Egy kép

2012. szeptember 12., 09:18

„És ezzel az emberrel álltam Azerbajdzsánban vállvetve a leghevesebb tűzharcot.” (Bertolt Brecht: Koldusopera – Vas István fordítása)

Bizony, hogy úgy volt. A képen Orbán Viktor és Ilham Alyjev azerbajdzsáni elnök, az utóbbi teljesen ázsiai, az előbbi félig, és vállvetve állják a rohamot, amelyet a szabad világ indított ellenük egy nacionalista indulatú baltás gyilkos szabadon engedése és hősként való felmagasztalása miatt.

Páratlan páros. „Fejlett európai demokrácia” – mondják mindketten. Melyikük államáról? Arról, amelyikben még sohasem tartottak szabad választást, virágzik a korrupció, családi klánok uralják az építőipart, az ingatlanszektort, a távközlést, a bankokat, üldözik az ellenzéki sajtót, átláthatatlanok a közbeszerzések, gyakoriak az erőszakos kilakoltatások, a tüntetők elleni atrocitások, a börtönbeli kínzások és általában a középkori módszerek? Vagy arról, amelyikben virágzik a korrupció, átláthatatlanok a közbeszerzések, baráti klánok kapják a földbérleteket, üldözik az ellenzéki rádiót, visszamenőleges hatályú és személyekre szabott törvényeket hoznak, tömeges elszegényedéssel járó adóztatást vezetnek be, öngyilkosságba kergetik a rokkantnyugdíjuktól megfosztottakat, államosítják a lakossági megtakarítást és az iskolákat, az oktatási intézményekben egyenköpenyeket és egyengondolkodási kötelezettséget vezetnek be?

Vállvetve küzdő államférfiak, szabadságharcosok – lesajnált, páriaként kezelt fejlett európai demokráciák élén.

Adják-veszik a gyilkost, júdáspénzért vagy csak úgy, a semmiért, felelőtlenségből, dilettantizmusból, ki tudja, mindenesetre hányaveti nyilatkozatokkal kísérve. „Nem tulajdonítunk különösebb jelentőséget az erről kialakult vitának” – mondja a Safarov-ügyről a magyar miniszterelnök. Miért is tulajdonítanánk? Csak mert ünnepelt celebet, nemzeti hőst és hazafit csináltunk egy életfogytiglanra ítélt köztörvényes bűnözőből? Mert újraélesztettük két szomszéd nép ellenségeskedését? Nemzetközi bosszúhadjáratot indítottunk el, háborús tűzfészket szítottunk, fölgerjesztettük a gyűlöletbeszédet? De hát ez a mi specialitásunk, ebben vagyunk a legnagyobbak! Legfőbb exportcikkünk a gyűlöletkeltés, ami még a recesszióba és csődbe vezető unortodox gazdasági módszereknél, a pénzügyi fedezet nélküli költekezésnél, az inflációt gerjesztő kamatcsökkentésnél és a befektetőket elijesztő adópolitikánál is hatékonyabb.

Ez növeli a becsületünket világszerte, és emel bennünket erkölcsi piedesztálra.

Az erkölcs és a becsület – számít az még? Hiszen azért kellett nekik a hatalom, hogy kivezessenek a „morális válságból”. Kivezettek, de mennyire. Ahogy a gyilkost a börtönből. Kellenek a börtönök a tizenkét éves csokitolvajoknak.

Egy ország becsülete? Ne má’. Becsület helyett pávatánc. Itthon, a rádióban az ellenkezőjét mondani annak, amit két nappal korábban mondtunk Brüsszelben. „Az elutasító mozdulatot úgy kell előadnunk, mintha barátkozni szeretnénk.” Ezek „a politika művészetéhez tartozó mozdulatok”. „Bonyolult művelet”, „taktikai akciósor”, mondja a pávatáncos, de van ennek szép magyar neve is: átverés. Még inkább: hazugság.

Hol vagyunk már attól, hogy „hazudtunk reggel, éjjel meg este”? Éjjel viszonylag keveset lehet hazudni, aludni is kell valamennyit. De mennyi hazugság fér a nappalba, kora délelőttől késő délutánig? Egyfolytában.

A több mint két éve tartó kész átverés show-nak tapsol a fél ország. A másik fele apátiába süllyed, bénultan, tehetetlenül néz maga elé. Legyőzhető-e a Fidesz? – kérdezik folyton-folyvást okos emberek. Gyerekkoromban volt egy játék, bemondásra sorsoltuk ki a csapatokat. „Kihez mész, hóvirághoz vagy tulipánhoz?” Most azt kell bemondani, szeretjük-e a szabadságot, a jogállamot, a demokráciát, a köztársaságot, illetve jobban szeretjük-e, mint a megfelelést, az engedelmességet, az igazodást meg azt, hogy lenyúlják a pénzünket, és hogy csókosnak kell lenni ahhoz, hogy ne hendikeppel, hanem esélyegyenlőséggel induljunk bármilyen versenyben.

Milyen egyszerű választásnak látszik, és mennyire nem az. Hol vannak a csapatok, amelyeket választani lehet? Az egyik oldalon ott a hitbéli gyülekezet, a hazugságszeánszba belebódult vallási közösség, a nagy népi hurrá. De mi van a másik oldalon? Kik vannak ott? Látszanak egyáltalán? Finom lelkű, tisztaságmániás jogászok, akik irtóznak mások érintésétől, olajfoltokat sikálnak, és dehogyis akarnak a hatalomba kerülni, csak bizonyítani, hogy mások, mint akik eddig benne voltak és újra benne lehetnek, ők mindenesetre kívül maradnak, és mossák kezüket. Elit értelmiségiek, akik műveltek, kulturáltak, intellektuálisak, félszavakból is értik egymást, de akikhez szólni akarnak, fél szót sem értenek az egészből, kivéve, ha ugyanolyan értelmiségiek, műveltek és intellektuálisak, mint ők. Főnixként feltámadni próbáló, még mindig viszonylag komoly bázissal bíró heterogén társaság, amely megpróbálja a múltját végképp eltörölni, de mert már ez is rosszul hangzik, nem mondhatja ki, hogy „csa-ak összefogni h-á-á-át”. És még vannak kedves, jópofa, bohócos, jogvédő civilek, ők bármikor össze tudnak szervezni az utcára néhány ezer embert, akik szidják a rendszert.

Kedvtelve olvasom, hogy a demokratikus ellenzéknek össze kell fognia. Ugyanígy felvidít az az elterjedt nézet is, hogy előbb önmagukban erősödjenek meg, rajzolják ki az arculatukat, minek sietni, van még idő. Mióta hallom, hogy van idő, fél éve, egy éve? Vajon jövő ilyenkor is ezt fogom hallani? Meg hogy a választásokig még új pártok is alakulhatnak, amelyek átírják a mezőnyt. Meddig várják a messiást? Jár már a messiástanfolyamra? Hányadéves? Mikor végez a legfelső évfolyam azon a politikusképző egyetemen, amely már eddig annyi remek államférfit bocsátott ki a rendszerváltás óta mindannyiunk boldogulására?

Vagy ott csak politológusokat képeznek? Az egyik kiválóság a Jobbik lehetséges megerősödésén morfondíroz, és azon, hogy a Fidesz meggondolja majd a vele való szövetséget, mert eszébe jut, milyen következménnyel járt Ausztria számára a Szabadság Párt kormányba kerülése. (Emlékezetem szerint semmilyennel.) „Kérdés: a hatalom megtartása a fontosabb, vagy a hosszú távú szempontok?” Ha ez kérdés, jelentkezem óraadó tanárnak a politológusképzőbe.

Azokról nem beszélek, akik a választás bojkottját emlegetik, mert ők mélyen hisznek abban, hogy egy néppel mindent meg lehet csinálni: a nagyobb önkényre nagyobb gyávasággal és defetizmussal válaszolnának.

Ha Brechttel kezdtem, vele is fejezem be. A Švejk a második világháborúban című darab címszereplője a náci Horst Wessel-indulót énekli azzal az új szöveggel, amelyet a Kehelyben énekelnek. A dal a vágóhídra önként menetelő birkákról szól, s bamba társaikról. „A böllér hív” kezdetű songot fejből idézem, pontosan ötven év távlatából, Blum Tamás fordításában, mert jobb annál, amelyik kötetben megjelent: „S a többi birkák büszkén néznek rájuk, / lelkükben most is vélük vannak még.”

Szerdán közölte az Eurostat legfrissebb becslését a háztartások tényleges fogyasztásáról az Európai Unió tagállamaiban. A mutató azt méri, hogy az egyes országok lakosai mennyi árut és szolgáltatást tudnak megvásárolni, az eltérő árszintek kiegyenlítése érdekében pedig vásárlóerő-paritáson számolnak.  A magyar adat 2024-ben sem mutatott érdemi előrelépést, az EU-átlagtól továbbra is jelentősen elmaradunk.