Gyurgyák János: Szűcs Jenő Európa-képe

Előadásom célkitűzése nem egyszerű reprodukció. Bár kevesen becsülik nálam többre a ’tudni nem érdemes dolgok tudományát’, azaz a filológiai kalandozásokat és a filológiai pontosságot, ennek ellenére azt gondolom, hogy a nagy magyar gondolkodók, s Szűcs Jenő kétségkívül ezek közé tartozik, többet érdemelnek ennél. Szűcs Európa-képének felvázolásán, puszta reprodukálásán túl sokkal jobban izgat gondolatai forrásvidékének feltárása, kritikus értelmezése, elképzeléseinek összehasonlítása más gondolkodók megközelítéseivel. Legfőképp azonban az a kérdés foglalkoztat, hogy mi maradt, maradt-e egyáltalán valami mára ebből az egykor ugyancsak jelentős és nagyhatású koncepcióból?

De hogy gondolatmenetem teljességgel világos és kristálytisztán érthető legyen, elöljáróban röviden mondanom kell valamit Szűcs Jenő történelem-értelmezéséről, megközelítési módszeréről, tágabban historiográfiai helyéről. Gyáni Gábor, aki ez idáig talán a legpontosabban értelmezte ezt a történetírás-módot, Szűcsöt „magányos historikusnak" nevezte.[1] Alapvetően egyetértek ezzel az értékeléssel, bár jómagam inkább a „kivételes”, „egyedi”, „különleges”, „szokatlan”, „új utakat kereső”, „járatlan ösvényeket felfedező” jelzőket használnám életművével kapcsolatban. A történeti forrásokhoz, a korabeli szövegekhez és szóhasználathoz való szinte vallásos ragaszkodás mellett ugyanis ezt a felfedezői mentalitást, ezt a térkép nélküli, ismeretlen és vad vidékek felé elinduló utazói attitűdöt vélem a Szűcs Jenő-i történetkutatás és történetírás legjellemzőbb vonásának. S talán még egyet: Szűcs idegenkedését mindenfajta irracionális, mitikus gondolkodástól, amelynek gyökere nem csak a korai marxista hatásban keresendő, hanem az erős kálvinista tradícióban is.

Szűcs közeli barátja és kollégája, a kiváló Engel Pál egyik írásában Szűcs Jenőt minden idők legnagyobb formátumú és hatású magyar történetírójának nevezte.[2] Megértve és méltányolva Engel lelkesedését Szűcs életműve iránt én azért odabiggyeszteném az ’egyik’ szócskát. Elmondom, miért! Nem hiszek ugyanis sem az objektív történetírásban, sem a történeti módszertan és gyakorlat egyetlen királyi útjában sem. Bár azt nem gondolom, hogy ahány történész, annyi lehetséges megközelítési mód, de azt igen, hogy a történeti kutatásban és írásban léteznek bizonyos típusok. Vannak olyan korszakok, amikor egyik-másik metódus vagy elmélet uralkodó pozícióba kerül, vagy abba képzeli magát. A mindenkori fősodor képviselői ilyenkor azt gondolják, hogy ők most végre meglelték a királyi utat, s egyszer s mindenkorra leszámolhatnak a többi megközelítési móddal. Pontosan ez történt, amikor a kultúrtörténet, majd a gazdaság- és társadalomtörténet kiszorította vagy ‒ pontosabban ‒ kiszorítani vélte a politikatörténetet, vagy éppenséggel a közelmúltban, amikor a posztmodern történetírás azt hitte, hogy most végleg leszámolhat a narratív történetírással. Ezek azonban csupán historiográfiai divatok, amelyek csak ideig-óráig képesek elhitetni magukkal és az érdeklődő közönséggel, hogy ők a történeti bölcsesség egyedüli hordozói. Ha most eltekintünk ‒ bár szám szerint alkalmasint minden korszakban ők vannak többségben ‒ az antikvárius érdeklődésű futóbolondok és a műkedvelő orvosok elmeszüleményeitől, valamint a mindenkori politikai hatalom kiszolgálóitól, pártszolgálatosaitól és emlékezetpolitikusaitól, végül a piaci hiénáktól, akik bármilyen témáról, amiben pénz van, képesek akár néhány hónap alatt ismeretterjesztő műveket összetákolni, akkor is még számos típusa létezik a professzionális történetkutatásnak és történetírásnak. Félreértés ne essék, nem gondolom, hogy a történeti múlt kizárólag a történészek terrénuma lenne, de azt igen, hogy az emlékezetpolitikusnak állt egykori történészeknek illene végre tudomásul venni, hogy ‒ egy manapság népszerűvé vált hasonlattal éljek ‒ más szabályokkal működő bajnokságba igazoltak át, s immár más pályán futballoznak. A történeti múltba beleszédülteknek és műkedvelő doktoroknak pedig felesleges bármit is mondani, leperegnek ugyanis róluk a racionális érvek.  

Gyurgyák János a konferencián

Fotó: Merész Márton

Léteznek tehát mindenekelőtt a történeti tények szorgalmas és kérlelhetetlen búvárlói. Ők a mindenféle archontológiák, családtörténetek, kronológiák, enciklopédiák, bibliográfiák összeállítói, amik nélkül kétség kívül hónapokat ülhetnénk a könyvtárakban és a levéltárakban szükséges és hiányzó adatok után kutatva. Ki merészelné ezek után azt állítani, hogy nincs rájuk óriási szükség, s hogy ennek a műfajnak nincsenek nagyjai, mint például I. Tóth Zoltán vagy Bölöny József. Vannak azután a nagy leleplezők és szobordöntögetők, mint az anarcho-szindikalista Szabó Ervin vagy a polgári radikális Szende Pál. S ne feledkezzünk meg a történettudomány úri divatszabóiról sem, akik szenvedéllyel olvassák a külföldi irodalmat, pontosan tudják mi a mindenkori trendi keleten és nyugaton egyaránt, s ezt viharos gyorsasággal kipróbálják a magyar anyagon. Ezek legkiemelkedőbb képviselője minden valószínűség szerint Hanák Péter volt. Ennek a típusnak egyik speciális esete a ’keleti bedolgozó’, aki nagypénzű nyugati történeti projektekhez szállítja a periféria történeti anyagát, mellesleg kiragadva azt az eredeti történeti-társadalmi kontextusból. S ne hagyjuk ki a sorból egy-egy politikai-szellemi-ideológiai mozgalom hűséges értelmiségi katonáit sem, akik az illető mozgalom történetének szenvedélyes kutatói és legjobb ismerői, mint a kiváló polgári radikális Litván György vagy a szociáldemokrata-kommunista Erényi Tibor. Vannak azután a nagy mesélők, a narratívák lovagjai, mint Thaly Kálmán vagy Horváth Mihály. S természetesen a legnagyobb ezek közül az utánozhatatlan Szekfű Gyula, akit Babits Mihály nevezett nemcsak nagy történésznek, hanem nagy írónak is, dicsérve Szekfű kompozícióinak nagyvonalúságát, továbbá az írói erőt és a művészi formáló-képességet.[3] S ha valakit Babits annak mond, nos, az bizonyosan úgy is van. Szekfű utolérhetetlen tehetségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ő egy másik típusnak is legkiválóbb atyamestere, nevezetesen hogyan kell egy politikai rendszert ideológiailag-szellemileg megalapozni vagy megtámogatni. Szekfű ugyanis még arra a bravúrra is képes volt, hogy három egymástól gyökeresen eltérő politikai rendszert segített ki a maga zseniális, de eléggé el nem ítélhető apológiájával. Isteni szerencsének tarthatjuk, hogy a Kádár rendszernek csak középszerű apologétái voltak, s ennek a most megszilárduló Orbán rezsimnek még ilyenjei sincsenek, csupán jól megfizetett helyezkedői, értelmiséginek álcázott oligarchái, hatalom védte álforradalmárai és szánalmas propagandistái. Alaposan megzavarhatná ugyanis tisztánlátásunkat e rendszer igazi, autokratikus és predátori természetét illetően, ha élne ma egy Szekfű Gyula formátumú apologéta.

Kevesen ugyan, de azért akadnak néhányan a magyar historiográfiában a nagy teóriák iránt érdeklődő, vagy ilyeneket kidolgozó magányos lovagok is, mint a kitűnő Szalay László vagy a páratlan Hajnal István. S végül ne hagyjuk ki a sorból a tehetséges és önzetlen ismeretterjesztőket sem, akik idejüket és energiájukat nem kímélve fordították le a legújabb tudományos eredményeket a köz nyelvére. Ennek a típusnak minden bizonnyal legkiválóbb képviselője, aki persze más és több is volt ennél, Benda Kálmán.

S végül itt van a kivételes Szűcs Jenő, aki egyetlen fenti kategóriába se szuszakolható be. Láttuk tehát, hogy Szűcs Jenő milyen nem volt, de sokkal fogósabb kérdés, ha a negációt elhagyva, arra teszünk kísérletet, hogy megmondjuk, mi is jellemzi valójában ezt a fajta történetírást. Kezdjük a könnyebb végénél, a formai kérdéseknél. Mindenekelőtt azt kell szomorúan megállapítanom, hogy mennyiségi szempontból mennyire sovány és töredékes ez az életmű. Az egyik főműnek szánt könyv, a Nemzeti tudat és patriotizmus a középkorban. Tanulmány a politikai gondolkodás és közösségtudat történetéhez című dolgozat négy fejezetéből csak az első készült el, s az is csak a szerző halála után jelent meg.[4] A másik három fejezetből csupán töredékek és részletfeldolgozások láttak napvilágot.[5] A másik alapműből, a műfajában utolérhetetlen Az utolsó Árpádok végéről szintén hiányzik a művelődéstörténeti fejezet, s a könyv jegyzetei sem készültek el.[6] Számos tanulmányából ugyancsak hiányoznak a jegyzetek. Viszont ahol volt ideje megírni ezeket, mint például a középkori városokról szóló monográfiájában, a nemzet-könyv elkészült gentilizmus fejezetében vagy a Kézai-tanulmányban, ott elakad a lélegzetünk, látva Szűcs alapos forrásismeretét, széleskörű olvasottságát és rendkívüli igényességét. Örök tanulság, az eltervezett és ránk váró műveket be kell fejezni, mielőtt kifutnánk a nekünk rendelt időből.

Újraolvasva az életművet határozottan az az érzésem, mintha Szűcs megsejtette volna a közeli véget. A lényeget megfejtve és megírva, hagyta volna a csudába a részleteket, s új feladatokat, új megoldandó rejtélyeket keresett magának. Ehhez a lezáratlansághoz természetesen hozzájárult korai halála is, hiszen 1988 után írhatta volna meg a rá váró nagy műveket, amikor is kinyíltak a kapuk, legalábbis ami az intellektuális lehetőségeket illeti. A magyar történettudomány egyik legnagyobb vesztesége, hogy ez nem így történt, ehhez a tragédiához ugyanis csak az 1848‒49-es csodálatos nemzedék történeti érdeklődésű tagjainak emigrációja, vagy I. Tóth Zoltán megdöbbentő halála fogható.

A formai kérdéseknél maradva nem mehetünk el szó nélkül Szűcs Jenő íráskészsége és stílusa mellett sem. Óriási előnye ennek az írásmódnak a kivételes forráskritikai érzék, a kristálytiszta logika, de kritikusan meg kell állapítanunk, hogy Szűcs írásai nem könnyed olvasmányok, legtöbbjük rendkívül nehezen olvasható. Szerzőjük kétségkívül nem könnyítette meg olvasói dolgát, a megfelelő latin, középkori germán, francia terminusok mindig ott szerepelnek a szövegben. Komoróczy Géza örökbecsű mondását felidézve, aki egykor egyik tanítványának, aki ékírásos szóhoz jutott az angol szövegben, s nem tudta kiolvasni azt, a következőket mondta: sumerül tudni kell. Hát igen, Szűcsöt olvasva, latinul tudni kell. S még egy tucat más nyelven is, hiszen vannak olyan szöveghelyek, ahol fordítás nélkül egymás után következnek a latin, a német és a francia mondatok, nemritkán középkori formájukban. Szűcs írásmódjának nehézségét azonban nem csak ez jelenti, hanem sokkal inkább az állandó töprengés, tépelődés, mérlegelés, amelyet szinte minden sora mögé odaképzelhetünk. De az olvasók többsége megérezte azt, hogy ha ezeken átszenvedik magukat, igazi kincsekre lelnek.

A formai kérdéseknél még egy pillanatra elidőzve, amely azonban részben már átvezet bennünket a tartalmi ügyekhez, szólni kell Szűcs marxizmusáról is. Köztudott, hogy Szűcs egészen fiatal korában, 1945-ben belépett a Kommunista Pártba, s a marxizmus jelentősen befolyásolta gondolkodását. Az azonban kevésbé feltárt, hogy mennyire. A 24 éves korában írt A klerikális reakció ellenforradalmi tevékenysége 1848‒49-ben címet viselő történeti brosúrájában, amely érthetetlen okok miatt még az 1993-ban készült bibliográfiájából is kimaradt, azt mutatja, hogy nagyon közel került az Andics Erzsébet-féle korabeli marxizmushoz és történelemértelmezéshez.[7] Az ismeretterjesztő brosúránál azonban sokkal fontosabb, hogy Szűcs első, 1955-ben megjelent történeti művét, a középkori városokról szólót mennyire befolyásolta a korabeli marxizmus? A gazdaságtörténeti témaválasztást nyilván, de azt kell mondanom, hogy a tartalmat és a formát alig, s ez üdítő kivételnek tekinthető a korszakban. Szerepel ugyan a több száz lábjegyzet között 5 Lenin, 3 Engels, 1 Marx, s ‒ meglepetésre ‒ 1 Kautsky hivatkozás, de ezek egyike sem ideológiai, hanem az illető szerzők történetinek nevezhető műveire utalnak.[8] A modern várostörténet-írás azóta több ponton módosította az ebben az úttörő és tárgyszerű műben megfogalmazott tételeket, de ezek nem állnak kapcsolatban a marxizmussal. Az 1956-os forradalom után, amely Szűcsre ma még kellőképpen fel nem tárt, de nyilvánvalóan óriási hatást gyakorolt, ezek a hivatkozások teljességgel eltűntek. A marxi életműnek, azaz a gazdasági-társadalmi mélystruktúrák jelentőségének hangsúlyozását illetően továbbra is volt hatása Szűcsre, de a korabeli marxizmusnak alig. Szűcsöt tehát leginkább az egyedi történések mögött megbúvó, hosszú távon ható szerkezeti elemek érdekelték, s a hetvenes évektől kezdve egyre kevésbé volt tekintettel a marxizmus, de akár a marxi gondolkodás szent teheneire, mindenekelőtt a gazdaság primátusára. Jól mutatja ezt a szemléleti váltást, az a hosszú, eddig publikálatlan beszélgetés, amelyet egykori sárospataki osztályfőnökével, Harsányi Istvánnal folytatott, amelyben Szűcs hosszasan értekezik a mentalitás jelentőségéről.[9] Mindezeket a kérdéseket azonban valószínűleg csak egy alapos Szűcsről szóló monográfia tisztázhatná, de a magyar, magát baloldalinak nevező értelmiségnek, amelynek leginkább feladata lett volna ezt megírni, erre az elmúlt 30 évben még nem volt érkezése. A Bibó-felejtés mellett volt ugyanis Szűcs-felejtés is, s ennek legfőbb oka a szekértábor logika mellett egy reális és kiegyensúlyozott Európa-kép hiánya: Európa fóbia itt, kritikátlan Európa rajongás ott.

A formai problémákat elhagyva lassan közelítünk Szűcs Jenő történetírásának lényegi kérdéseihez, s ez átvezet tulajdonképpeni tárgyunkhoz: Szűcs Jenő Európa-képéhez. Elhagyva most a kevésbé jelentős karakterisztikus vonásokat, a Szűcs Jenő-i történetírás két fő jellemvonását emelném ki. Először is többen az életművet jól ismerők közül is arról értekeztek, hogy Szűcs akár Dózsáról, akár az Árpádokról írt, mégis mindenekelőtt a máról gondolkodott.[10] Nem hiszem, hogy ez így lett volna! Sokkal inkább osztom Komoróczy Géza véleményét, aki szerint Szűcs „kritikai pengéje mindig kétfelé vág: anyagára és saját korára.”[11] Az igazi nagy történészeket kétség kívül mindig egyként érdeklik a feldolgozásra váró múlt megoldatlan problémái, valamint a jelen kihívásai és kérdésfeltevései. S éppen ez a kettősség teremti meg azt a termékeny feszültségét, amely nélkül nincs nagy történeti mű. A nagyság tehát éppen ebben áll, fenntartani a kényes egyensúlyt a kettő között, s elkerülni a két legnagyobb csapdát, ami egyáltalán egy történészre leselkedhet, azaz a történeti múlt aktualizálását, s csupán illusztrációként való felhasználását, illetve elválasztani a múltat a jelentől, mintha a múlt önmagában objektív módon feltárható lenne.

A másik fő jellegzetessége az életműnek, hogy Szűcsöt mindenekelőtt az a kérdés foglalkoztatta, hogy mi Magyarország sorsa és helye Európában. A középpontban mindig Magyarország állt, s Európa mindvégig csak vonatkoztatási keretet jelentett. Ez a vonatkoztatási keret azonban Szűcs számára nem volt lényegtelen, hiszen szinte nincs olyan írása, ahol az illető magyar történeti jelenséget ne vetné össze a nyugati és keleti történésekkel, ne világítaná meg külföldi példákkal. Másként fogalmazva: Szűcsöt mindig Magyarország megoldatlan problémái izgatták, de ugyanakkor képes volt európai távlatokban gondolkodni. S ezekre az alapvető magyar sorskérdésekre a választ nem az örökké adottnak gondolt nemzeti sajátosságokban, még kevésbé holmi ködös nemzetkarakterológiában kereste, hanem a társadalmi „képletekben”, a struktúrában és a szerkezeti elemekben.

Ha Szűcs Jenő Európa-képéről akarunk értekezni, akkor három alapvető problémával találjuk szembe magunkat. Először is szólni kell a forrásokról és a nyugati kortársak hatásáról. Szűcs ugyan is első kézből ismerte a nyugat-európai történeti forrásokat, továbbá mély ismeretei voltak a korabeli Európa történeti iskoláiról és műveiről, legyen szó akár a Reinhard Wenskus-féle gentilizmus teóriáról, vagy a Brunner-Conze-Koselleck-féle geschichtliche Grundbegriffe irányzatról. Nem is beszélve a francia Annales iskoláról, s különösen Marc Blochról és Fernand Braudelről. Ezeket az elméleteket azonban nem egyszerűen alkalmazta, hanem alkotó és kritikus módon beépítette a maga mondandójába. Szűcs tehát az autonóm módon gondolkodó történészek közé tartozott, akikből egyébiránt oly kevés volt Magyarországon. Jól mutatja ezt a később kibontakozó nacionalizmus-vita, amelynek érvelését, vitapontjait Szűcs nem egyszerűen átvette, hanem sok vonatkozásban megelőzte azokat, sőt olyan szempontokat vetett fel, amelyek még ma sem épültek be a nyugati gondolkodásba. Ennek a filológiai problémának a felvetése és megoldása, azonban messzire vezetne, s erre most nincs terem, csupán jelzem a probléma fontosságát és főleg filológiai megoldatlanságát. 

A második probléma a fentiekben mondottakkal függ össze, nevezetesen, hogy Szűcs nem írt önálló munkát Európáról, még a leginkább ennek tekinthető Vázlat sem az, hiszen ‒ mint ahogy a tanulmányt inspiráló Bibónál ‒ itt is a középpontban Magyarország és tágabban a közép-európai, Szűcs terminológiájával a közép-kelet-európai országok Európában elfoglalt helye áll. Szűcs Jenő Európa-képét tehát töredékekből kell összerakosgatnunk, s így az szükségszerűen mindig is mozaikos marad.

Harmadrészt Szűcs ezzel foglalkozó írásaiban, tehát a Vázlatban, a Jelenkor-ban megjelent hozzászólásában, végül pedig a Történettudományi Intézetben tartott előadásában nem teljesen ugyanazt mondja, például a régiók számát, a köztes régió elnevezését és határait vagy a régió kialakulásának fő okait illetően. Ennek filológiai bemutatásától és részletes kifejtésétől most szintén eltekintek, hiszen számunkra most csak a lényegi mondandó a fontos.[12]

Mi ez a lényegi mondanivaló, hogyan viszonyul mások elképzeléseihez, s végül mi maradt mára ebből a koncepcióból? Szűcs lényegi mondandóját három pontba próbálom meg összesűríteni. Először is ennek az elképzelésnek a kiindulópontja a regionalitás. Mielőtt enyhén gúnyos mosoly futna át az arcukon, mondván, nagy felfedezés, hiszen a régió ott szerepel Szűcs tanulmányának címében, hadd hívjam fel a figyelmüket ennek a kiindulópontnak a nóvumára, hiszen ez nem annyira magától értetődő dolog két szempontból sem. Egyrészt mindazon a nagy gondolkodóknak, filozófusoknak, történészeknek a többsége Spenglertől Haleckiig, Christopher Dawsontól Norman Davisig, akik szembenéztek azzal a kérdéssel, hogy mi is kontinensünk lényegi tartalma, általában normatív választ adtak, s egész Európára érvényes kritériumokat soroltak fel, mint a görög-római humanizmus, a keresztény szellemi és erkölcsi értékek, a sokszínűség és a pluralizmus, a tolerancia, a szabadság, az emberi méltóság tisztelete, a racionális és tudományos gondolkodás, a jogállamiság, a sérthetetlen és elidegeníthetetlen emberi jogok vagy a fentiek valamilyen keveréke. Másrészt Szűcs elképzelése ellentmond mind a korszakban népszerű Wallerstein-féle centrum-periféria elméletnek, mind pedig régi-új civilizációs teóriáknak. Szűcs nem ezen az úton haladt, hanem történetileg változó, ugyanakkor dinamikus választ adott erre a kérdésre, s egyben megkérdőjelezte, hogy lenne egységes európai modell.

Ebből következik a második pont. Szűcs szerint Európa nem tagolatlan, osztatlan egész, hanem három régióból álló konglomerátum. Egy olyan háromosztatú rendszert vázolt tehát fel, amelyben két autochton, egymástól lényegi pontokon különböző struktúra alakult ki, a keleti, amelynek jellemzői a cezaropapizmus, az expanzív terjeszkedés, a lassú növekedés, a társadalmi rang szerinti hierarchia, s végül az autokratikus hatalomgyakorlás, illetve a nyugati (Europa Occidens), amelynek jellegzetességeiről továbbiakban még bőven lesz szó.[13] A kettő közé szorult egy harmadik, nem autochton, hanem mintakövető közép-kelet-európainak nevezett régió, amely többé-kevésbé a cseh, lengyel és a magyar királysággal azonos, s amely bár nem rendelkezik önálló struktúra és rendszerképző erővel, ugyanakkor mind a keletitől, mind pedig a nyugatitól különbözik. Inkább a nyugatihoz áll közelebb, mivel görög-római, keresztény és latin nyelvű hagyomány jellemzi, ugyanúgy, mint a nyugati országokat. Ez a régió tehát a nyugati normákhoz igazodott, de a történések kelet-európai közegben játszódtak le, valamint modernizálódása, a struktúrák kialakulása sokkal inkább felülről szorgalmazott módon, mintsem alulról, organikusan és spontán módon történt. Ezen túl bár a nyugatias szerkezetek mindenütt megvannak, de valamilyen formában mind deformáltak, hiányosak, erőtlenek, féloldalasak, ’ritkább alakzatúak’, hol hiányosan csonkák, hol pedig aránytalanul túlburjánzóak.[14] Végül ezen népek, pontosabban ezen népek uralkodó elitje számára a nyugat-európai fejlődés volt és maradt a modell. S ezt a régióban csak néhány rövidlátó, lunatikus politikus kérdőjelezte meg, Magyarország esetében például sajátos magyar útról, nemzeti öncélúságról és keleti gyökerekről ábrándozva, ennek azonban gyakran sok vérrel járó történeti tragédia lett a vége. Szűcsöt tehát leginkább Magyarországnak ez a köztes helyzete izgatta, s a torzulások tényeit és okait kereste, előbb a gazdaságban, majd egyre inkább a társadalmi intézményekben, eszmékben, végül pedig a mentalitásban.

Voltak természetesen ennek a háromosztatú rendszernek politikai olvasatai és implikációi is, nevezetesen a kilépés a hidegháborús kétosztatú geopolitikai rendszerből, a függetlenedési szándék a keleti, azaz az orosz birodalomtól. A nemzetközi érdeklődés ennek is szólt, s a magyar közönséget is nyilván ez villanyozta fel, s ez Szűcstől sem állt ekkor már távol, mégis azt kell mondanom, számára a felfedezett történeti igazság sokkal fontosabb volt. Másképp fogalmazva: Szűcs bár újkori és legújabb kori politikai érdeklődéssel is megáldott vagy megvert gondolkodó volt, mindenekelőtt azonban középkori történész, így a Vázlat is elsősorban századokon keresztül ható és mély strukturális vonulatokat feltáró igazi történeti mű, s nem politológiai esszé, s még kevésbé politikai röpirat vagy pamflet. S hogy Szűcsnek mennyire igaza volt a régió hosszútávon ható, strukturális gazdasági-társadalmi mélyszerkezetet illetően, nos, ahhoz elég egyetlen pillantást vetni a régió országaira, de mindenekelőtt Magyarország mai politikai és társadalmi térképére, valamint eszmei és mentalitásbeli állapotára. Következésképpen itt az idő leszámolni azzal az illúzióval, hogy a régió, s benne Magyarország rövidtávon, egy esetlegesen bekövetkező politikai változással, pláne egy vezérváltással azonnal és gyökeresen megváltoztatható lenne. S önkritikusan el kell mondani, hogy amikor mi még a nyolcvanas évek végén, (s később is, a kilencvenes évek elején) illúziók rabjai voltunk, légvárakat építettünk és délibábokat kergettünk, Szűcs már 1988-ban, tehát még a nagy változások előtt, az Új Márciusi Front alakulásakor kristálytisztán látta a helyzetet és a demokrácia lehetőségének elpuskázásától óvta az ott jelenlévőket.[15] Több nehézséget is felsorolt, de mindenekelőtt a civil társadalom és a civil mentalitás hiányát. „Ez a társadalom ‒ írja ‒ képes kivételes helyzetekben, lásd 1956, heroizmusra. Normális állapotban olyasmikre, amit összevontan ügyeskedésnek neveznék. Ám ami fő, kevés fogalma van arról, mi az a civil társadalom.”[16] A civil társadalom létezésének azon túl, hogy fontos feladatokat vesz át az államtól, nem az az értelme, s ezt Szűcs jól látta, hogy részesedjen a hatalomból, hanem az, hogy képes legyen a hatalom sokoldalú ellenőrzésére. Ettől az áhított céltól ma már fényévekre kerültünk, amikor is a politikai hatalom még a civil társadalom gyenge csíráit is megfojtani igyekszik. S még valami, amit Szűcs nem említ: erős és stabil intézmények, s az ott dolgozók nem szolgai-jobbágyi meghunyászkodása, hanem a közérdeket előtérbe helyező, autonóm gondolkodása és mentalitása. Egy szó, mint száz, ma már aligha lehet kétséges, hogy ezt a kivételes, talán soha vissza nem térő alkalmat is sikerült elpuskáznunk, s csupán a felelősséget oszthatjuk szét elit és közvélemény, politikai elit és értelmiség, népiek és urbánusok, valamint liberálisok, szocialisták, konzervatívok és a honi talajon bőven termő szélsőségesek között. Ez azonban a dolog végeredményét illetően se nem oszt, se nem szoroz! S kérdés, hogy mikor lesz, lesz-e újra alkalmunk és lehetőségünk nekiveselkedni az előttünk álló feladatnak.

Harmadik pontként tekintsük át mit tartott Szűcs a nyugati modell meghatározó jellemvonásainak. A nyugati modell esetében Szűcs lényegében igazat adott Bibónak, aki a modern korban kialakult demokratikus társadalomszerveződés és közösségalakulás gyökereit a szerződéses viszonyokban, a kölcsönösen biztosított jogokban és kötelezettségekben, a ’szabadság kis köreinek sokaságában’, valamint a hatalomkoncentrációt és az egyoldalú alávetést meghiúsító egyensúlyi helyzetetekben találta meg. Szűcs ehhez még hozzátette, hogy a nyugati értelmű társadalomfejlődés lényegi összetevője még az antik-germán szimbiózisból kinőtt feudalizmus és hűbériség, továbbá a társadalom autonóm fogalmának kialakulása, a társadalom és az állam szétválasztása, azaz „valójában egy struktúra, mely magát a szétválasztást lehetővé tette; még pontosabban: struktúraváltások sorozata, melyben ez a kettősség ilyen vagy olyan súlyozásban folyamatosan jelen volt.”[17] Szintén Bibóval egyetértve az európai specifikumot más kontinensekkel és civilizációkkal összevetve Szűcs a dinamikában találta meg. „A nyugati fejlődés titka ‒ írja ‒ nem a Spengler-féle fausti lélekben áll, még csak nem is abban, hogy az ázsiai civilizációk «ciklikus» mozgásával szemben «kumulatív» volt, hanem egy olyan fejlődésritmusban, melyben a kumulatív változás mindig egyben struktúraváltást is hozott. Vagy más szemszögből: maguk a struktúrák voltak olyanok, hogy eleve magukban hordták önmaguk meghaladásának feltételeit.” Szűcs szerint a Nyugat ezredforduló utáni dinamikájának és integrációinak feltétele az előző korszakban végbement dezintegráció volt; ebben rejlik ugyanis a feltétele a társadalom és állam elválasztásának is.[18] Szűcs szemléletében a kereszténység, mint az európai modell egyik meghatározó jellegzetessége, nem elsősorban vallási vonatkozásban került az előtérbe, hanem úgy, mint struktúra meghatározó tényező, s úgy, mint az egyetlen intézmény, mely az európai millennium előtt nem dezintegrálódott, így a hatalmi káoszban és vákuumban kiszabadult alárendelt szerepéből, ugyanakkor szilárd maradt és lehetővé tette a kontinuitást. Az ezredforduló után az is modellképző szerepet játszott, s egyben a jövőre nézve egyedülállóan termékenynek bizonyult, hogy Nyugat-Európában nem alakult ki cezaropapizmus, azaz itt szétvált egymástól a spirituális és a világi univerzum, az ideológiai és a politikai szféra.[19] Összegezve az eddig mondottakat Szűcs a nyugat-európai történeti fejlődés legfontosabb jellemvonásának, specifikumának a dinamizmust tartotta, tehát egy olyan fejlődésmodellt ábrázolt, amelyben a folyamatos kumulatív változások egyben struktúraváltásokat is eredményeznek, de nyitva hagyta azt a kérdést, hogy miért is erős és folyamatos Európában a kumulatív növekedés, és a felhalmozások nyomán miért következnek be mindig strukturális váltások is? Ezekre a végső okokra a történettudomány valószínűleg nem tud választ adni. Ezekre a kérdésekre adott válaszokat, vagy válaszkísérleteket alkalmasint csak a teológiában vagy a történetfilozófiában találhatjuk meg, vagy rosszabb esetben ott sem. Szűcs azonban szigorú racionális gondolkodásának megfelelően tartózkodott erre a lápos, süppedékes és mocsaras területre lépni.

Előadásom végére érve arra az izgalmas kérdésre kellene választ találnom, hogy mi maradt mára ebből a koncepcióból, illetve kinyitnék még két kis ablakot a jövő felé, anélkül azonban, hogy ezt részletesen kifejteném vagy értelmezném. Azt mondhatjuk összegzően, hogy Szűcs Jenő Európa-koncepciója egyike volt a leginkább magyarázó erővel bíró elképzeléseknek, és az is maradt! Így csak az ezzel bíbelődő legnagyobb gondolkodókkal, Spenglerrel, Ferreroval, Haleckivel, Geremekkel, Braudellel és Bibóval vethető össze.[20] Igazat kell adnunk Fernand Braudelnek, amikor azt írja a Vázlatról, hogy Szűcs mindig provokál, vitára indít, reflexiókat ébreszt, még akkor is, ha nem mindig győzi meg az olvasót az igazáról. Számomra például Oroszország lényegét a civilizációelméleti magyarázat sokkal jobban megvilágítja, mint a Szűcs-féle Kelet-Európa koncepció.[21] S a sor még nyilván folytatható lenne, de nem ez a lényeg. A lényeg, hogy Szűcs Jenő elképzelését akkor is idézni fogják, s azt akkor is vitatni fogják, amikor egyes részletkérdésekben a történettudomány már egészen más álláspontra helyezkedett.[22]

S végül a két jövő felé nyitott ablak. Szűcs és az akkori politikai és értelmiségi elit jobbik része, valamint nemzedékem többsége számára megdönthetetlen bástyának, megingathatatlan nézetnek és egyben elérendő célnak tűnt a nyugat-európai modell. De mi van akkor, ha ez csupán délibáb, amelyet reménytelenül kergetünk, vagy lefegyverző álmodozás, amely csak arra jó, hogy azt se tegyük meg, amit a valóban megtehetnénk? S mi van akkor, ha mégis a sokszor lenézett Spenglernek van igaza, s Európa világtörténeti perspektívában tényleg elindult a hanyatlás útján? Vagy ha nem is neki, de azoknak, akik szerint az európai baloldali elit a lehetetlenre tesz kísérletet, amikor Európa egyik lényegi összetevőjének, a sokszínűségnek a felszámolásába kezd? S a liberális elit önmaga létének alapjait kezdi megsemmisíteni, amikor a szabadság, s különösen a szólásszabadság jogát kezdi korlátozni? S mi történik, ha szemünk láttára elillan az európai csoda, s megszűnik a kumulatív felhalmozás, vagy nem szűnik meg, csak a jövőben nem eredményez struktúraváltást, ahogy azt Szűcs Jenő a múltban kimutatta. Ezekre a kérdésekre Szűcs elképzelése természetesen nem ad választ, de hozzájárulhat ahhoz, hogy koncepciójának továbbgondolásával, ezekre a nyugtalanító kérdésekre is választ kapjunk, feltéve, ha elkötelezettségünk, kitartásunk és logikánk legalább olyan erős, mint egykor Szűcs Jenőé volt.          

A másik kinyitandó ablak a magyar jövő felé mutat, s az egyik legnagyobb nyomorúságunkkal kapcsolatos. Az irodalomban szinte közmegegyezés uralkodik azt illetően, hogy Szűcs baloldali és urbánus gondolkodó volt, aki nem szívelte a népieket. Az első jelzővel magam sem vitatkoznék, de a másik mellé egy nagy kérdőjelet állítanék. Abban a kései és rendkívül fontos interjúban, amit Vikol Katalin készített Szűcs Jenővel, Szűcs nagyon világosan fogalmaz ebben a kérdésben, mondván: „voltak olyanok, akik a nemzeti illúziók rombolójaként urbánusnak minősítettek, én magamat sohasem soroltam sem egyik, sem másik kategóriába, hiszen írásommal éppen e káros kettéosztottságon akartam túlemelkedni.”[23] Ebbe a feladatba beletört Szűcs Jenő bicskája, mint ahogy azóta sok másnak is. Ha az 1989-es lehetőség nem egyszeri alkalom volt a magyar történelemben, akkor a jövőre nézve érdemes tekintettel lenni Szűcs e korai figyelmeztetésére, s nemcsak a népi és a jobboldalon. A baloldalon, a liberális és szocialista szekértáborban legalább ennyire, ha ott még nem fokozottabban. Nem kell tehát mindenütt Horthy Miklós fehér lovát vizionálni, ha a nemzeti tradícióinkról van szó, s nem kell örökösen antiszemitát kiáltani, ha elhangzik a zsidó szó, s végül nem kell minden jobboldali konzervatív nézet mögött magát az ördögöt látni. Van ugyanis az európai történelemnek egy látszólag megmagyarázhatatlan paradoxona, nevezetesen: a pluralizmus, a demokrácia és a sokszínűség csak ott virágozhat, ahol együvé tartozás, integráció és egység van, de mindenekelőtt közös terv a jövőre. Szűcs Jenő sokat tett azért, hogy ezt a paradoxont a maga mélységében megérthessük. Hosszú, nagyon hosszú még az út, amíg ezt az alapvető összefüggést Magyarországon mindenki megérti.

***

[1] Gyáni Gábor: Szűcs Jenő, a magányos történetíró. Forrás, 2008, 6. sz. 1‒16. p. Ez az írás kötetben is olvasható (Nemzeti vagy transznacionális történelem. Budapest, 2018, Kalligram, 2018, 188‒212. p.). Fontos szempontokkal gazdagította a Szűcs-irodalmat Urbán László (Szűcs Jenő: Vázlat Európa három régiójáról. Társadalomkutatás, 1985. 3. sz. 129‒133. p.), Engel Pál (Vázlat Szűcs Jenőről. Holmi, 1993. 6. sz. 833‒837. p.), Komoróczy Géza (Szűcs Jenő egyetem nélküli tanár. Uo. 838‒840. p.), Hanák Péter (Az imaginárius régió valósága. Emlékezés Szűcs Jenőre. Mozgó Világ, 1995. 2. sz. 71‒77. p.), Tóth Gábor (Az elmélet szerkezete és a szerkezet elmélete. Szűcs Jenő középkor-képéről. Korall, 2002. 9. sz. 137‒154. p.), valamint Losoncz Alpár (Közép-Európa az európai hármasszerkezetben. Szűcs Jenő Közép-Európájának kritikai olvasata. In Mester Béla szerk.: Régiók, határok, identitások. (Kelet-) Közép-Európa a (magyar) filozófiatörténetben. Budapest, 2016, Gondolat ‒ MTA BTK Filozófiai Intézet, 65‒82. p.).

[2] Engel Pál: Inkább a Nyugathoz tartozunk. Ma lenne hetvenéves Szűcs Jenő történész. Népszabadság, 1998. júl. 13. 9. p.

[3] Babits Mihály. Könyvről könyvre. Zárójel: író és historikus. Nyugat, 1933. 15‒16. sz. 158‒164. p. és Reakciós történetírás. Uo. 1933. 17‒18. sz. 251‒258. p. Kötetben lásd Babits Mihály: Esszék, tanulmányok. 2. köt. (Szerk.: Belia Mihály). Budapest, 1978, Szépirodalmi Könyvkiadó, 254‒255. és 258‒259. p.

[4] Lásd erről részletesen Zimonyi István utószavát. In Szűcs Jenő: A magyar nemzeti tudat kialakulása. Budapest, 1997, Balassi Kiadó ‒ JATE ‒ Osiris Kiadó, 425‒439. p.

[5] Ezek egy részét tartalmazza a gyűjteményes Nemzet-kötet (Nemzet és történelem. Tanulmányok. Budapest, 1974, Gondolat).

[6] Lásd erről Engel Pál utószavát (Szűcs Jenő: Az utolsó Árpádok. Budapest, 2002, Osiris, 509‒515. p.).

[7] Lásd Szűcs Jenő (1928‒1988) műveinek bibliográfiája. Történelmi Szemle, 1993. 3‒4. sz. 199‒204. p. A hiányzó tétel A klerikális reakció ellenforradalmi tevékenysége 1848‒49-ben. Budapest, 1952, Művelt Nép Könyvkiadó.

[8] Szűcs Jenő: Városok és kézművesség a XV. századi Magyarországon. Budapest, 1955, Művelt Nép.

[9] Beszélgetés Szűcs Jenővel 1983, február 3-án. A szöveget Tóth Gábor bocsájtotta a rendelkezésemre, amelyért köszönetemet fejezem ki.

[10] Lásd például Engel Pál: Vázlat Szűcs Jenőről. Holmi, 1993. 6. sz. 833. p.

[11]Komoróczy Géza: Szűcs Jenő egyetem nélküli tanár. Uo. 839. p.

[12] Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról. A mű eredetileg a szamizdat Bibó-emlékkönyvben jelent meg. Lásd Bibó-emlékkönyv. 1‒2. köt. Budapest‒Bern, 1991. Századvég Kiadó ‒ Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem. Később a tanulmány önállóan is megjelent, előbb a Történelmi Szemlében (1981. 3. sz. 313‒359. p.), majd a Gyorsuló idő sorozatban (Budapest, 1983, Magvető). A második írás: Helyünk Európában. Hanák Péter, Lackó Miklós és Szűcs Jenő beszélgetése. Jelenkor, 1993. 5. sz. 445‒449. p. A beszélgetés eredeti időpontja1983. január. A harmadik: Szűcs Jenő ‒ Hanák Péter: Európa régiói a történelemben. Budapest, 1986, MTA Történettudományi Intézet ‒ Országos Pedagógiai Intézet.

[13] Szűcs Jenő: Magyarország regionális helye Európában. A középkor. In Szűcs Jenő ‒ Hanák Péter: Európa régiói a történelemben… I. m. 3‒13. p. Ebben a tanulmányban Szűcs egyértelművé teszi, hogy szerinte Európa több régióból áll, mint az a három, amit a Bibó-tanulmányban módszertani okokból elemzett, azaz ehhez a háromhoz még hozzáteszi az észak-európai (skandináv), a dél-európait (mediterrán) és a délkelet-európait (balkáni) régiókat is. Uo. 3‒4. p.

[14] Szűcs Jenő: Vázlat Európa három régiójáról. In Bibó-enlékkönyv. 1. köt. I. m. 189. p.

[15] Lázár István szerk.: Új Márciusi Front, 1988. Dokumentumok, cikkek, interjúk. Budapest, 1989, Múzsák, 208‒213. és 280‒281. p.

[16] Uo.

[17] Szűcs Jenő: Vázlat Európa három régiójáról. In Bibó-enlékkönyv. 1. köt. I. m. 167. p.

[18] Uo. 169. p.

[19] Szűcs ez irányú fejtegetését lásd uo. 171‒172. p.

[20] Oscar Halecki ebből a szempontból különösen fontos, hiszen ő már a múlt század harmincas éveiben felfedezte Európa köztes régióját. Lásd erről részletesen és további irodalommal Gyurgyák János: Európa alkonya? Utak és tévutak az európai történelemben és politikában. Budapest, 2018, Osiris, 24‒34. p.

[21] Lásd erről részletesen legújabb könyvem fejtegetéseit. Gyurgyák: Európa alkonya… I. m.

[22] Ilyen felülvizsgálatra Kézai kapcsán lásd például Molnár Péter: A magyar jobbágyok eredete Kézei Simon szerint: az értelmezés lehetőségei és zsákutcái. I‒II. Századok, 2017. 3. sz. 575‒605, és 4. sz. 713‒742. p.

[23] Történelmi tudat és nemzeti identitás. Beszélgetés Szűcs Jenő történésszel. Szakszervezeti Szemle, 1987. 1. sz. 15‒21. p.