Lélegzetvételnyi szünet

Bőségesen lehetne morfondírozni azon, hogy a görögök hogyan voltak képesek ekkora adósságot felhalmozni, de azon is, hogy az euróövezetnek ez a viszonylag kis gazdasága (a magyar GDP másfélszeresével, de a magyar adósság hat-hétszeresével!) miként volt képes lebénítani az európai pénzügyi rendszert. Az első kérdésre a görög állam évtizedes esztelen költekezése a válasz, anélkül persze, hogy kiderült volna, miért maradt ez Brüsszelben észrevétlen. Hol vannak, és kik a felelősök? A második kérdésre a válasz a bankvilágba vezet. Ez idő szerint úgy egynegyed ezermilliárd euró értékű görög államkötvény hever az európai bankokban, éspedig úgy, hogy az adós de facto fizetésképtelen. Se a közgazdasághoz, se a pénzügyekhez nem kell érteni ahhoz, hogy belássuk: ekkora összeg képes romba dönteni jó pár tucat bankot, ami a bankközi piacon láncreakciót idéz elő, hiszen nemcsak a görögök, hanem a nekik hitelezők is fizetésképtelenné válnak – egymással szemben is, de olyan bankok felé is, amelyeknek egy szál görög államkötvényük sincs.

A görög problémára az euróövezeti vezetők drasztikusnak is mondható megoldást találtak, leküzdvén a bankok ellenállását. (Ebben Angela Merkelé a fő érdem.) Abban nem volt sok vita, hogy a bankok „önkéntesen” írják le veszteségként a görög adósság egy hányadát, abban viszont igen, hogy ez a hányad mekkora legyen. A bankok 21 százalékra voltak hajlandók, de a vége 50 lett. A német kancellár alighanem megzsarolta a görög államkötvényeket birtokló pénzintézetek képviselőjét, az IIF-et, mondván: a kormányok csak akkor segítik ki a bankokat, ha minden 100 euró értékű görög adósságlevelet 50-esre cserélnek ki, és a fennmaradó 50-nek úgy 30 százalékát átütemezik. Az átütemezés olyan formában valósul meg, hogy a „maradék” adósság 5-10 éves lejáratról 30-35 évesre módosul.

Görögországot tehát elvileg kimentették. Ám arra nézve, hogy ez a hatalmas mutatvány mire lesz jó, egy megdöbbentő adat van a birtokunkban: csupán arra, hogy 2020-ra (!) a görög államadósság a GDP 120 százalékára csökkenjen, oda tehát, ahol ma a nyakig eladósodott olaszok állnak. Ennyit a „gyors kilábalásról”. Arra nézve, hogy ebből miként lesz növekedés, azaz a görög gazdaság mikor lehet képes talpra állni, még jövendölés sincsen. De hogy arrafelé két nemzedék is elveszítheti a reményeit a valamivel is jobb életre, nagy tétekben lehet fogadni.

Ráadásul az igazi tragédia nem is Görögország. Egyedül miatta csak idén nem tartottak volna négy „válságelhárító” csúcsértekezletet, és nem dagasztották volna az EFSF-alap tűzfalnak elkeresztelt pénztömegét, egészen a most előirányzott ezermilliárdig. Van ugyanis két ország – Olaszország és Spanyolország –, amelyik Görögországgal ellentétben fizetőképes (még), de adósságait a jelenlegi kamatszinten gyakorlatilag képtelen megújítani. Technikailag ez annyit jelent, hogy míg Németország alig több mint 2 százalékos hozam (kamat) mellett képes a pénzpiacon 10 éves lejáratú államkötvényeit értékesíteni, eközben az olaszoknál ez majdnem 6, a spanyoloknál 5,5 százalék. CDS-felárral (csődbiztosítási költséggel) pedig még ennél is jóval több. Mindennek tetejébe a piacokon se az olaszok, se a spanyolok még ilyen kamatok, ekkora felárak mellett se igen tudnak 10 éves lejáratú papírokat eladni, mert a feléjük sugárzó bizalmatlanság legfeljebb 1-3 évre taksálja a fizetőképességüket.

Ezen a ponton lép be az EFSF. A válságalap elvileg azt tenné lehetővé Rómának és Madridnak, hogy a piaci ár alatt jussanak friss pénzhez, azaz adósságterheik ne növekedjenek elviselhetetlen mértékben. Ez egyfajta kamattámogatás, de létérdeke az euróövezetnek, mert ha akár Olaszország, akár Spanyolország bedől, akkor nincs az az isten, amelyik megmentené az eurót. Legalábbis az övezet mai határain belül.

Feltéve, hogy az EFSF kasszájába beáramlik ezermilliárd, marad egy „apró” kérdés. Honnan? Erre nézve a csúcsértekezlet semmit nem tudott még mondani. Viszont az bizonyos, hogy máris megindultak a tárgyalások olyan pénztulajdonosokkal, akik beszállhatnának az üzletbe. Már ha nekik ez valóban üzlet lesz. Az első helyen természetesen Kína van, de emlegetik még Japánt, sőt Oroszországot is. Kína és Japán rendelkezik ma a világ legnagyobb pénztartalékaival, bár az oroszok se lebecsülhetők, és valamennyien érdekeltek abban, hogy áruiknak, szállításaiknak az európai piacai ne dőljenek össze.

Ebben az összefüggésben Kínát említeném a legelső helyen, amely pillanatnyilag csaknem annyi exportterméket helyez el az unióban, mint amennyit az Egyesült Államokban. S akkor, ha Kína megállás nélkül vásárolja az amerikai állampapírokat, miért ne hitelezne Európának?! Miért ne szállna be a „görög vonalon” eladósodott európai bankok kimentésébe, ha egyszer ezek nélkül a bankok nélkül nincs normálisan működő európai pénzrendszer, nincs normális hitelezés – egyebek között azoknak a cégeknek, amelyek tömegével vesznek fel kínai árukat?

Mindenesetre korunk jellegzetes paradoxonja, hogy az a Kína, amely az egy főre jutó GDP-ben a magyarnak úgy a harmadát termeli meg (de összességében a világ második, az exportra nézve pedig az első gazdasági hatalma), mentőangyal lehet. Az ellentmondás magyarázata nem utolsósorban abban keresendő, hogy az euróövezeten belül X. ország közvetlenül nem segítheti ki Y. országot. (Értsd: Németország közvetlen hitellel Görögországot.) Másrészt direkt segítséget bárki csak az IMF-től kaphat, kétoldalú megállapodás alapján. S végül: az IMF részvényesei – például az eurózónán kívüli britek – a maguk befizetéseit nem engedik továbbítani az EFSF-be, szóval nem vesznek részt semmilyen eurós mentőakcióban. (Nota bene: mások se. Máris létezik tilalom az unióban arra nézve, hogy külföldi anyabankok magyar, román, bolgár stb. leánybankjaikból forrásokat vonjanak ki önnön görög veszteségeik leírására... Evégett kormányaikhoz vagy az EFSF-hez kell folyamodniuk.)

A – nevezzük így – keretmegállapodás, amely német–francia együttműködéssel és nyomással létrejött, mindent egybevéve jó dolog: a piacok reagálása igazolta a döntések helyességét. De ha – ne adj’ isten – ez a keret nem töltődik meg azzal a tartalommal, amelyet a politikusok elhatároztak, akkor az következik, amit mi pestiesen „térdre, imához!”-nak mondunk. És túl sok a bizonytalanság ahhoz, hogy ezt a perspektívát egyszerűen elhessegessük. Hogy is mondta annak idején Kossuth Lajos? Annyi energiát kér a kivitelezésben, mint amennyit a magyar Országgyűlés (hadseregszervezésre) megajánlott. Ami a megajánlást illeti, ma is rendben vagyunk.

Megmentették Görögországot és az eurót: