Kurd szabadság és olajkincs

A kurd a világ legnagyobb olyan népe, amely önálló államisággal nem rendelkezik. Ráadásul úgy nem, hogy – ellentétben például az államalapítás előtti zsidósággal – egy tömbben él, csak épp négy szuverén ország területén. Lélekszámáról csak becsült adatok vannak: 25-30 millió közöttiek. A legtöbb kurd Törökországban él: legalább tíz-, de lehet, hogy 15 millió is. További ötmillió él Iránban, legalább ugyanennyi Irakban, és feleennyien Szíriában. Harcuk a függetlenségért már a 19. század közepén, az Ottomán Birodalom fennhatósága alatt megkezdődött, de a múlt század húszas éveinek végén kikiáltott „Ararat Köztársaság” háromévnyi létét leszámítva eredményre soha nem vezetett. Hasonló epizódnak számított az iráni forradalmat követő egy-két év, amikor az ottani kurdok hatalmukba kerítették Iráni Kurdisztánt, ám mozgalmukat Khomeini hadserege gyorsan leverte. Mindig, mindenütt leverték őket. Irak diktátora, Szaddám Huszein formális autonómiával ajándékozta meg ugyan őket a hetvenes években, ám a diktatúra természetéből adódóan ez az autonómia még a formális jelzőt sem érdemelte ki (lásd a milliónyi autonóm köztársaság és terület sorsát Sztálin és utódai Szovjetuniójában).

Iránban és Irakban a kurdok legföljebb gyalogok lehettek az uralkodó elitek sakktábláján. Több mint jellemző, hogy a múlt század nyolcvanas éveit szinte teljes egészükben átívelő iraki–iráni háború idején Bagdad az iráni, Teherán pedig az iraki kurdokat lázította saját kormányuk ellen, ami végül véres megtorlásokat szült mindkét oldalon. Ezek során a Szaddám által elrendelt és ama bizonyos „Vegyész Ali” által végrehajtott vegyifegyver-támadások ártatlan polgári életek ezreit oltották ki. Az iraki belbiztonsági erők négyezer kurd falut (!) töröltek el a föld színéről, több mint egymillió kurdot deportáltak, és legalább 100-150 ezer embert öltek meg 1988-ig. (Alit idén januárban felakasztották. A „vegyész” gúnynevet a kurdoktól kapta.)

Törökországban, ahol a harmincas évek óta tilos volt a kurd nyelv és a „kurd” valamint „Kurdisztán” fogalmak használata (helyettük a „hegyi törökök” dívott kötelezően), a nyolcvanas évek közepén az Abdullah Öcalan vezette Kurd Munkáspárt osztagai fegyveres harcot indítottak a kurdok függetlenségéért. A gerillaháborúnak mindkét oldalon sok áldozata volt, kíméletet egyik fél sem mutatott, kivált a török hadsereg nem. 1999-ben Öcalant elfogták, elítélték, azóta a Márvány-tenger egyik szigetén raboskodik. Távoztával gerillamozgalma gyakorlatilag szétesett, bár olykor ma is hallat magáról.

A kurdokat sújtó átok az 1991-es – Szaddám szempontjából vesztes – öbölháború után enyhült valamelyest, Irakban legalábbis. A háború egyik következménye az volt, hogy az Amerika vezette győztesek tilalom alá helyezték az iraki légierő tevékenységét az ország északi, kurdok lakta és déli, síita többségű területei fölött. A légtérzárlat a fegyvertelen síitákon nem sokat segített, a Kurd Demokrata Párt (KDP) és a Kurd Hazafias Szövetség (KHSZ) hegyekben rejtőzködő, jól felszerelt alakulatain annál többet. Iraki Kurdisztán majd egy évtizeddel Szaddám eltüntetése előtt félig független képződménnyé vált, ahol a hatalmon történelmi nevek, Barzani (KDP) és Talabani (KHSZ) osztoztak. Ez a fejlemény azért is korszakos jelentőségű, mert a kérdéses időpontig az egységes, független kurd állam létéért folyó harc (részben a számszerűség, részben a katonai erő miatt) értelemszerű addigi centruma és vonzáspontja Törökországból – és Öcalantól – áttevődött Irakba. Amikor aztán 2003 márciusában megindult az amerikai támadás Szaddám rendszere ellen, az Egyesült Államok 178. számú légi szállítású dandárja a kurd gerillák támogatásával tudta megnyitni az északi frontot. A „pesmergák” (kurd szabadságharcosok) a győztesekkel együtt vonultak be Bagdadba. Iraki Kurdisztán a félfüggetlenség állapotából átlépett a de facto függetlenségbe, ami nemcsak neki volt jó, hanem az amerikai és a nemzetközi expedíciós hadseregnek is, amelynek – Irak egyéb, ezerféle széthúzástól, terrorizmustól sújtott részeivel ellentétben – kurd földön nem kellett sem új államigazgatási, se rendészeti szervek létrehozásával, kiképzésével bajlódnia; azok már megvoltak helyben.

Az iraki egységállam újonnan létrehozott hierarchiájának első embere államfői minőségben a kurd Dzsalal Talabani lett. Nota bene: ez sem volt rossz ötlet az amerikaiaktól, mert Talabani megválasztása után a kurdföldi elszakadási törekvések elhaltak, sőt történt egy roppant bizarr eset is. Amikor a török hadsereg 2008-ban az Öcalan-féle gerillák búvóhelyei után kutatva behatolt Észak-Irakba, azaz kurd földre, Talabani és Barzani (utóbbi az autonóm kormány miniszterelnöke) emberei inkább neki segítettek, mint törökországi testvéreiknek, nem akarván veszélyeztetni a Kurdisztáni Autonóm Régiónak az új iraki alkotmányban (2005) rögzített stabil létét – még kevésbé az olaj- és földgázkincs kihasználását. Ez hatással volt az addig engesztelhetetlen, ráadásul mérsékelten iszlamista török kormányra. Csak egyet említenék: 2009. január 1-jén elkezdte adásait a TRT–9, az ország első, kurd nyelven sugárzó tévécsatornája. Ezek után legföljebb feltűnést, ám bombameglepetést nem keltett, hogy Davudoglu török külügyminiszter ugyanannak az évnek a nyarán a Török Köztársaság politikusai közül elsőként egy interjúban kiejtette a száján azt a szót: „Kurdisztán.” Értve ezen persze csakis Irak északi területeit.

Ami pedig a föld mélyén rejtőző, eddig jobbára feltáratlan kurd kincseket illeti: tudni illik, hogy Irak összes olajtartalékát 115 milliárd tonnára, földgáztartalékát 112 ezer milliárd köbméterre becsülik. Ezek hatalmas számok, de ha azt tekintjük, hogy a 115-ből 40, a 115 ezerből pedig 60 Kurdisztánban „bujkál”, akkor nyugodtan kimondhatjuk: új olaj- és gáztermelő hatalom bukkant fel a láthatáron. A kurd népesség az iraki összlakosság durván 17 százalékát teszi ki, s a fenti számok ehhez az arányhoz képest kirívó helyi gazdagságot mutatnak.

A kurd nemzetgyűlés 2007-ben saját „olaj- és gáztörvényt” fogadott el, amely önálló rendelkezés alá vonta az olaj- és gázkincs feltárását, egyszersmind a lélekszámaránynak megfelelő, tehát 17 százalékos részesedést írt alá a régiónak Irak összes olaj- és gázjövedelméből. A helyzet azonban az, hogy a jövedelemmegosztás nem működik egyelőre. Valójában nincs kivel megállapodni, mivel Bagdadban a márciusi általános parlamenti választások óta csak nem tudott az a bizonyos szövetségi kormány megalakulni. Ennek megfelelően van regionális olajtörvény, de nincs szövetségi. A kurd kormányzat sorozatban köti a nemzetközi szerződéseket, mégpedig ravaszul. Hiába mondja a bagdadi szakminisztérium – az alkotmányra hivatkozva –, hogy e szerződések „illegálisak, illegitimek”, sajnálatos módon az alkotmány csak a már funkcionáló olaj- és gázmezőket vonta ki a regionális kormány egyedüli joghatósága alól, a feltárásra várókat nem. „A kurd regionális kormánynak jogában áll menedzselni mindazokat az olaj- és földgázforrásokat, amelyeket nem az alkotmány elfogadása előtt állítottak termelésbe, tártak vagy fedeztek fel” – rögzítette írásban egy cambridge-i nemzetközijogász-professzor, akit Barzani szakértőül kért fel. A kurd autonómia tehát egyelőre haszonélvezője az Irakot átfogó belpolitikai bizonytalanságnak. De ki tudja meddig. A „rossz forgatókönyvek” szerint a stabilizáció a kurd autonómia elleni átfogó támadással fog együtt járni.