A Zsolnay-mítosz

Zsolnay Vilmost kortársai a „legnagyobb magyar fazekasként” tisztelték. Nevezték az „agyag atyamesterének” is.

Egykori csúcstetős irodaháza leginkább pagodára emlékeztet. Rajta az öttornyos Zsolnay-címer, a világhíres védjegy – Pécs középkori nevére utalva. Az udvar mesebeli: kerti vázák, színes kövekkel díszített szökőkutak, szobrok, szfinxek. Azt pedig már csak a feljegyzések őrzik: itt valamikor teniszpálya, üvegház és angolpark is volt – a család nagypolgári életviteléhez illően.

A Zsolnay-negyedben ma is üzemel a gyár. Immár 1853 óta: ekkor alapította Zsolnay Miklós. Aki valójában kereskedő volt, vegyes üzlete a pécsi Fő téren állt. Jómódban élt a család, az apa minden lehetőséget megadott három fia tanulásához. Bár Vilmos festőművésznek készült, apja a bécsi Politechnikum kereskedelmi tagozatára küldte, majd „gyakornoki vándorútra” bécsi, frankfurti, drezdai, müncheni nagy kereskedőházakhoz. 1847-ben tért haza, pár évvel később apja rábízta a Fő téri családi vállalkozást. Ugyanabban az évben, 1853-ban a legidősebb fiának „kőedény-manufaktúrát” létesített. Ám Ignác kudarcot vallott a cserépüzem vezetésével, és jócskán eladósodott.

Technikai találmányai tették világhírűvé

Voltaképpen itt kezdődik a „Zsolnay-történet”: 1868-ban Vilmos – negyvenéves volt akkor – kivásárolta bátyjától a családi manufaktúrát, s néhány évtized alatt a kor egyik legnagyobb kerámiagyárát építette fel. A 19. század végén Magyarország kerámiaipari össztermelésének csaknem negyede „Zsolnay” volt. A világ legrangosabb gyáraival – az angol Minton céggel, a se `vres-i és a berlini királyi porcelánnal – vették fel a versenyt.

Zsolnay Vilmos folyton képezte magát. Időközben elsajátította a fazekasmesterséget, de kémiát és geológiát is tanult, földtani kutatásokba kezdett. Sorra járta a Pécs környéki agyaglelőhelyeket, s amelyeket megfelelőnek talált, azokat megvette vagy kibérelte. Gyárának alapanyagait maga állította elő. Reneszánsz mesterember volt, kutató-kísérletező polihisztor.

Technikai találmányai tették világhírűvé a Zsolnay-termékeket. Ilyen – egyebek mellett – a „porcelánfajansz”. Lényege, hogy porózus cserépre magas hőmérsékleten olvadó, ólommentes mázat vittek fel, a díszítéshez pedig színes mázat használtak, amely alacsonyabb hőmérsékleten olvadt. A Zsolnay-porcelánok elefántcsontfényű alapszíne ennek az eljárásnak köszönhető.

A találmányt az 1878-as párizsi világkiállításon aranyéremmel jutalmazták. A kor egyik legnevesebb szakértője, Alexander Schmidt elismerően jegyezte meg: „Az iparilag fejletlen Magyarország valóságos kerámiai újítást hozott Párizsba.” Zsolnay Vilmos a nagydíj mellett a franciák becsületrendjét is elnyerte.

Az angol királynőnek például házi termesztésű szőlőt is küldtek

Ő tette fagyállóvá az építészeti színes kerámiát, amelyet pirogránitnak nevezett el. Ez is hungarikum. A gyár Otto Wagnernek, Ybl Miklósnak és Steindl Imrének is dolgozott.

De Zsolnay Vilmos kísérletezte ki – a kor legnevesebb vegyészmérnökével, Wartha Vincével – a szivárványhatású eozintechnológiát is. Illetve: inkább „újra feltalálták” azt. Ugyanis a fémfényű máz titkát ismerték már az ókorban, később a középkori Itália majolikamesterei is használták. Az eozin égetett agyagedényen rubinpiros színben tündöklik, innen ered a neve is: az Eos hajnalpírt jelent görögül. Zsolnay aztán a zöld és kék árnyalatokat is megalkotta. Az 1896-os millenniumi kiállításon mutatta be először eozinmázas termékeit. És az elismerés sem maradt el: Pécs díszpolgárává avatták, és Ferenc József-renddel tüntették ki.

Vilmos lányai – Júlia és Teréz – apjuk művészi hajlamait örökölték. Mindketten tehetségesen rajzoltak, festettek, nem volt kérdés: képességüket a családi gyárban kamatoztatják. De előtte apjuk távol-keleti tanulmányútra küldte őket. Júlia itt kedvelte meg a keleties motívumokat. Teréz viszont inkább a magyaros, népi elemeket használta. A keleties-magyaros díszítés eredménye a sajátos Zsolnay-stílus, amely a szecesszió idején teljesedett ki igazán. Világszerte keresetté váltak akkor az eozinmázas dísztárgyak. Egy-egy dekoráció megtervezéséhez kortárs képzőművészeket is felkértek – köztük Klein Ármint és Rippl-Rónai Józsefet.

A Zsolnay család kiállított Angliában, Amerikában és Ausztráliában is. Számos díjat hoztak haza a világ különböző részéből. Mindent megtettek a külföldi kapcsolatokért. Az angol királynőnek például házi termesztésű szőlőt is küldtek a „Zsolnay-kisvárosból”.

„A kezdetnél tartok. Most tudom csak, mit lehetne még alkotni.”

Mert időközben valóban kisvárossá nőtte ki magát a gyár. A kerítéssel körbevett Zsolnay-birodalom területén tanoda, orvosi szolgáltatás működött, saját beteg- és nyugdíj-biztosítási rendszere, iskoláztatási és lakásépítési programja is volt a gyárnak. A „kisvárosban” élt az egész család is, Teréz férje, Sikorski Tádé építész és iparművész díszítéseket tervezett, festett. Júlia geológushoz ment feleségül: Mattyasovszky László az anyaglelőhelyek felkutatásában segítette a vállalkozást.

Zsolnay Vilmos 1900-ban halt meg. Tüdőgyulladásban, hetvenkét évesen. Röviddel halála előtt – állítólag – azt mondta: „A kezdetnél tartok. Most tudom csak, mit lehetne még alkotni.”

Fia, Miklós vitte tovább a vállalkozást. A Zsolnay-sikertörténetnek eleinte a „történelmi akadályok” sem szabtak gátat. Átvészelték az első világháborút, s bár a területi veszteségeket megérezték – például bányáik egy része határon kívülre került –, a gyár fejlődött tovább. Az exkluzív, egyedi megrendelések teljesítése mellett a porcelántárgyak sorozatgyártásába kezdtek.

A „Zsolnay-aranykornak” aztán a gazdasági világválság vetett véget, és a hanyatlás folytatódott a második világháború idején. Az üzemet 1948-ban államosították: a Pécsi Porcelángyár elsősorban szigetelőporcelánra, majd az ötvenes évek végétől fehér étkészlet tömegtermelésére szakosodott. A „Zsolnayt” nemcsak a gyár nevéből törölték ki hosszú időre.

34 millió egy sorozatért

De ma már ismét érződik a családi felelősség a gyár vezetésén. Az igazgató, Péterné Marosy Katalin – Zsolnay Vilmos testvérének ükunokája. Követendő példának tartja a polihisztor ős innovatív szellemiségét. A klasszikus, egyedi darabok felújítása – „mai interpretálása” – mellett új sorozatokat is készítenek, és továbbra is gyártanak épületdíszítési elemeket.

Marosy Katalin szerint a lakberendezés újra fontossá vált a polgári életvitelben. Egyre nagyobb az igény a klasszikus, szép díszítésekre. Nem véletlen, hogy a „Zsolnay” ismét divatba jött.

Nemrég egy New York-i galériában egy 19. századi, kisméretű eozinkupa 49 ezer dollárért kelt el. De említhetnénk azt is: az 1800-as évek végén gróf Andrássyéktól kapott egyedi megrendelést a gyár. Exkluzív étkészletet kértek. A díszítést Rippl-Rónai József festette. A sorozat négy darabjáért 2004-ben 34 millió forintot fizettek egy honi aukción.

Marosy Katalin mindebből úgy ítélte meg: igény van arra, hogy kultuszteremtő céllal felújítsák az egykori Zsolnay-díszítőelemeket és formákat.

– Ahogy hajdan, úgy most is mesterfestők díszítik az első darabokat. A limitált szériákból szigorúan csak ötvenet gyártunk. Százéves dekorációs könyveket is végiglapoztunk: ezek alapján is korszerűsítünk mintákat. Karácsonyra például olyan étkészlet kerül a piacra, amelynek díszítéséhez Rippl-Rónai mind ez idáig feldolgozatlan mintáit használtuk.