alkalmazottaikat bocsássák el az amerikaiak Németországban. A cégek egyébként nem vihették ki jövedelmüket, ezt másként oldották meg. Az MGM például német hadiüzemeknek nyújtott hiteleket, majd a fizetségül kapott részvényeket tette pénzzé Amerikában. Azután Lengyelország lerohanása után a cég tizenegy filmjét adta át ingyen a „Winterhilfe” céljaira.

Amikor Leni Riefenstahl, Hitler kedvenc filmese Amerikába látogatott, hogy megpróbálja eladni a berlini olimpiáról szóló ismert filmjét, a jeles kolléganőnek megmutatták a Walt Disney stúdióit. Ez már 1938-ban, az Anschluss és a Kristallnacht, az első pogromok után volt. Ugyanabban az évben alapította meg Hal Roach, a Stan és Pan-filmek producere RAM Pictures nevű új cégét. A rövidítés feloldása: Roach and Mussolini, az előbbi zenés filmeket akart csinálni az általa nagyra becsült Ducéval.

Ben Urwand kilenc év kutatásain alapuló könyvét sokan méltatták elismerően az angolszász világban, de voltak bírálói is. Az utóbbiak szerint a harmincas években Kaliforniából még nem látszhatott, mi lesz a nácizmusból, s államérdek is volt filmjeik németországi forgalmazása, hiszen azokból megismerhették az amerikai életformát, a demokráciát, egy másik világot. Azután, hogy szerepük volt az izolacionistáknak is, akik ellenezték a hadba lépést. S egyébként is, a túlnyomórészt zsidó származású hollywoodi filmmogulok, miközben üzleti érdekből lepaktáltak a nácikkal, ugyanakkor sok embert kimentettek Európából, és titokban pénzelték az akkor már megerősödött amerikai nácik elleni harcot. Majd 1940-től sorra készítették az immár harcosan antifasiszta, még ha többnyire igencsak sematikus filmeket.

A vita még folyik, holott az érintettek már elhunytak. Megbánó, akárcsak magyarázó szó tőlük nem hangzott el. 1945 nyarán Marshall tábornok meghívására a filmfőnökök ellátogattak Németországba, és élvezték, hogy Hitler jachtján hajózhattak a Rajnán. Majd felkeresték Dachaut is.