Ki oktat kit?
A téma az új oktatási törvény, azon belül a kötelező egész napos óvoda és iskola 4-től 16 éves korig.
A minisztériumi terv szerint a gyerekek reggel 8 és délután 4 között csak igazgatói engedéllyel hagyhatják el az óvoda és az iskola épületét. Erről nincs szó a médiumokban, csak néha, és csak a pedagógusok túlterheltsége szempontjából. A szülőknek is kell hogy szavuk legyen gyermekük boldogulásához.
Sajnos napjainkban az a fiatal korosztály, amelynek érintett korú gyermekei vannak, elfordult a politikától. Így semmit nem érzékel a veszélyből, ráadásul a dologgal kapcsolatban semmilyen tapasztalata nincs. A hivatalos propaganda pedig megtévesztő. Sok családban van lehetőség több időt tölteni a gyerekekkel (gyesen lévő vagy háztartásbeli anyuka, nagymama stb.), miért lesz kötelező a gyereket egész napra elszakítani a családjától a legfogékonyabb korszakában?
A pedagógusok fáradtak, túlterheltek, és most még több órát kell benn tölteniük az iskolában, a gyerekek meg ezerfélék. Hogyan várhatom el, hogy egyénileg törődjenek azzal: a gyerekek eleget és egészségesen egyenek, igyanak, rendesen felöltözzenek, rendesen tanuljanak? A lelki terhekről nem is beszélve. A gyerekek elfáradnak, többségük nem tud eléggé koncentrálni, és ezért nem érti meg az iskolában a tananyagot, amelyet aztán otthon kell a szülőnek elmagyaráznia. A gyerekeknek semmi idejük nem marad játszani, olvasni, a családdal beszélgetni. Főleg, mert a késő délutáni hazaérkezés után mehet csak el edzésre vagy zeneórára, illetve egyéb, személyiségének megfelelő foglalkozásra.
Vagy minden az iskolában zajlik? Vajon milyen lesz a választék és a minőség? Mint tudjuk, az alternatív iskolák támogatása megszűnik, illetve az új szakfelügyeleti rendszer miatt maguk az iskolák is teljesen ki lesznek szolgáltatva az állami elképzeléseknek. Vannak remek pedagógusok, közepesek és csapnivalóak, mint minden szakmában. Ha az utóbbival zárják öszsze a gyerekemet évekre, nincs menekvés.
Az pedig hazugság, hogy az az esélyegyenlőség, ha minden gyerek egyforma iskolába kerül egész napra. Egyrészt nincs egyforma iskola, mert az igazgatók és a pedagógusok emberek és ezerfélék, de főleg a gyerekeink különbözőek. Az egyik fáradékony, a másik tele van energiával, az egyik érzékeny, a másikról minden lepereg, az egyik hirtelen, a másik alapos és elmélkedő, az egyik vidám és könnyed természetű, a másik elmélyülő, az egyik lassúbb, a másik pengegyors. A valódi esélyegyenlőség az, ha minden gyereknek joga és lehetősége van a kibontakozásra és a boldogulásra úgy, hogy közben nem érzi magát alacsonyabb (vagy magasabb!) rendűnek másokhoz képest. Ha az állam nem vállalja az alternatív iskolákat, legalább a szülőktől ne vegyen el minden lehetőséget időben és eszközökben, hogy a gyereküket a személyiségüknek megfelelően nevelhessék.
Ettől függetlenül: ha valaha olyan lesz az oktatás helyzete, hogy a pedagógusok nem lesznek túlterhelve, marad elég idejük a saját problémáikra, magánéletükre és napi regenerálódásukra, és tényleg szívvel-lélekkel odafigyelve tudnak törődni a gyerekekkel, és az iskolákban megnyugtató lesz például az étkezések, öltözők, vécék kulturáltsága, kicsit szívesebben adnám oda a gyerekeimet – bár még akkor is jó pár probléma fennáll –, de addig semmiképpen.
Addig is egyetlen lehetőségként maradnak a kiskapuk, hiszen a hatalom, a túlszabályozottság korrupciót szül, korlátlan hatalomban pedig teljes a korrupció. Ez az új oktatási rendszer legfőbb morális hatása a társadalomra.
(Név és cím a szerkesztőségben)