A nép hallgat

A választópolgárok fele nem tud pártot választani. Ez azt jelenti, hogy ha most vasárnap lennének a választások, minden második szavazó ott toporogna a fülke előtt, és fogalma se lenne, mit kellene csinálnia. Fülkeforradalmat biztosan nem. Akkor mit? Egy ideig idegesen rágná a körmét, aztán fogná magát, és hazaindulna? Vagy el se menne? Esetleg, ha már ott van, bemenne a fülkébe, és áthúzná a szavazólapot? Netán az utolsó pillanatban arra voksolna, akit a kisebbik rossznak gondol, mert mégiscsak az ő bőrére megy a játék?

Puskin Borisz Godunov című drámájának végén Sujszkij az új cárt élteti. A székesegyház előtt tömeg toporog. Sujszkij hangja elszáll a fejek fölött. Az éltető szózatra némaság a válasz. „A nép hallgat.” Ezekkel a szavakkal zárul Puskin színműve.

Én nem tudom, mit gondol a nép, amikor hallgat. Nincs is olyan, hogy „a nép”. Puskin drámáját az elemzők népdrámának nevezik, és rámutatnak, hogy a nép azt élteti, aki kenyeret ad neki. Magyarországot egykor a hárommillió koldus országának nevezték. Ezen már túlvagyunk. A statisztikák szerint négymillióan élnek a létminimum alatt. Ők aligha éltetik a „cárt”, és Giró-Szász Sujszkij vagy Selmeczi Sujszkaja nem is őket próbálja lelkesedésre bírni. A „békemeneten” nem a nélkülözők vonulgatnak, őket elfoglalja, hogy nélkülöznek, nem az a legfőbb gondjuk, hogy kire szavazzanak, jó részük el sem megy szavazni, velük tehát nem kell foglalkozni, nem számít, hogyan élnek, mit gondolnak, őket a „cárizmus” leírta.

Uralkodni azok fölött kell, akiket manipulálni lehet, akik alkalmasak arra, hogy megtévesszék őket. Régóta gondolkodom azon, hogy Orbán Viktor miért veszi hülyére „a zembereket”. Miért ne venné, ha lehet? Miért ne mondhatná egyik nap ezt, a másik nap az ellenkezőjét, ha vannak, aki egyik napról a másikra is felejtenek? Miért ne ígérne meg Brüszszelben mindent, és miért ne tagadná le Budapesten, hogy Brüsszelben mindent megígért, ha sokan vannak, akiknek a nemzeties önérzeteskedéssel lukat beszél a hasába? Miért ne járna pávatáncot, ha elég a farktollaival elbűvölnie a hallgatóságát, és ettől sokan meg sem hallják, mit kotyog.

Néhány tojásfejű értelmiségi naponta rámutat a hivatalos kotyogások ellentmondásaira, a nemzetgazdasági miniszter rózsaszín látomásainak abszurditására, az adóprés recesszív hatására, a jogállam lebontásának következményeire, az oktatás elsorvasztásának távlati katasztrófájára, a neonácizmus fenyegető rémére, és bekezdéseken át sorolhatnám, mi mindenre, ami az ország példátlan lecsúszásához vezet – mindez hasztalan. Néhány tucat tojásfejű, néhány ezer kételkedő, néhány tízezer ösztönös lázadozó nem szab gátat a megtévesztő retorikának. Az nem nekik szól, a jól kitanult rétorok nevetnek a markukba, amíg a hülyítésre tömeges a fogadókészség.

Amíg a nép hallgat.

Vagy úgy tetszik, hogy hallgat.

Ez a „tetszik” a bökkenő. Mert nem tudhatjuk, meddig TETSZIK neki a hallgatás. Mikor mordul egy nagyot. Mikor lesz elege.

Nemzeti drámánkat, a Bánk bánt érdemes mai szemmel olvasni, néha kísérletet is tesznek rá a jobb színházak, most például a szerzőközeli kecskeméti Katona József, amely a pécsi fesztiválon is eljátszotta. Nem tudom, megfigyelték-e, hogy Bánk, a nagyúr milyen távol van a „néptől”. Ne tévesszen meg, hogy Petur éppen országjárásról hívja haza. Az országjárás nagy találmány, emlékezzünk csak, hogy 2005-ben a nemzeti konzultáció másfél millió embert ért el személyesen két hónap alatt. Bánk talán valamivel kevesebbet, ő nem állami Audival jár. De azért így is sok mindent lát. „Bejártam az / Országot és mindenfelé csak az / Elbúsulást találtam” – számol be az eredményről a királynénak, amikor már nem tudja elkerülni a szóbeli interpellációt, mert Gertrudis hívatta. Fölmerül, hogy vajon berendelés nélkül eszébe jutott volna-e a nép panasza. A békétlenek jelenetéből úgy tűnik, nem. Tiborcra sem figyel, pedig Tiborc „a” nép. Nem szúr szemet az elemzőknek, hogy Bánk véletlenül találkozik Tiborccal, aki lopni jön a palotába? Bánk sokáig mintha föl se ismerné őt, el van foglalva magánéleti problémáival. Tiborc takargatja homlokán a sebet, amelyet huszonhat évvel (!) korábban kapott egy csatában, fölfogva a Bánkra és az apjára sújtó kardcsapást. Huszonhat éve nem találkoztak. Ejnye, nagyúr, hát illik ez? Az ember azt hinné, Magyarország nádora, ez a honszerető, nemes szív csak odafigyel arra a parasztemberre, aki megmentette az életét. Meg az apjáét. Talán megérdemelt volna annyit, hogy ne haljon éhen a feleségével és öt gyerekével. Na jó, huszonhat év után a nagyúr odalök neki egy erszényt. „Szép pénz; de adhatsz-é hát mindenik / Szűkölködőnek?” – kérdezi Tiborc. Valamit talán mégiscsak adhatna. Ha egyszer nádor.

Hát így állunk. Aztán Tiborc tovább hallgat. Megértette, hogy Bánknak megvan a maga panasza. „Uram teremtőm / Még a nagyúrnak is van?” Magánpanasz, féltékenység, de mégiscsak panasz.

Jó drámát írt Katona. „Uralkodás! Parancsolás! – minő / Más már csak ennek még a hangja is, / Mint engedelmeskedni...” Gertrudis mondja ezt, a gaz meráni, de ha jól sejtem, ma igaz magyar is van, aki mindennap ezzel az érzéssel kel föl. A négymillió Tiborc meg hallgat. Néhányan éhségmenetet tartanak. Van, aki a lopástól sem riad vissza. Idegen királyné, akire rá lehetne tolni a bűnt, nincs. Csak idegenszívűek vannak. Meg az „elmúltnyolcév”. De az is meddig bírja még?

Lear király, amíg uralkodott, nem gondolt „a nyomor fiaira”, még lányai által száműzetve is földúltan tiltakozott, ha előbb százra, majd ötvenre, végül nullára parancsolták csökkenteni a kíséretét, mondván, nincs szüksége semmire, úgyis gondoskodnak róla. A megalázott öreg tiltakozik a kisemmizés ellen, azzal érvelve, hogy még a koldusnak is van valamije. Aztán nincstelenül, a pusztába száműzve, őrültként kénytelen bolyongani a viharban. A hatalom mai urainak, amíg urak, nincs gondjuk a nincstelenségre, és uralkodásuk jórészt arról szól, hogy bukásuk után se legyen, klienseik, oligarcháik, pénztárnokaik gondoskodnak a jövőjükről. Magyarország erkölcsileg egyik legkétesebb életpályáját befutó állampolgára, aki nemrég még államelnök volt, nagy kegyesen lemondott arról, „ami jár” neki, és megelégedett azokkal a luxusjuttatásokkal, amelyek az alaptörvénybe rögzítve élete végéig busásan javadalmazzák szégyenletes országlását. Nemzetközi felmérések szerint minden harmadik magyar gyerek nélkülöz, de az uralkodó kénye-kedvére milliárdos futballakadémiákat és stadionokat épít a kebelbeli legfelső ötszáznak és néhány ezer rasszista szurkolónak. (Lásd az „ő csorda számra tartja gyűlevész / szolgáit!” kezdetű szakaszt a Bánk bánból.) Ilyet mondani valaha demagógiának számított, ma az egyedül lehetséges tiszta beszéd, amely fölfedi az ország tűrhetetlen szégyenét.

Majtényi László hívta föl arra a figyelmet, hogy Petőfi nem sokkal 1848. március 15. előtt versben kárhoztatta a nemzet apátiáját. Kétségtelen, hogy néha hirtelen ébred magára a „nép”. Egy perccel azelőtt, hogy történik valami, még nem történt semmi. A magam részéről a hirtelen robbanásnál jobban kedvelem a kontrollált józanodási folyamatokat, amelyek kevésbé látványosak, de kevesebb vérveszteséggel járnak.

A Sujszkijok muszájpropagandájának kitett tömeg ma még csak hallgat, de előbb-utóbb meg fog szólalni.